Francia-magyar menü

A szomszéd francia lány jött át, hogy együtt búcsúztassuk az elmúlt évet, és várjuk az újat. Együtt táncoltattuk a fiúcskákat és a menüt is közösen "dobtuk össze"...

Ezer éve...

Az ének, a tánc és a zene mindennaposak mifelénk. Hallgatjuk is, műveljük is őket - van, amit több, van, amit kevesebb sikerrel, de - élünk velük. Csakhogy leginkább a jól bevált CD-inket tesszük fel, s azoknak csak töredéke sorolható a könnyűzenéhez - ha még egyáltalán létezik ez a kategória. A rádió valahogy olyan nehézkes dolog: sose tudod, mit fogsz ki: az egyik szám jónak tűnik, a következő már csak tűrhető, az az utáni meg már annyira elvadult, hogy muszáj odamenned ismét, hogy csatornát válts. Aztán kezdődik az egész elölről... Kinek van erre ideje?!

A minap épp a nappaliban rendezkedtem a középső fiammal (nevezzük Kelemennek), mikor egy hirtelen elhatározástól vezérelve a polchoz léptem, és hosszú idő után újra tettem egy próbát: bekapcsoltam a "kommersz-rádiót". Szerencsém volt: sikerült kifognom két remek, pörgős zenét. Karon kaptam Kelement, és már roptuk is: őt persze sosem kell az ilyesmire noszogatni. A pici is felvette a ritmust: fülig ért a szája, és vad rugdalózásba kezdett.

Hát, nem állítanám, hogy esélyesek lettünk volna a következő tehetségkutató verseny döntőjére, de a magunk módján remek kis indiántáncot lejtettünk.

Akkor hasított belém a felismerés, hogy ezer éve nem buliztam! És, persze, mindjárt az is, hogy de jó lenne már... Így ünnepek táján nem is tűnt ez olyan abszurd ötletnek, úgyhogy mindjárt el is határoztam, hogy na, akkor majd Szilveszterkor kirúgunk a hámból! Bulira öltözni, enni, inni, pörögni - persze csak családias, gyermekbarát keretek között...

És lőn…

Hatan voltunk: 3 kiskorú fiúgyermek 0-5 éves korig, és három felnőtt: Cécile, a szomszéd francia lány, a férjem, aki még félig beteg volt, és én. Meg kell hagyni, nem a legjobb feltételek egy "ereszd el a hajam"-partyhoz, de megoldottuk.

Zenéket válogattam, feltúrtam a szekrényt, hogy megkeressem a legbulizósabb ruhámat, ami rámjött, smink, jókedv, ami kell. Apa készített a fiúkkal néhány "bulikalapot" (=party hat). Igaz, ezeket aztán a nagy fiam kivételével mind elfelejtettünk felvenni, de már a puszta létük is ösztönzően hatott.

A menü

Mondhatnám, hogy közösen állítottuk össze a menüt, de nem így volt. A menüt senki sem állította össze: Cécile is hozott egyet s mást, én is készítettem ezt meg azt: "et voilá", a menü összeállt. Egyedi francia-magyar specialitás angol felségterületen.

Cécile hozta az aperitifet - minden értelemben - és a sajtokat, természetesen. Az előétel foie gras volt, libamáj olajban eltéve. Hidegen ettük, pirítósra kenve. A franciák szeretik ezt szarvasgombával megspékelni - mi ezt most kihagytuk. Kezdetben felmerült bennem, hogy készítsünk gyorsan hozzá valami jó kis könnyű, franciás salátát, de meggondoltam magam. Féltem, hogy akkor teleesszük magunkat az előétellel, s azzal meg is lesz a vacsora. Pedig hát én is készültem egy igazi hazai ínyencséggel. Végül nem is ettünk hozzá semmit. Így is remek volt: magyar embernek nem kell részletezni, milyen finom is tud lenni a libamáj. Cécile édesapjának házi aperóját ittunk mellé (elé, utána, közben): egy finom, édes, különleges francia aperitifet, mely cseresznye- és barackfalevél ízesítéssel készült. Nem volt túl erős, sem túl édes: büntetlenül megihatott az ember akár 3-4 pohárkával is. (Az ember. S az asszony öt hónapos csecsemővel? Hát, sajnos, az ő ideje még nem jött el: ő épp csak belekóstolt. Na, de majd...!)

Az előétel most igazi értelmet nyert. Utána ugyanis akadt némi dolgom a kicsiny körül, sőt még egy-két pörgőforgóst is eltáncoltunk, mielőtt újra asztalhoz ültünk volna. Igazi franciás tempóban telt a vacsora: kis evés, sok szünet (= tánc, babafürdetés, konyhai tevékenységek... stb.)

De úgy kilenc felé elérkezett a fő fogás ideje is. Asztalra került a magyar toros káposzta - angol sertésoldalassal és lengyel savanyú káposztával készítve. (Tudom, malacot kellett volna készítenem, de én beértem a disznóval is: bizonyára az is előrefelé túrt a maga idejében, és tán még a szerencsénket is éppúgy megalapozhatja a jövő évre, mint fiatalabb társai.) És valóban remek választásnak bizonyult. Talán a szülőhazámtól való távolság, az otthoni ízek hiánya mondatja velem, de alighanem vetekedett a libamájjal (másnap pedig már nem is vetekedett: egyenesen jobb volt). Ehhez talán vörösbort illett volna innunk - nem tudom, nem vagyok túl nagy ismerője a boroknak. Mi nem azt ittunk, hanem igazi könnyű francia cidre-t (vagy cidert, ahogy az angolok mondják) - egész egyszerűen azért, mert nagyon szeretjük. Ez az ital megér egy külön misét, úgyhogy erről majd egy másik alkalommal mesélek. Most elég annyi, hogy ez egy alacsony alkoholtartalmú almából készült pezsgőbor, amit a franciák mindenféle ételekhez isznak, akár víz helyett is. S ha szerintük bármihez illik, ki vagyok én, hogy ezt felülbíráljam...?

