Fantasztikus fánkok

Se szeri, se száma a fánk születését igazoló anekdotáknak és legendáknak. A II. Ramszesz sírjának falán megörökített fánksütő szolgáktól kezdve a farsang éjszakáján álruhában kiszökő Marie Antoinette által felfedezett francia beignet történetétől, egészen az osztrákok tésztával dobálódzó özvegyasszonyáig széles skálán mozog a fánk eredetét elmesélő regék sora. A francia és osztrák történetek mellett még ott a németek fánkmondája is, amely szerint a fánk a XV. századi Berlinben született, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mai napig a világ sok pontján Berlinerként emlegetik a töltött fánkot.

Pontosan nem tudni, mikor sütötték az első fánkra emlékeztető ételt, de annyi bizonyos, hogy már az időszámításunk előtt ismert és kedvelt fogás volt a világ nem egy pontján, a kereszténység térhódítását követően a vízkereszt utáni időszaktól a farsangon átívelő és a nagyböjtig tartó időszak ünnepi eledelévé vált a farsangi fánk. Ennek többféle magyarázata is létezik, az egyik leglogikusabb talán az, hogy ezek a zsírban sült, lisztben, vajban, tojásban gazdag tésztaételek voltak hivatva felkészíteni a hívők szervezetét a húsvétig tartó böjt megpróbáltatásaira.

Az ókori Görögországban annyira kedvelték az olajban sült, majd mézben áztatott tésztát, hogy az olimpiai győztesek is ilyen finomságokat kaptak. A költő Callimachus az, aki először említést tesz erről a rituáléról, így az ő írását tekinthetjük az első fánkról szóló írásos dokumentumnak is.

Ennek a mézben áztatott fánknak egy leszármazottja vált a zsidó hanuka egyik kedvelt fogásává. Az fény ünnepén, a 8 napig kitartó olaj emlékére olajban sütött ételek egyik jellemző változata ma is a fánk, de nem csak a loukoumades formájában.

A loukoumadest, illetve az olajban sült, majd mézben, szirupban áztatott fánkot a világ sok pontján tetten érhetjük. A török lokma, a ciprusi lokmades mellett az araboknál is ismert édesség, ahol a fánkot még egy kis szezámmaggal is meghintik. Kicsit távolabb, Indiában pedig rálelhetünk a gulab jamunra is, ami szintén erős hasonlóságot mutat a görög loukoumades-szel.

A mézes-mázos fánkok mellett az európai kínálat legmeghatározóbb eleme a németek, osztrákok által kedvelt töltetlen, lukkal nem rendelkező fánk, amit mifelénk szalagos fánkként ismernek. A Berliner vagy Krapfen leszármazottai a horvát krafne, a szerb krofne, illetve a szlovén korf. A Berliner nyomaira bukkanhatunk Portugáliában, Finnországban, Norvégiában, sőt még Mexikóban is.

A klasszikus töltetlen fánkot azonban hamar elkezdte mindenki a saját szája íze szerint variálni, így születtek a lekvárral, csokoládéval, különféle krémekkel töltött fánkok. A porcukorral való szórás mellett megjelent a mázas borítás, és a cukros mázakon kívül csokoládéval, egyéb édes krémekkel is dekorálták a kisült fánkokat. Az eredetileg töltetlen Berliner az Újvilágban már a főleg vaníliás krémmel töltött sült tésztákat jelentette.

A nem töltött fánkok sorába tartozik a lengyelek által nagyon kedvelt paczki is. A lengyel pékségekben szinte egész évben kapható fánk annyiban különbözik a magyar szalagos fánktól, hogy legtöbbször cukormázzal bevonva kínálják. A paczki eredete állítólag a középkorba nyúlik vissza, amikor a királyi udvarban francia szakácsok teljesítettek szolgálatot, és az ő közreműködésükkel alakult ki a tökéletes fánkrecept.

Bizony a franciáknak volt is miből kiindulniuk, hiszen náluk készült az a bizonyos beignet, ami még Marie Antoinette-t is elcsábította. A beignet (ejtsd: benyé) nem csak az lengyel konyhákban forradalmasította a fánkkészítést és fogyasztást, hanem a francia bevándorlóknak hála Amerikában is megvetette a lábát. A francia bevándorlók a XVIII. században, Louisianában kezdték el meghonosítani ezt a süteményt, és a dolog annyira jól sikerült, hogy a beignet teljesen beépült a kreol konyhába, 1986 óta pedig Louisiana állam hivatalos fánkja. Az európai beignet variánsok egyik ismertebb példánya a gesztenyeliszttel készített korzikai fánk, a beignets de farine de châtaigne.

Az amerikai kontinensen azonban nem csak a beignet vált igazán népszerűvé, hanem a hollandok által készített olykoeks, azaz olajos pogácsa, ami a ma ismert amerikai fánk egyik előfutárának tekinthető. A legenda szerint a hollandok fánkjával csak egy baj volt, mégpedig az, hogy a közepe nehezen sült át, miközben a felülete már gyönyörű aranybarna volt. A megoldást Hansen Gregory amerikai hajóskapitány szolgáltatta 1847-ben, amikor rájött arra, hogy a középen átfúrt fánk sokkal könnyebben átsül, biztosítva a készítőjét és a fogyasztóját is arról, hogy nem maradt nyers a közepe.

