Sarkantyúka salátába és a balkonra

A sarkantyúka az Andokban őshonos növény, amely az Újvilág felfedezésének köszönhetően került Európába. A peruiak évszázadokon át használták a sarkantyúkát, mint táplálékforrást, s különféle megbetegedések gyógyítására is alkalmazták. A XVI. században a növény már Európában is megjelent, majd hamarosan utat talált magának Ázsia felé is. Először a jezsuita misszionáriusoknak köszönhetően találkozhattak az európaiak vele, majd a XVII. században egy holland botanikus a korábban ismert sarkantyúka mellett egyéb fajtákat is magával hozott és meghonosította.

A sarkantyúkát mindenütt hamar megkedvelték, hiszen számos felhasználási módja volt: a sarkantyúka lehetett gyógynövény, táplálék, dekoráció, sőt kozmetikai szerek alapanyaga is.

A szépre mindig is érzékeny, botanikában otthonosan mozgó, kertészetben kiemelkedő teljesítményt nyújtó angolok hamar fantáziát láttak a növényben, s nekik köszönhetően az addigi két fajtából ezernyi új változat született. A sarkantyúkát nem csak gasztronómiai- és esztétikai értékei miatt tartották, hanem hamar felfedezték, hogy a növény környezetében kevesebb a kártevő rovar, így a vetések közt is megjelent a színes virágú növény, amely a belőle felszabaduló vegyi anyagokkal távol tartotta a fontos haszonnövényektől a kárvevők jelentős részét.

A kapucinus zsázsának is becézett növényt előszeretettel fogyasztották, a levelekből salátát készítettek, az ecetes lében eltett bimbókat pedig a kapribogyó helyettesítésére alkalmazták. Az eltelt évszázadok alatt kiderült, hogy az éretlen bimbónak nagyon magas az oxálsav tartalma, így annak fogyasztása csak egészen kis mennyiségben javasolt.

A francia kertészek is megkedvelték a sarkantyúkát, s XIV. Lajos idejében már a királyi palota virágágyásaiban kaptak helyet ezek a növények. S míg Lajos gyönyörködött a virágokban, addig a francia szegények inkább ették, mivel könnyen termeszthető volt a sarkantyúka.

A viktoriánus korban a skorbut egyik biztos ellenszereként alkalmazták, de az úri szalonokban is gyakorta lehetett vele találkozni, egy-egy asztaldíszbe komponálva. A virágok szépsége Monet-t is magával ragadta, a Giverny-ben található híres kertjében is virágzott a sarkantyúka, amely több képén felfedezhető.

Amíg a XVII. században a kapribogyót helyettesítették a bimbókkal, addig a magjait a XX. században - a világháborúk idején - a beszerezhetetlen feketebors helyet alkalmazták.

Az eddigi leírásból is jó látszik, hogy a sarkantyúka minden egyes része ehető. A díszes virágot használják fel leggyakrabban, nem csak szépsége miatt, hanem kissé csípős, tormára emlékeztető ízének köszönhetően is. A virágok és a levelek C-vitaminban gazdagok, így fogyasztásuk az egészségünket is szolgálja. A leveleket is előszeretettel keverik salátákba, s a magokkal bátran fűszerezhető sokféle fogás.

Egyedülálló, borsos, tormás ízvilágának köszönhetően a sarkantyúkát könnyedén belekomponálhatjuk a különféle salátáinkba, ételeinkbe. Nagyon jó párost alkotnak a zsályával, a citromfűvel vagy például a kakukkfűvel együtt.

Sarkantyúka pesto

Hozzávalók:
3 marék friss sarkantyúkalevél
1 marék friss hajtás, apróbbra vágva
4 evőkanál pirított fenyőmag
4 gerezd fokhagyma
1,5 dl olívaolaj
10 dkg friss parmezán, reszelve

Elkészítés: Egy nagy lábasban vizet forralok, majd abba beledobom a leveleket és blansírozom. Ezután kiemelem, leszűröm, s hagyom, hogy kihűljön. A turmixba teszem a leveleket, az apróra vágott hajtásokat, a fenyőmagot, a fokhagymát és az olajat, majd alaposan összedolgozom. Közben hozzáadom a reszelt sajtot is, s azzal is finoman összeforgatom a pestót.

Sajtkrémmel töltött sarkantyúka

Hozzávalók:
20 virág
25 dkg mascarpone
frissen őrölt feketebors
só
1/2 csokornyi citromos bazsalikom

Elkészítés: A virágokat óvatosan és alaposan átmosom, majd leszárítom. A sajtot összekeverem a finomra metélt fűszerrel, kicsit sózom, borsozom, majd a masszát habzsákba töltöm, s annak segítségével finoman megtöltöm a virágokat, majd hűtőbe teszem egészen a tálalásig.

Más ehető virágok >>>