Kugler, marhapörkölt és az emésztés csodája - versbe foglalt gasztronómia a költészet napján

József Attila már általános iskola elsős korában verseket kezdett írni. Kevesen tudják, hogy az egyik első verse a vágyott ételekről szól. Mivel nagyon szegények voltak, sajnos csak áhítozott értük.

„De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni.
Jó ruhába járni, kelni,
S öt forintért kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek - fának,
Mi jó dolga van Attilának.”

Már jóval vidámabb a Kínálgató című tréfás költeménye, ami Jolán nővére és férje, Makai Ödön ügyvéd társasági vacsoráján született 1930-ban.

Reményik Sándor a Mindennapi kenyér című versében kér asztaláldást mindenki asztalára.

„Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És – nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, –
De benne van az élet.”

Karinthy Frigyes már a remek étvágyáról ír Berda József című versében:

„Csattogj fogam most! Had töltöm kedvemet!
S te jó gyomor, válaszd a nedveket!
Kitünő kedvem van, angyal lakik ma nálam.
Lám, a levesbe is belecsorog nyálam!
Remeg a töltelék, villám alátolom,
Szemem is kidülled, ahogy lapátolom.
Leesett a földre? Oda se neki!
Onnan is megeszem, most gyere ki!
Most még egy kicsi bort, legyen, amit szíjjak!
Hasam kerületén megoldom a szíjat,
Alul-felül hangzik vidám böfögésem,
S órákig elülök árnyékban a széken.”

Varró Dániel pedig a tavaszról, a szerelemről- na meg a marhapörköltről áradozik a naplójában.

„Kedves Naplóm! Tavasz lett, vagy mi van?
Elveszett hitem szinte visszanyertem.
Ifjúkorom szerelmével vigan
marhapörköltözünk a sziklakertben.
Feltörni készül keblemből a sóhaj:
míg fölöttem elszálltak itt az évek,
de jó nő lett belőle meg! De ó jaj,
szíve egy német agronómusé lett.
Brazíliába hívja most a mókus
nyaralni, persze ez csupán előleg.
Ó, bárcsak volnék német agronómus!
Vinném Brazilba én is ám a nőmet.
De nem vagyok, csak egy szegény poéta,
akit az élet régesrég kihörpölt,
el van lobbanva lánglelkem mióta!
s csak hűlök egyre, mint a marhapörkölt.”

Végül pedig, bár nem versről van szó, de zárásként tökéletesen csengenek Jókai Mór szavai a magyar szakácsművészetről:

"Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy "de már ebből eszünk!"