A káposzta után ismét tánc következett: de ezt már csak a gyerekek bírták teljes testi-lelki odaadással. Mi, felnőttek, már meg-megálltunk, le-leültünk beszélgetni. Ebből aztán az lett, hogy a kölkek teljesen felspannolva szaladoztak egyik szobáról a másikra, majd a Kelemen nevezetű lefejelte az öt hónapos öccsét (nem bírt idejében lefékezni). Így majdnem véget is ért számukra a mulatság még a desszert előtt.

Végül aztán megkegyelmeztünk: eltáncolhatták az év utolsó táncát, közösen elfogyasztottuk a desszertet: a gesztenyés cipócskákat, s csak azután váltotta fel a party hat-et a pizsama.

Gesztenyés cipócskák

Igazából gesztenyés csillagok lennének, de nekem sosem sikerül keresztülnyomnom a csillagcsövön a gesztenyét, bármennyire kikeverem is vajjal. Így aztán magamhoz alakítottam a receptet: csillagok helyett galuskákat teszek a tepsire sorban (két kanál segítségével formázom őket, mint a grízgaluskát), s azok apró cipókká sülnek a sütőben.

Hozzávalók:
15 dkg vaj
15 dkg porcukor
1 tojás
50 dkg gesztenyemassza
3 evőkanál finomliszt
2 evőkanál teljes kiőrlésű liszt (ha nincs ilyenünk odahaza, lehet ez is fehér liszt, nem rontja el)
0,5 dl tejszín
csipet só
1 teáskanál szódabikarbóna
(esetleg kevés rum aroma)
étcsokoládés tortabevonó

Elkészítés: A hozzávalókat összedolgozom, majd galuskákat halmozok sorra a kivajazott vagy sütőpapírral ellátott tepsire.
Előmelegített, 175 fokos sütőben kb. 15 percig sütöm. Ha nem ragad semmi a beleszúrt fogpiszkálóra, akkor megsült.
Mikor kissé kihűltek, rácsra teszem őket - hadd hűljenek ki még jobban -, majd a tetejüket felolvasztott tortabevonóba (vagy vajas csokoládéba) mártom.
Nem igényel hűtést, de hidegen finomabb.

A gesztenyés desszert után a fiúcskák egytől egyig el lettek téve jövőre. Csak mi, felnőttek beszélgettünk még a pogácsa, a sajttál és a cidre mellett éjfélig. Koccintás után mi is szétszéledtünk.

Másnap, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a gyerekek már hétkor kipattantak az ágyból... Aztán kábé délre ki is ütötték magukat, de sehogy sem lehetett őket déli alvásra bírni. Nagyon fáradtak voltak az előző napi duhajkodás miatt, hisz tán még sosem fordult elő, hogy 10 után feküdtek. Mi sem voltunk a legfrissebbek, ezért a könnyebb utat választottuk: a délután a Lúdas Matyi szellemében telt. A gyerekeknek tettük be - de mi is szinte odaragadtunk a film elé. Kint esett, idebenn jó meleg volt, és főtt a lencse...

A film jó választás volt, de utána folytatódott minden ott, ahol előtte abbamaradt: semmi sem volt jó, sehogy sem volt jó. Nem részletezem.

Elég az hozzá, hogy lencsefőzeléket terveztem, de végül, ahogy a maradék libamájra és remek sajtokra gondoltam, a saláta mellett döntöttem. Persze a gyerekeknek nem volt jó a változtatás: máskor sosem, de most főzeléket akartak. Nekem pedig sokkal rosszabbul esett a sok nyávogás, mint berántani a lencse egy részét, így engedtem a nyomásnak: maradt a saláta, de meglett a főzelék is.

"Ad hoc" lencsesaláta

Hozzávalók:
kb. 1/4 fej káposzta (lila vagy fehér) kockára vágva
1-2 nagyobb sárgarépa nagy lyukú reszelőn lereszelve
kb. 1/3 kígyóuborka nagy lyukú reszelőn reszelve
fél lilahagyma kockára vágva
némi szárzeller apróra vágva
(esetleg alma kockára vágva)
2 marék lencse
Az öntethez:
2 evőkanál méz
2 teáskanál dijoni mustár
2 evőkanál 6 %-os fehérborecet
1 evőkanál balzsamecet
1 evőkanál olívaolaj
só
petrezselyemzöld
(Ha túl töménynek érezzük, vízzel hígítható - bár én nem tettem)

Elkészítés: A zöldségeket egy mély tálban összekeverem, ráöntöm az összedolgozott öntetet, majd kissé megforgatom benne a zöldeket (lilákat...stb.).

A Szilveszter este a felfedezésre váró francia-magyar barátság jegyében telt: csupa olyan étellel és itallal, ami egyikünktől sem áll távol. A fogások közti idők egyenesen jól jöttek 3 kicsi gyerek és egy kicsi konyha mellett. Az új év pedig, fáradtság ide vagy oda, jól kezdődött: rosszabb napjaink ne legyenek egész évben: se nekünk, sem Önöknek, kedves Olvasók!

Boldog új évet kívánok!