Lúdanyó meséi és a mesés málnatorta

Őszre járt az idő, kemény szelek fújtak. A csemeték ugrándoztak a házikóban, de az asszonykát majd megvette az Isten hidege. Bekucorodott hát a konyhába, kalácsot dagasztott, jól felfűtötte a tűzhelyet, és annak a melegénél kapott erőre nap mint nap. Így éldegéltek és melegedtek a kalácsok más sütemények mellett.

Az ember minden reggel elment hazulról. Volt ott a faluban egy nagy és rejtélyes várkastély. Hosszú, feketecsuhás papok laktak benne, akiknek ifjak és leányok voltak a gondjakra bízva. Ezen a különös helyen töltötte az idejét a mi emberünk is napestig. Egy magas toronyszobába bezárva, letűnt idők titokzatos nyelveit tanította a csintalan suhancoknak rendületlenül. Esténként fáradtan sétált végig a széles, kerengős folyosókon, és hangosan dördült mögötte a nehéz vasapu, ahogy kilépett a sötét és esős ég alá. Hideg szélben baktatott haza. Otthon aztán leült a lócára, meleg levest kapott és friss kalácsot. A fiai csiviteltek, ficánkoltak és felcsimpaszkodtak a hátára...

Kukoricás őszi leves

Hozzávalók:
1 fej kínai kel
1 póréhagyma
2 sárgarépa
1 petrezselyemgyökér
fél doboz konzerv kukorica
3-4 szál virsli
2 evőkanál zabpehely
kb. 2 evőkanál tejföl
friss vágott kapor
olaj
só

Elkészítés: Az összevágott zöldségeket (póré, répa, petrezselyemzöld, kel) olajon megpirítom, rádobom a zabpelyhet, majd annyira felöntöm, hogy a víz ellepje a zöldségeket. Sózom. Amikor a zöldségek megpuhultak, jöhet a kukorica és a felszeletelt virsli. Mire a virsli is megfő, a zabpehelyből már nem fog látszani semmi, viszont épp megfelelően besűríti a levest. Ekkor a tejfölben elkeverem a kaprot, és behabarom vele a levest. Egyet forralok rajta, és már kész is!

A ház becsülete

Egyszer aztán vendégek érkeztek a kis házikóba: nagyanyó és nagyapó egy messzi csodaszép országból. Az asszonyka örömében mindjárt sütött is egy túrós süteményt, és sok-sok finom édességet tervezett még. De aztán másképp lett. Sok volt az újdonság, a teendő, a sok beszédnek is túl sok lett az alja... Az idő is megenyhült erre a pár napra, nem akaródzott felfűteni a konyhát. Egy szó, mint száz: a sok szép terv mind kútba hullott.

Illetve csak majdnem mind, mert a három fiú megmentette a család becsületét, ahogy az el is várható három ilyen talpra esett legénykétől. Így aztán ha több nem is, de egyetlen finom és kivételes sütemény mégiscsak elkészült ezekben a napokban.

A fiúk már jó előre begyűjtötték a málnát a kertből, a szederlekvárok is ott sorakoztak a polcon, és az asszonyka még az első lendület hevében meg is sütötte a vizes piskótát. Másnapra ugyan már mindenhez nagyobb kedve lett volna, mint tortát készíteni – de ekkor már igazán nem sok volt hátra a munkából. Erőt vett hát magán, és a gyerekeinek tett ígéretéhez híven befejezte a művet: habot vert, túrót, tejfölt kevert, egy kis lekvár, egy kis gyümölcs, és már kész is volt a habos málnatorta.

Túrós-habos málnatorta

Hozzávalók:
6 tojásból vizes piskóta (vagy más, ami már bevált)
20 dkg túró
1-2 evőkanál tejföl (vagy aki Angliában készíti: se túró, se tejföl, hanem 25 dkg quark)
2 dl tejszín
1 csomag habfixáló
1 csomag vaníliás cukor
szederlekvár (esetleg málnalekvár)
1 nagy bögrényi málna (fagyasztott is lehet) és néhány friss gyümölcs a díszítéshez
cukor – nem tudom mennyi, kóstolgassuk, ki mennyire édesen szereti...