Lehet, hogy az amerikaiak számára ez volt az út a megváltáshoz, de Európa számos országában valószínűleg már jóval korábban is készítettek lyukas, gyűrű alakú fánkokat. A gyűrűs fánkok sorába tartozik az ír Gravy-gyűrű és a habzsákból kinyomott, ricottás tésztájú olasz gyűrű-fánk, a zeppola is. A zeppolát ritkán fogyasztják magában, leggyakrabban vaníliás krémet ültetnek a gyűrű közepébe, amit még egy kis csokoládéval, lekvárral vagy gyümölccsel is megbolondítanak. A zeppola nem kifejezetten farsangi fánk, hanem Szent József napjára, március 19-re készítik el.

A kerek, a gömb alakú, lyukas és gyűrűs fánkok mellett a spanyolok egy újabb formával járultak hozzá a világ fánkkollekciójához. A churros eredetileg a spanyol pásztorok kedvelt eledele volt. A könnyen összeállítható és nyílt láng felett megsüthető sütemény formája a legeltetett Churra birkák szarvára emlékeztette a pásztorokat, így ez után kapta a sütemény a nevét. A churros abban is eltér a legtöbb fánktól, hogy a tésztája úgynevezett égetett tészta. Ezt a tésztát nem szaggatjuk, hanem egy habnyomóval a forró olajba nyomjuk, és az elkészült tésztát fahéjas porcukorral hintjük. A churros nagy népszerűségre tett szert a Dél- és Közép-Amerikában, ahol a fahéjas szórás mellett a töltelékek is megjelentek a churros kínálatban. A sima churrost forró csokoládéba mártva érdemes fogyasztani.

Az égetett tésztás fánkok kapcsán meg kell említsük a képviselőfánkot és az éclair vagy ekler fánkot is, amelyeket Magyarországon nagy előszeretettel fogyasztunk, bár ezek nem tartoznak konkrétan ebbe a körbe, hiszen mindkettőt sütőben sütve készítjük. Az éclair a XIX. század második felében született, amerikai leszármazottjának tekinthető a Long John, amit olajban sütnek, s a legtöbb esetben valamilyen töltelékkel gazdagítanak, valamint mázzal ízesítenek.

A holland és a spanyol hódítások mellett a portugálok is hozzájárultak a fánk világhódításához. A japán karinto olyan barna cukorral bevont, élesztővel készített tészta, portugál eredetű, s nagyjából 1830 óta vált ismertté.

A lapos és ropogós csörögefánk nem csak nálunk kedvelt farsangi finomság: Svájcban a még vékonyabbra és egészen sütött csöröge-tallérok számítanak a hagyományos karneváli süteménynek.

Most, hogy ilyen szépen számba vettünk néhány fánkfélét, lássunk egy gyors, Gombóc Artúr-féle felsorolást. Van élesztős fánk és sütőporos fánk, van égetett tésztás fánk, van kerek, van habnyomóból született, kanállal szaggatott, lyukas közepű, töltött, töltetlen, mázas, habos, krémes, mézben vagy szirupban áztatott, no meg a csöröge. A fánktésztát fűszerezhetjük, ízesíthetjük, magvakkal, aszalt gyümölcsdarabokkal gazdagíthatjuk. De a vége mindig ugyanaz: megsütjük - és biztos, hogy pillanatok alatt elfogy.

Csörögefánk

Hozzávalók: 
8 dkg vaj
35 dkg finomliszt 
8 dkg cukor 
1 csomag vaníliás cukor 
5 tojássárgája 
2 evőkanál tejföl 
1 evőkanál rum 
1,5 l olaj 
porcukor

Elkészítés: A vajat megolvasztom. Hagyom kihűlni. A lisztet átszitálom, összekeverem a hozzávalókat, és egy órára bedugom a tésztát a hűtőbe. 
Lisztezett deszkára borítom a tésztát, kinyújtom, derelyevágóval 8×5 centis téglalapokra vágom. A lapokat középen bemetszem, majd a tésztám egyik végét átbújtatom a lyukon. 
Az olajat felmelegítem, de nem hagyom, hogy túl forró legyen. Középbarnára sütöm, papírszalvétás tálcára szedem, és azonnal megporcukrozom. 
Lekvárral tálalom.

Beignet (francia fánk)

Hozzávalók:
2 dl tej
30 dkg tejföl
2 dkg friss élesztő
8 g sütőpor
45 dkg finomliszt
5 dkg cukor
csipet só

Elkészítés: A tejbe beleöntöm a cukrot, belemorzsolom az élesztőt, majd meleg helyen hagyom felfutni. Amíg alakul az élesztő, addig kimérem a lisztet. Hozzáadom a sütőport és a sót, majd hozzáöntöm az élesztős tejet és a tejfölt. Géppel alaposan átdolgozom, majd a kész tésztát tiszta konyharuhával lefedem, és hagyom egy órát kelni.
A kész tészta lágyabb, mint a megszokott fánktészták, ezért alaposan lisztezett deszkára borítom a tésztát, a tetejét is kicsit belisztezem, majd óvatosan ujjnyira nyújtom. A tésztát négyzetekre vágom, s a felhevített, közepes lángnál kicsit nagyobb lángon lévő olajban kisütöm. 
Papírtörlős tányérra szedem, majd tálaláskor porcukorral alaposan megszórom.