A győzedelmes rakott fasírt

Betakarítás Angliában

De kezdjük a dolgot a befőzéssel! Helyesebben a betakarítással. Anglia tele van vadon termő növényekkel. Rengeteg gyümölcs, bogyó, csonthéjas terem a senki földjén. Az egész falu telis-tele van például szederrel. Van mindenféle: olyan ízű, amit otthon megszoktunk, van olyan, aminek inkább a nálunk ismeretes, fán termő szeder (eperfa) gyümölcséhez hasonlít az íze. Van savanyásabb és van mézédes. Akad itt nagyszemű és puha, vagy apró és keményebb. De mind szúr, mint a szögesdrót, és a csalánnal teljesen össze van nőve, vagyis nem egyszerű hozzájutni. Úgy kell nekiindulni, mint egy dzsungelharcos: kesztyű és olló kötelező. Anélkül nem sokra mehet az ember – és persze még így is folyton úgy nézek ki, mint kábé 6-7 éves koromban: tele vagyok mindenféle karcolással, no meg a csalán okozta hólyagokkal.

Szerencsére, mindez hamar elmúlik, a szeder (egy része) viszont talán kibírja télig... Mert nagyon finom, megéri a fáradságot. Még csak a korai fajták érnek, illetve azok, amik kifejezetten napos helyen vannak. De már látom, micsoda szüret lesz itt, ha addig meg nem eszik a darazsak előlünk!

Öt kisebb üveg lekvár készült idáig, s egy már el is fogyott. Nem baj, rengeteg van még odakinn: a dűlőutak mentén, a legelő körül, minden elhagyott zugban szeder feketéllik (illetve egyelőre inkább csak piroslik). Tervezem, hogy szörpöt, befőttet is teszek majd el.

Láttam bodzát is, bár egyelőre nem sokat, úgyhogy ahhoz nem fűzök nagy reményeket. Annál inkább a senki diófáihoz – eddig három ilyet találtam az erdőszélen. Láttam, gyönyörű nagy diók vannak rajta. Általában a mókusok eszik meg, illetve elkorhad a fa alatti hatalmas csalánban. Idén másképp lesz. Itt ugyanis irgalmatlan drága a dió – nekünk viszont az egyik fő táplálékunk. Otthonról szoktuk hozatni, de mindig sokkal előbb elfogy, mint szeretnénk. Úgyhogy harcra fel!

Finomság a kertből

Mielőtt hazautaztunk Magyarországra, gondosan lekaszaboltam a rebarbarákat, hadd nőjenek, erősödjenek, amíg távol vagyunk. Úgy tűnik, meg is értették a szándékomat, mert ennek megfelelően cselekedtek. Megint van sok rebarbarám!

Régen elgondoltam már, hogy csinálok belőle süteményt az almás pite mintájára. Óva intettek tőle, mondván, hogy nincs tartása, eláztatja a tésztát! Na hiszen! Hány almás pitét ettem már, aminek olyan dús volt a tölteléke és vékony a tésztája, hogy csak kanállal lehetett kiszedni a tepsiből...! Vannak vidékek, ahol ez a sikk. Én ugyan szeretem, ha tésztája is van a pitének, sőt azt is, ha nem ázik el... Almás pitéből nekem az az igazi, amit puszta kézzel, villa és tányér nélkül is szalonképesen el lehet fogyasztani. Na de ez nem almás pite, tehetünk engedményeket!

Tettünk is! Véletlen lett, de bármelyik dunántúli vékonytésztás pite kritériumainak megfelelt volna. Sebő hiányolta is, hogy nincs benne több rágnivaló (ő is az édes, puha, vastag tészta híve). Kelemen, akinek az egyik kedvence a rebarbara minden édes változatban, lelkesen mondta: “nem néz ki olyan jól, de nagyon finom”.

Rebarbara-pite

Hozzávalók a tésztához:
30 dkg liszt
15 dkg vaj
2 evőkanál tejföl
csipet só
1,5 evőkanál cukor
1 tojás sárgája
1 kiskanál szárított élesztő
A töltelékhez:
kb.10 rebarbaraszár
10-12 evőkanál barnacukor (Kóstolgassuk közben!! Lehet, hogy így is savanyú, akkor tegyünk még hozzá!)
1 kiskanál őrölt gyömbér
2-3 kiskanál őrölt fahéj
5-8 evőkanál búzadara
A tetejére:
1 tojás sárgája
2-3 kanál fehér kristálycukor