Elkészítés: A málnát becukrozom (ha fagyasztott, akkor így engedem ki, cukorral a tetején. Majd egy szűrőbe teszem, és felfogom a levét. Ha friss, akkor szétnyomkodom kicsit, és úgy fogom fel a levét.
Felverem a tejszínt, a leírásnak megfelelően a habverés első 10 percében hozzákeverem a habfixálót. Majd a túrót, a tejfölt (vagy quarkot) vaníliás cukorral és cukorral jól elkeverem. Ezután a két krémet és a málnazúzalékot összedolgozom. Nem baj, ha nem nagyon-nagyon édes, mert az egyik tésztalapra tömény lekvár kerül majd. :)
A piskótát három lapba vágom, és a felfogott málnalé harmadával meglocsolom az alsó tortalapot. Ezután megkenem a lapot szederlekvárral. Ráteszem a következő lapot, azt is meglocsolom a lével, és megkenem a túrós-habos-málnás krémmel, majd jöhet a harmadik piskótalap. Azt is meglocsolom málnalável (ha még van), és a maradék málnás krémet rákenem a torta külsejére. Friss málnával díszítem, és fél-egy órára a hűtőbe teszem.

Lúdanyó

Az asszonyka hajdanán, mikor még rövidpendelyes kislányka volt, igaz szeretettel viseltetett a baromfiak iránt. Különösen a kacsák álltak közel a szívéhez. Szerette a pici, felháborodottan csipogó jószágokat, és kedvelte a kényelmesen sápogó nagyokat is. Kellemesnek találta a darával kevert frissen vágott tavaszi csalán illatát és az őszi zsíros kukoricáét is, amivel a felnőtt állatokat tömte a nagyanyó. Szinte kedve lett volna neki is belekóstolni a finom édes, vizes kukoricába. Semmi szebb dolgot nem tudott elképzelni, mint ha valaki a kacsáival foglalkozik napestig. Nem is volt egyéb elképzelése a jövőre nézve, minthogy felnővén kacsagondozóként keresse meg a kenyerét. Egészen addig így ment ez, míg egy nyári napon az anyja 10 pici libával állított be az udvarra, és azt mondta, ezek a kislány gondjaira lesznek bízva. Úgy is lett. Neki kellett etetni, itatni, legeltetni őket. A kislány örömmel tette. Beszélgetett a libusokkal, szeretgette őket. Ha felvette valamelyiket, az mindjárt babrálni kezdett a lányka ruhájának gombjaival, szalagjaival vagy épp a hajával. Minden érdekességet “megkóstoltak” a kislibák, és egészen megszerették egymást a kislánnyal. Reggelenként örömmel várták őt, és mindjárt tele voltak mondanivalóval, egymás szavába vágva köszöntötték őt. Az ő keze alatt nőttek a pici libák szépséges ludakká.

A kislány azóta felcseperedett, gyermekei születtek, és ma is gyakran hasonlóan érzi magát, mint akkoriban: a kicsinyei körülfogják, és egymás szavába vágva mesélik az élményeiket... Egy biztos: azóta is egyetért a versikével: “nincs szebb állat, mint a lúd”, hát még ha vezetgeti a fiát...!

A napokban egy szép fényes őszi délután útnak indult a kis család madarakat nézni. Meg is találták a helyet egy kicsi, Slimbridge nevű falucskában, ahol sok-sok vízi madár és más efféle állat élt. Volt ott, réce-ruca-vadliba, lilik, hattyú és flamingó - de még vidra, vízi pocok és mezei egér is. Lemenőben volt a nap, szénasárga fényben fürödtek a távoli bokrok.

A kisfiúk boldogan szaladoztak, belegázoltak minden pocsolyába, és próbálták megsimogatni a szép és szelíd madarakat. Az asszony a férjébe karolt, és gyönyörködött: a ludakban, a kacsákban és a három kicsi fiókában. Érezni lehetett a levegőben az ősz szagát. És vadludak repültek a bozót felett.

