Csokigyár - teljes üzemmódban

Annyi minden volt, sült és főtt az elmúlt két hétben, hogy mindenről számot sem tudok adni! Csak a "krémjét" mesélem el Nektek, s már az is egy regény lesz. Készült Raffaello-torta, csokoládés-habos torta és mennyei túrós, sütöttünk kalácsot, csörögét, krumplilángost, készítettünk kókuszos és mandulás bonbonokat... s mikor vasárnap délután váratlan vendég érkezett, mégis ott álltam sütemény nélkül riadtan... No nem sokáig, aztán észbe kaptam.

Gondolatok a betegségről - Márai nyomán szabadon

Kezdjük talán mégis a magyarázkodással. Nem, nem voltam beteg, de aki erre gondolt, nem járt messze az igazságtól.

Márai szerint a betegség szükséges dolog, arra kell, hogy kipihenjük mindazt, amit egyébkor is kellene, de akkor - rengeteg elfoglaltságunk miatt - nem tudunk. Minden bizonnyal igaza is van ebben. De valami mégsem stimmel... Nem mondom, hogy cseréltem volna e téren Máraival, sőt! De azért ez a szöveg erősen árulkodik arról, mennyire különbözhet a valóság, amit megtapasztalunk - még egy ilyen univerzális dologgal kapcsolatban is, mint a betegség.

Nekem személy szerint az anyaságban talán legnehezebb fizikai momentum épp a betegség. Az a pihentető betegágy, amiről Márai beszél, az ugyanis egy kisgyerekes anya számára nem létezik. Pedig nagy szükség lenne rá - de hát betegség ide vagy oda, a gyerekekről attól még gondoskodni kell. Nemcsak nappal - éjjel is. És akkor még be sem számítottuk azt az apróságot, hogy a legtöbb gyerekbetegség nem elszigetelten jelentkezik: nem egy gyerek lesz beteg egyszerre, hanem szép sorban vagy egyszerre mind, sőt, nem ritkán a szülők, maga az anya sem kivétel ez alól... És bizony anyát nem ápolgatja, nem babusgatja senki... ezzel szemben ő még betegen is felkel éjjel, és szalad az orvossággal, tejjel, mézzel, hagymasziruppal... Apa bezzeg alszik...és igaz, hogy nappal betegen megy dolgozni, de az éjjel az övé! Irigyek vagyunk, no, lássuk be! Nyilván ezért van az is, hogy a nők rendre azt állítják a férfiakról, hogy amilyen erősek, annyira el tudják hagyni magukat egy-egy kisebb betegség alkalmával... (Tisztelet a kivételnek: férfinak és nőnek egyaránt.) Ó, gyarlóság, asszony a neved!

Nem határolom el magam ezektől a gondolatoktól én sem, sokszor megfordultak a fejemben... Mégis azt mondom, ne bántsuk szegény beteg férfiakat! Nem hagyják ők el jobban magukat, mint bárki! Bizonyára semmivel jobban, mint mi tennénk, ha megtehetnénk...

Visszatérve Máraira és a betegség egyelő pihenés-teóriára (melyet épp az imént bátorkodtam cáfolni), azért van valami mégis ebben a rövidke írásban, amivel maximálisan egyetértek. "...komolyan és udvariasan, legjobb tudásunk szerint, de mindig megcsaltuk egymást, az orvos és a beteg. Életmódokat nem lehet gyógyítani..." - mondja Márai, és szívemből szól.

Szerintem nem is jól van kitalálva ez az egész nyugati orvoslás (a keletiről meg nem nyilatkozhatom, mert azt nem ismerem). Az orvoshoz még egészségesen kellene elmenni. Ő hosszan és körültekintően kikérdezne minket az életünktől, az elmúlt 2 hétről mondjuk, majd felírná - s kötelező erővel betartatná - a receptet: 5 nap szigorú pihenés, napi 12 óra alvás két hétig, nem-tévézés, helyette: olvasás, írás vagy épp nem-írás, baráti beszélgetések vagy épp egy hét szigorú némaság, nem-kiabálás, zenehallgatás, kötögetés, kirándulás, futás, négyütemű fekvőtámasz stb. Ha a TB ezt támogatná, sokkal kevesebb pénzt kellene gyógyszerre költenie.

