Élesztő, a kelt tészta lelke

Az élesztő nagyon régóta szerepet játszik az emberiség életében, igaz, egészen a XIX. század közepéig viszonylag keveset tudtak róla, mi az, ami valójában könnyed, légies finomságokká teszi a tésztákat.

Az élesztővel való kapcsolat valószínűleg már a kezdetek kezdetén megtörtént, akkortájt, amikor az első gabonakenyereket megsütötték. Feltehetőleg valamelyik gabonáról a készülő tésztába kerülhetett néhány élesztő gomba, amelyek a sütés során nem várt csodaként megemelték és levegőssé tették az amúgy általában lapos és tömény tésztát.

A csoda sokáig csoda maradt, hiszen az ősember és az ókori civilizáció bölcsei sem tudták pontosan beazonosítani, mi is az az anyag, ami ilyen változásokat képes előidézni a tésztában. Arra viszont már egészen hamar rájöttek, hogy ha a kelésnek indult tésztából egy keveset félretesznek, és azt hozzáadják az újonnan gyúrt adaghoz, akkor az új tészta is felveszi az öregebb tészta tulajdonságait és szintén levegőssé fog válni. Ezt az eltett tésztát nevezik öreg tésztának, amelyet a legtöbb esetben szárítva tároltak, de manapság a felhasználásig már könnyedén a hűtőbe tehető a nyers tészta.

Azt is viszonylag hamar felismerték, hogy a lisztben és a levegőben lévő élesztőgombák hatására a vízzel elkevert lisztben erjedési folyamat indul be, és az élesztőgombák elszaporodnak ebben a keverékben. A galuska sűrűségű kovász elkészítése viszonylag időigényes mutatvány, a lisztből és vízből álló keveréket több napig szobahőmérsékleten kell hagyni, időnként újabb adag vízzel és liszttel dúsítani, „etetni”. A kovászos kenyerek készítése a bolti élesztők megjelenése ellenére sem ment ki a divatból, vidéken még mindig gyakorta használják, és az utóbbi években kifejezetten divat lett kovásszal sütni. Az elkészült kovászt ma már könnyedén eltárolhatjuk a hűtőben, de a régi időkben – hűtő hiányában – kiszárítva tudták csak tartósítani. A kovásszal készített péksütemények illata és íze is kissé savanykás.

A kovász régmúlt időkbe nyúló történelmét mi sem példázza jobban, mint hogy a Bibliában is megjelenik, s az élesztőről, illetve annak tulajdonságairól már Plinius is beszámol.

Írásos dokumentumok sora és a napjában sütött péksütemények tömegei ellenére egészen 1857-ig nem lehetett tudni, pontosan mi is az, amitől a gabonából sör lesz, és mi járul hozzá ahhoz, hogy a lisztből, vízből gyúrt kenyerek könnyed, levegős tésztává váljanak. Az élesztőgombáról Louis Pasteur rántotta le a leplet, bebizonyítva, hogy az élesztő élő szervezet, egy egysejtű gombaféle, amely oxigént vesz fel, s széndioxidot juttat a levegőbe. A keményítővel és cukorral táplált élesztőgombák hamar alkoholt és széndioxidot termelnek, így segítve elő a különféle alkoholos italok létrejöttét és a kenyér lukacsosságát, szellősségét.

A felfedezés lehetővé tette az élesztő kultúrák izolálását, s az addigra már kereskedelmi forgalomban lévő sütőélesztők minőségének javulását. Ugyanis a felfedezéstől függetlenül a gyakorlat alapján a hollandok már a XVIII. század vége felé előállítottak pékek számára használható élesztőt, majd Hollandia után Németországban is gyárat alapítottak a sütőélesztő előállítására. Tömörített – azaz a mai formájában ismert – sütőélesztőt először 1825-ben állítottak elő.

Az élesztőt követte a szárított élesztő, amelyet sokkal könnyebb volt szállítani, és eltarthatósága is messze felülmúlta a friss élesztő élettartamát. Míg Európában javában zajlott az élesztő gyártása, addig Amerikában egy Osztrák-Magyar Monarchiából elszármazott testvérpár, Charles és Max Fleischmann hozta el a tökéletes élesztőt, amelynek bemutatóját 1876-ban tartották.

A sütőélesztő megjelenése egyszerűsítette a háztartásokban történő kelt tészták készítését, s a szárított élesztővel még egyszerűbbé vált a házi pékek dolga.

Az élesztőt ebben a két formában találjuk meg az üzletekben. A friss és a szárított élesztő vásárlásánál is nagyon fontos szempont – illetve a legfontosabb – a csomagolásra ütött dátum, amely jelöli, hogy meddig őrzi meg az adott csomag élesztő a minőségét. A dátum ellenére sok esetben a friss sütőélesztő előbb tönkre megy, de gyakorlott szemmel könnyedén kiszűrhetjük a rossz élesztőt. A jó minőségű, friss élesztőnek halvány bézs színe van, enyhe szürkés fénnyel. Savanykás illata nem szúrós, nem kellemetlen. Rugalmas, jó állagú, nem morzsolódik, inkább kagylósan törhető 1-1 darab a tömbből.