Békés reggel fonott kaláccsal

Egy napon elérkezett a pihenés ideje is. Az ifjak nem bújták a régi könyveket, hanem hazautaztak a kacsalábon forgó palotáikba, ahol bizonyára készségesen lesték és rögvest teljesítették minden apró kívánságukat. A mi emberünk is megpihenhetett egy időre.

Vasárnap reggel volt. Az ember és a felesége már az este azért imádkoztak, hogy reggel mindenki békésen és lassan ébredjen. Odakinn csapkodott a szél, egész éjjel cibálta, ráncigálta a fákat, és hatalmas lökésekkel szaladt neki a ház falának újra és újra. Minden csendes volt, csak a szél zúgott. A legénykék és szüleik mélyen aludtak a jó meleg takaró alatt.

Kisvártatva azonban halk neszezés hallatszott a gyerekek szobája felől. Egyszerre csak kivágódott egy ajtó, majd kinyílt egy másik, és egy kicsi kerekarcú legényke furakodott be az anyja mellé. Odadugta a selymes kis fejecskéjét az asszony arcához, és halkan szuszogott. Így feküdtek egy rövid ideig. Egészen addig, míg a kicsi fiú hirtelen fel nem támaszkodott.

– Sebő, Kejemen hoj van? - kérdezte hangosan. És mivel nem kapott választ, megkérdezte még háromszor.
– Alszunk, édesem, feküdj le! - szólt oda az anyja végül.
Ő azonban nem nyugodott:
– Sebő, Kejemen hoj van? Kéjdezem.
– Alszanak a szobájukban – mondta az asszony, és reménykedett, hogy a kicsit ez kielégíti.
– Méj aljszanak???
– Mert éjszaka van.
– Nem. Jeggej van. Je akajok menni!
– Fofo, aludj még egy kicsit, nagyon korán van! - mondta utolsó elkeseredésében az asszony, habár nem hitte, hogy bármit is érnek a szavai.
– Menj át a fiúkhoz, feküdj be melléjük! - próbálkozott az apa.
Ez hatott. A kicsi kirobbant az ágyból, és átviharzott a gyerekszobába.

Nyertek pár percet. De milyen áron...! Hamarosan három pizsamás gyerek indított mindent elsöprő támadást ellenük. Ekkora túlerővel szemben semmi esélyük nem volt a bóbiskoló szülőknek.
– Mamacica, szeretlek! - mondta a középső fiú, és befészkelte magát a meleg takaró alá.
– Na, gyere, bújj ide!
– Miau, miau! - kontrázott a legidősebb fiúcska, és ő is befurakodott.
Egyszer csak jön ám nagy hanggal a legkisebb:
– Pál-taka-téper jó jeggelt, kukorikú, kokurikúúúúúúúúúúúúúú.
Na, a két idősebbnek sem kellett kétszer mondani, ők is neki kukorékolni! Irgalmatlan hangzavar támadt. A kicsi fiú - látva, hogy ilyen nagy sikere volt - újabb énekbe kezdett:
– Szegén begén vadok én, nincsen kukojicám, csak nadjágom van. Vájom a jó időt!
Na, erre már az asszony is nevetni kezdett – nem különben a két nagyobb “szegény begény”. Különösen a Kelemen nevű. Az úgy, de úgy nevetett, hogy kishíján bepisilt. Na, azt mindjárt ki is küldték, nehogy bent menjen ki. A kicsi szorosan a nyomban:
– Én is medek, én is pisijek!