Elkészítés: A tészta hozzávalóiból tésztát gyúrtam (az élesztőt csak beletettem, nem futtattam, nem kelesztettem), majd kb. fél órát pihentettem a hűtőben.
Ezalatt vajjal kikentem egy tepsit. A megtisztított és felaprított rebarbarákat kb. 4 evőkanál vízzel és a cukorral feltettem főni. Elég félig megfőzni, de ha teljesen szétesnek, az sem baj. Amikor kész lett, akkor egy tésztaszűrő segítségével lecsöpögettem a levét amennyire tudtam, hozzákevertem a gyömbért és a fahéjat. Majd belekevertem legalább 4 evőkanál búzadarát.
Mikor letelt a tészta fél órája, elővettem, és két részre osztottam. (Igazából háromra, mert az én tepsim kicsi, négyzet alapú, kb. 2/3-a az átlagos, téglalap alakú pitesütő tepsiknek – már ha létezik ilyen -, tudtam, hogy sok lesz a tészta. No de akinek olyan hagyományos tepsije van, az csak két részre ossza!)
A tészta egyik felét kinyújtottam, a tepsi aljára tettem, majd megszórtam még 1-1,5 evőkanál búzadarával. Azután következett a töltelék. Bár a töltelékben volt gríz, azért én a biztonság kedvéért még annak a tetejét is megszórtam 1-1,5 evőkanálnyival. Majd jöhetett a felső tésztalap.

Megszurkáltam villával, nehogy töredezzen el a hő hatására. Bekentem a tojásfehérjével, megszórtam kristálycukorral, mintha almás pite lenne, majd előmelegített 190 fokos sütőben sütöttem, míg szépen meg nem pirult a teteje.
Ahogy a rebarbarát általában, ezt is tejszínnel meglocsolva fogyasztottuk – legalábbis az ínyencek.

Ez lett a rebarbara egy részéből. De van még bőven a kertben, megtelik még néhány befőttesüveg, azt hiszem!

Iskolások a háztartásban

Idén Kelemen fiunk (is) első osztályos lett. Még csak öt és fél éves, de hát így megy ez errefelé. Egy évvel előbb kezdődik az iskola, sőt már 4 éves korban az iskola-előkészítőben (reception) elkezdik tanítni őket írni-olvasni. Bár még csak a télen lesz 6 éves, Kele is ír és olvas – és mivel az angolnál lényegesen jobban érdekli a magyar, ezért az utóbbit megtanulta (ő is) önszorgalomból. Persze még van hová fejlődni...! Ne értsetek félre, habár büszke vagyok rájuk, nem kérkedni szeretnék ezzel.

Jómagam egyáltalán nem értek egyet ezzel az egész rendszerrel. Sebő fiam például mindmáig fájlalja, hogy nem járhatott - csupán egy évig – óvodába. (Mert itt csak ennyi az óvoda. Utána jön ez a bizonyos előkészítő osztály). Látszik is rajta: kellett volna még neki egy-két év. Igazából csak a szerencsén, vagy még inkább a Gondviselésen múlott, hogy a fiúk ilyen jól vették az akadályokat. Sokat tudnék erről írni, komoly küzdelmek folytak a túl korai iskolába szoktatás miatt, sokat aggódtunk, sokat fohászkodtunk - kevés házi feladatot írtunk meg. Egyelőre úgy látszik, mindezek így, együtt egészen jó eredményre vezettek.

Most azonban iskolás lett a második fiam is, ha tetszik, ha nem. Sebő pedig harmadikos már, és nagyon úgy tűnik, kezd nagyfiúsodni a család. Úgy megnőttek, megügyesedtek, hogy már segíteni is tudnak nekem. Nem, nem úgy, mint Flóris, hanem igazából: képesek maguk rendbe tenni a szobájukat, akár a kisöccsük után is elpakolni, és még fel is porszívóznak teljesen egyedül. Nem mondom, hogy ez minden nap megtörténik, de egyre gyakrabban akad rá példa. Legutóbb épp tegnap. Sőt! Ez még nem minden! Gyakorlatilag megfőzték-sütötték a vasárnapi ebédet. Persze én is ott voltam, irányítottam, és a “tüzes” dolgokat nem adtam ki a kezemből, de az előkészítést, összeállítást szinte teljesen maguk csinálták. Kele még mosogatott is nekem.