Tudom, utópisztikus a dolog, mert amint éreznénk, hogy jó dolgunk van, nem tartanánk be az utasításokat... Én most mégis valami ilyesmivel próbálkoztam. Arra gondoltam, mi lenne, ha már azelőtt lassítanék kicsit, mielőtt megbetegszem... Különös tekintettel arra, amit fent írtam a betegségekről. Nem állítom, hogy kipihentem magam ebben a két hétben, de arra jó volt, hogy kicsit lelassuljak, kicsit kizökkenjek, talán el is hagyjam rövid időre a mókuskereket.

Születésnapok hete

Sokat ünnepeltünk ebben a két hétben - és ez nem tartozik épp a pihenőprogramok közé egy családanya számára -, de azért ez is kiemeli kicsit az embert a hétköznapi gondok közül. A férjem és Kelemen fiam is egy újabb életévet kezdett meg.

Apa születésnapja egy hideg szombati napra esett. Ő szokás szerint dolgozni ment reggel. (Micsoda iskola, micsoda tanárok!!! Hogy nincs jobb dolguk, mint szombaton is tanítani...) Mi pedig nekiláttunk az ajándékkészítésnek. Többször írtam már, hogy a férjem a kókuszos ízeket szereti legjobban, így valami kókuszos bonbont szerettem volna... Legjobb lett volna valahogy lekoppintani a Raffaellót, de nem volt hozzá minden - sokat gondolkodni meg nem volt időm. Így két egyszerű kis bonbon lett a nagyszabású tervből. Az egyik a már a szaloncukroknál és karácsonyi bonbonoknál bevált fehércsokis-kókuszos trüffel keserű kakaóporba forgatva. Az egyszerűség jegyében most a vanília-aromát és a tejport el is hagytam: így is finom volt. A másik is nagyon egyszerű, de szerintem sokat ígérő, nagyreményű finomság: a "mandulás kapka".

Apa manduás "kapkái"

Hozzávalók:
2 marék szeletelt mandula
0,5 dl tejszín
3,5 dkg fehér csoki
10 dkg tejcsokoládé
sütőpapír, zsírpapír

Elkészítés: 1. A tejcsokit lassú tűzön vízgőz felett felolvasztom. (Vagyis: egy lábasba vizet teszek, s azt a legkisebb fokozaton felteszem melegedni. A tejcsokit egy kisebb lábasba tördelem, majd a lassan melegedő víz fölé teszem, és hagyom, hadd tegye mindenik a maga dolgát.)
2. A mandulát egy másik lábasban szintén lassú tűzön, zsiradék nélkül megpirítom.
3. Mikor a tejcsoki kész, akkor egy sütőpapírra kis korongokat kenek - lehetnek vastagok azok a korongok, ne sajnáljuk! -, majd hagyom őket megdermedni.
4. A tejszínt szintén lassú tűzön felforralom. Mikor forr, leveszem a tűzről, kicsit kevergetem, majd hozzákeverem a fehér csokit és a mandulát. Hűtőben vagy hideg szobában hagyom megdermedni a masszát.
5. A megdermedt tejcsoki-korongokat egy rácsra helyezem, és kis halmokat teszek rá a fehér csokis masszából.
6. Az egészet bevonom tejcsokival.

Délután leszedtünk mellé pár hóvirágot a kertből (utánanéztem: nemesítettek!), és előkerítettem egy szép piros pöttyös szalvétát csomagolás-gyanánt. Remekül illettek egymáshoz: a kapkák, a pöttyök és a virágok.

Nagyreményű kapkák

És hogy miért kapkák? Közös családi név ez, és nyilván már rajta is marad. Mikor a kis korongokra ráhalmoztam a fehér mandulás masszát, Kele és Sebő szinte egyszerre állapították meg, hogy ezek úgy néznek ki, mint a mamma horgolt sapkája... és tényleg... Flóris meg rögtön mondta is, mint egy kis papagáj: "kapka, kapka". Úgyhogy rá is ragadt ez a név.

Eredetileg nem is akartam a külsejére tejcsokit tenni - csak olyan furának éreztem, hogy apa a mamma sapkáit kapná ajándékba... akkor már inkább Apa mandulás kapkái... ezért kicsit férfiasabbá kellett tenni a színét. Így került rá a tejcsoki-borítás.

S hogy miért nagyreményű? Mert rémségesen egyszerű (sőt, még egyszerűbben is elkészíthető, ha golyókat formázunk, s azokat reszelt tejcsokiba forgatjuk), és nagyon finom!! A pirított mandula egy főnyeremény. Ha gyorsan akarunk nagyon finomat, ne feledkezzünk meg róla - meghálálja!