Míg ők távol voltak, a legidősebb fiú kihasználta a hirtelen támadt csendet, és előhozakodott a saját mondandójával: szélsebesen magyarázni kezdte a legújabb világmegváltó gépét, az “F6-os Villám” különleges képességeit. Izgatottságában beletérdelt párszor az anyja veséjébe.
– Sebikém, megbeszélhetnénk ezt reggel? - kérdezte elkínzottan az anyja.
– Reggel??? De hát már reggel van! - méltatlankodott. És igaza volt. Kisvártatva egy meztelen kétéves ugrott a paplan közepére, nem törődve azzal, hogy vajon hol áll meg, kit hogyan talál meg.
– Pucéj vadok! Pucéj vadok!!! Kukurikúúú! - kiabálta teli torokból.
– Ó, Fofo, rám léptél!!! - nehezményezte a legidősebb fiú – Utálom a Fofót, olyan vandál. A múltkor is hozzám vágta a vonatot. A Kelét is utálom, mert tőle tanulta a dobálózást. Mindjárt fölrobbanok!!!
– És ha így utálkozol, Sebő, akkor ezt meg tőled fogja megtanulni. Ezt szeretnéd?
– Nem...csak azt, hogy ne dobálózzon.
– Főjobbanok! Jejobbanok!!! Főjobbanok! Jejobbanok! - kukorékolt tovább a legkisebb – Apa ekapjak! Megtajájtajak!!!
– Na, induljatok lefelé! Gyorsan! Kakasoknak és nyávogó macskáknak az udvaron a helyük!- elégelte meg a baromfiudvart a ház ura.
– Jó!!! Kejemen deje, kimedünk a udvajja – ugrott máris a kis pucér egér.
Kelemen dőlt a nevetéstől. Tiszta szerencse, hogy az előbb már kiment, mert most biztosan baj érte volna az ágyneműt.
– Na, hess, hess, menjetek le! - zavarta őket az asszony is.
– Az udvarra??? - ijedezett Sebő.
– Igen, ha kukorékolni vagy nyávogni van kedved továbbra is, akkor oda. De ha esetleg olvasni szeretnél, akkor elég, ha a játszószobába mégy. Megyek én is mindjárt. Csak pár perc nyugalmat szeretnék.

A három görbe legényke lerobogott a lépcsőn. Az asszony és az ember fellélegeztek, és erősen bizakodtak, hogy azok ott lenn egy kis ideig nyugodtan eljátszanak a kockákkal, vagy találnak maguknak egy-egy könyvet, amit békésen nézegethetnek. Pár perc múlva azonban felcsendült odalentről a “Boci-boci tarka” - a játékzongorán...

“Na, ennyi volt a reggel” - vesztette el minden reményét az asszonyka, és kikászálódott az ágyból. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, hátha szegény, fáradt ember még tud aludni egy kicsit. Letámolygott a lépcsőn. Vizet melegített, kávét főzött – és közben igyekezett csukva tartani a szemeit. A konyhapultnak támaszkodva itta az első kortyokat. Lassan kinyitotta a szemét, és ezúttal úgy is hagyta. Döbbenten nézte az óramutatókat: 6 óra múlt 10 perccel.

Tányérokat, vajat, lekvárt vett elő: megkent három szelet kenyeret, x alakban négybe vágta őket, de még nem riadóztatta a baromfiudvart a reggelihez. Mostanra szépen játszani kezdtek.

Hideg volt, fázott. Odakint ítéletidő volt. Sarki szelet hozott erre a tenger. Az ablakok mellett csak úgy süvöltött be a szél: meglengette a függönyt.

A konyhapulton ott ébredezett a tegnap bedagasztott aludtejes kalács tésztája. Szépen megkelt reggelre, öröm volt nézni. Az asszony bekapcsolta a sütőt. Hát még ez milyen öröm volt! Kinyújtotta, szétvágta, háromba fonta a kalácsot.

– Mi tinájsz Mamma? - szaladt be a kegkisebb fiú – Ó!!! - Ámult el, mikor meglátta a szép sárga, tojással megkent tésztát.
– Cukrot szórok a kalácsra.
A kicsi sarkon fordult, kirohant:
– Sebő, Kejemeeeen!!! Kajács van!!!

Fél nyolckor már meleg volt, a lekváros kenyerek is elfogytak. A legénykék nem voltak éhesek, de a frissen sült tészta illata mindenkit a konyhába csalt. A mindennapi munkától megfáradt ember is felébredt, az kiskakasok és nyávogó macskák is elősomfordáltak a szomszéd szobából. Még az “F6-os Villám” szupertitkos tervrajzait is muszáj volt őrizetlenül hagyni egy időre (lett is aztán hadd el hadd!)...