Mikor Sebő kicsi volt, sokat főzött velem. “Jó” gyerek volt, szépen eljátszott a fűszerekkel, a kislábassal. Öntözgette őket, kavargatta. Békésen éldegéltünk. Aztán mikor Kelemen elég nagy lett a főzőcskéhez, vele is megpróbálkoztam. Az lett a vége, hogy szépen leépítettem a közös konyhai tevékenységet. Ő ugyanis, hogy úgy mondjam, nem teljesen ugyanez az alkat. A békés főzőcskéből álló idegbaj lett számomra. Sosem elégedett meg azzal, amit kapott. Amit én adtam, azt csak lehetőségnek tekintette, egynek a sok közül. Mindenre kíváncsi volt, folyton nyúlkált minden után, ami nem gyerek kezébe való, s a keze gyorsabb volt, mint a szavai. Így eshetett meg egyszer az is, hogy mire kimondta a kérdést: “Ez mi?” , addigra 15 tojás landolt a nyakában… Gyors volt, mint egy ninja. Én meg csak kapkodtam a fejem, pakoltam mindent feljebb, arrébb, oda, ahol nem éri el, téptem a hajam, és a főzés végeztével erőtlenül roskadtam magamba a teljesen átrendezett konyha ételmaradékokkal díszített műanyag padlóján. Végül, nagy bánatomra, Sebőt is le kellett szoktatni a főzőcskéről, mert az mégsem lehetett, hogy az egyikük főzhet, a másik nem (mert velem ellentétben Kelemen azért nagyon élvezte ezeket az alkalmakat).

Most azonban talán elérkezett a közös főzőcske reneszánsza is. Vasárnap a rendrakás után, mikor Flórist épp letettük aludni, a két nagyfiú a fejébe vette, hogy tovább segédkeznek a háztartásban.

Készítettünk fűszeres olajjal megkenegetett, mozzarella sajtos sült padlizsánt, “rakott fasírtot” és madeleine süteményt.

Rakott fasírt

A rakott fasírt nem más, mint fűszeres-tojásos reszelt spárgatök rizságyon. Csak ezt nem volt szabad elárulnom. Szerencsére mire a fiúkra rájött a főzhetnék, addigra a “fasírt-alapot” már elkészítettem, így a turpisság nem derült ki.

Egy spárgatököt lereszeltem, és elkészítettem fasírozottnak úgy, mintha hús lenne. Épp csak vöröshagymát nem tettem bele. De volt benne bors, pirospaprika, kevés őrölt kömény, 2 gerezd fokhagyma, 3-4 evőkanálnyi durvára reszelt kenyérmorzsa, két tojás, só. Nem csepegtettem le a levét, mert szükségem volt rá. A rizshez épp jól jött. Maradt korábból pár szál zöldbabom, azokat még beledaraboltam bónusznak.

Éppen feltettem a rizst, hogy félig megfőzzem, amikor megjelentek a fiúk. Sebő mindenképp szeretett volna valamibe snidlinget tenni. Ki is ment, leszedte, megmosta, fel is darabolta. Végül úgy döntöttünk, a rizsben lesz a legjobb helye. A rizst tehát félig megfőztük - egy kis metélőhagymával. Kelét megkértük, hogy olajjal (egy konyhai ecset segítségével) kenjen ki egy tűzálló tálat. Beleöntöttük a rizst. Kele elegyengette, majd a tetejére öntöttük a “fasírtot”, amiről a gyerekek mindmáig szentül hiszik, hogy darált húsból volt. Kele ezt is elegyengette, majd lereszelt 10 deka sajtot, és a tetejére szórta – ebben segítettem egy kicsit, hogy mindenhová jusson.

Mikor ez megvolt, betettem az előmelegített, 190 fokos sütőbe. Addig sütöttük, míg a sajt aranyszínű nem lett. Ezalatt Sebő is elkészült a padlizsánokkal, azt is a sütőbe toltuk.

A rakott fasírt igazi öröm volt mindenkinek. Nekik azért, mert szinte ők sütötték – meg azért is, mert nagyon finom lett. Nekem pedig azért, mert végre rájöttem, hogyan etethetem meg velük a tököt. Én magam odáig vagyok a tökfőzelékért, de ők... hajaj! Ha tök volt, Sebőnek külön répakarikákat kellett szeletelni, mert muszáj volt neki is valami zöldséggel enni a húst. Kele még csak-csak legyűrt pár kanállal, de keményen megküzdöttünk azért is.

Hát most mindkettő nyelte, mint kacsa a nokedlit – mégpedig hús nélkül! Boldogság! És ha ehhez hozzáveszem, hogy még meg is főzték maguknak... győzelmi táncot járok!!!