A friss sütőélesztőt minden esetben a hűtőben tároljuk, és ha nem használjuk fel az egészet, akkor gondoskodjunk róla, hogy a maradék jól becsomagolva kerüljön vissza a hűtőbe. Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy még jó az élesztőnk, akkor egy keveset futtassunk fel belőle. Ez ugyan kis időt vesz igénybe, de még mindig jobb, mint ha a kifulladt élesztő miatt menne tönkre a kenyerünk, süteményünk.

Épp azért, mert a friss élesztő csúnyán kibabrálhat velünk, érdemes otthon tartani szárított élesztőt is. A lejárati dátum figyelembevételével felhasználandó élesztő esetében is megvizsgálhatjuk, hogy működik-e még az élesztő. Ha cukros meleg vízbe téve 10-15 perc után meghabosodik, akkor bátran süthetünk vele.

A szárított élesztőt futtatás nélkül is a tésztához adhatjuk, így idő hiányában ezzel az élesztővel tudunk a leggyorsabban kenyeret vagy bármilyen más péksüteményt készíteni. Fél kilónyi liszthez nagyságrendileg 1 csomag (7 gramm) szárított élesztőre van szükség, de minden esetben az a recept az irányadó, amelyből dolgozunk.

A friss élesztő tésztához való adása előtt célszerű felfuttatni. Nagy valószínűséggel akkor is jó munkát végez az élesztőnk, ha ezt a momentumot kihagyjuk, de a felfuttatott élesztő sokkal hamarabb elkezd dolgozni a tésztában, hiszen a meleggel és a cukorral mindent megkapott, amire szüksége van.

A meleg és a cukor kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a túl meleg folyadék, valamint a túl sok cukor nem használ az élesztőgombáknak. Figyeljünk oda rá, hogy 36-37 foknál ne legyen melegebb a folyadék, amiben felfuttatjuk, és a cukrot is csak mértékkel adagoljuk hozzá. Fél kilónyi liszthez nagyjából 2,5 dkg friss élesztőre van szükség, ha csak az adott recept másként nem írja elő.

Ha működik az élesztőnk, akkor nincs más dolgunk, mint a tészta többi alkotóelemével összekeverni, dagasztani, majd meleg helyen hagyni, hogy a liszt keményítőjéből és a cukorból széndioxidot termeljen az élesztő, így kelesztve meg a tésztánkat.

Az élesztő amellett, hogy a kelt tészták varázslatával bír, még nagyon egészséges is. Rengeteg vitamin található meg benne, főleg B-vitamin összetétele remek, de gazdag kálium és nátrium forrás is. Emésztési zavarok, gyomorégés ellen is jó, de régóta használják bőrproblémák kezelésére is. Vigyázat, ezen jó tulajdonságai csak nyersen történő fogyasztása mellett érvényesülnek!

Focaccia

Hozzávalók:
38 dkg finomliszt
2 dkg sikér
2 dl langyos víz
0,5 dl olíva olaj
1 teáskanál szárított rozmaring
1 teáskanál szárított bazsalikom
1 teáskanál cukor
2 csipetnyi só
7 g szárított élesztő

Elkészítés: A lisztet összekeverem az élesztővel és a sikérrel. A vizet kimérem, hozzáadom az olajat. A liszthez szórom a fűszereket, a cukrot és a sót, majd hozzáöntöm az olajos vizet, és alaposan kidolgozom. Nagyjából 1 órát hagyom, hogy meleg helyen megkeljen.
A sütőt 225 fokra melegítem (alsó-felső + légkeverés), s miközben felfűt a sütő, ujjnyira nyújtom a tésztát. sütőpapíros tepsire fektetem, s kicsit hagyom pihenni. Ezután ujjammal benyomkodom a felületét, és olívaolajjal megkenve a sütőbe tolom. Világos aranybarnára sütöm.
Hagyom langyosra hűlni, majd vastagabb szeletekre vágva tálalom.

Paprikás-túrós stangli

Hozzávalók:
33 dkg finomliszt
1,5 dl langyos tej
2 dkg friss élesztő
1 teáskanál barna cukor
2 tisztes csipet só
2 csapott teáskanál pirospaprika
6 dkg vaj
25 dkg félzsíros túró
1 csipet kömény

Elkészítés: A lisztet átszitálom, majd a tejben egy kis cukorral felfuttatom az élesztőt. A liszthez hozzáadom a túrót, a megolvasztott vajat, az élesztős tejet, fűszerezem, majd kézzel vagy géppel alaposan kidolgozom. Meleg helyen, letakarva nagyjából 1 órát hagyom kelni.
A kész tésztát deszkára borítom, ujjnyi vékonyra nyújtom, derelyevágóval felszabdalom, és sütőpapíros tepsire teszem. Kis sajttal megszórom. 195 fokon addig sütöm, amíg a fenekének már kezd színe lenni.