Raffaello-torta

Azért egy kiadós kókuszos édesség sem maradhatott el ezen a napon. A Raffaello is elkészült - igaz, kicsit másképp.

Volt nekünk odahaza a szüleimnél egy kedves szomszédasszonyunk, aki igen finom süteményeket készített, és - mint egy gondos nagymama - gyakran át is hozott egy-egy tányér ilyen finomságot. Több kedvencem is van az ő süteményei közül, az egyik a Raffaello-szelet. El is kértem a receptet, többször elkészítettem, de a tésztája sehogyan sem akart úgy sikerülni, ahogy kellett volna, ezért én saját, szerényebb tehetségem szerint változtattam rajta. No meg "tortásítottam" is.

Hozzávalók:
A tésztához:
7 tojásfehérje
5 tojássárgája
6 evőkanál cukor megdarálva
5 evőkanál liszt
8 evőkanál kókuszreszelék
1 bő kiskanál sütőpor
A krémhez:
2 csomag vaníliás puding
8 evőkanál cukor
7 dl tej
2 dl tejszín
2 tojás sárgája
10 dkg vaj
pirított, darabolt dió

Elkészítés: A tészta hozzávalóiból piskótát készítünk a szokásos módon, a kókuszreszelék a liszttel együtt kerül a tésztába. Majd előmelegített 180 fokos sütőbe tesszük. 10 percig ezen a hőfokon sütjük, majd lejjebb vesszük a hőt 160-155 fokra, s így sütjük készre.
A krém a következőképp készül: az edényt, amiben főzzük majd, kiöblítjük hideg vízzel, majd beletesszük a pudingport, a cukrot meg annyi tejet, hogy el tudjuk benne keverni. Aztán a tojássárgájákat is jól elkeverjük benne, majd a dió és a vaj kivételével minden mást is beleteszünk, és szépen felfőzzük, mint a pudingot.
Mikor kész, hagyjuk, hogy kicsit kihűljön, de nem teljesen. A vajat még akkor keverjük hozzá habverővel, mikor kissé langyos a krém. Egy keveset félreteszünk a krémből a díszítéshez, s ezután keverjük bele a diót.

Ez is olyan torta, amit jó, sőt érdemes előző nap elkészíteni, mert másnap a legfinomabb.

Csokoládés-habos torta és a kanásztánc

Kelemen fiunk is betöltötte az ötödik életévét a múlt héten. Mindent átgondoltam, elterveztem. Egy igen forgalmas napra esett az ünnep, s mivel a későbbiekben ő is tarthat majd egy születésnapi teát a barátai számára, hát nem volt muszáj a legkülönlegesebb tortával előállnom. Így esett a választásom idén is a habos csokoládétortára. Igazán finom, és cseppet sem macerás sütemény. És igaz, hogy tavaly is ilyet kapott, de semmi kifogása nem volt ez ellen. Brillírozni meg ráérek a gyerekzsúron. Viszont idén szebben kidíszítettem, mint tavaly!

Bulit is terveztem estére, gondoltam, a hidegre való tekintettel eljárjuk az "ördög útját", hadd melegedjünk ki alaposan, de szegény kis ünnepelt aznapra épp megbetegedett. A köszöntésre összeszedte ugyan magát, de a táncot már kihagyta. Aztán pár nappal később alaposan bepótolta... Igaz, nem az ördög útját, hanem valami saját koreográfiájú kanásztáncot járt el, de láthatóan ezt is nagyon élvezte a mi kis öt évesünk.

Az ajándékról is szólok pár szót. Kelemen térképes puzzle-könyvet kapott, hogy kedvére élhessen a szenvedélyének: most már kirakhatja az egész világot. Ilyenkor Sebő sem maradhat ki az ajándék-osztásból (hamarosan már Flóris sem, attól tartok). A nagyfiú természetesen könyvet kapott: Rémusz bácsi meséit. Volt továbbá egy-egy pici apróság, amit apa vett nekik aznap a boltban. Egy kis édesség, mert az mindig jól jön: egy csokoládéállatka sok pici cukorkával a belsejében. Sebő is, Kele is kapott egyet-egyet. Torta ide vagy oda - azért a legérdekesebb mégis ez volt. Sajnos gyorsan fogyott.

- Kele, neked hány cukorkád van még? - kérdezte Sebő ártatlanul.
- Kilenc.
- Tudod mit, osszuk el testvériesen!! Legyen neked 5, nekem 4! - javasolta Sebő az ünnep meghittségét kihasználva.
- Sebő! - méltatlankodott az ünnepelt. - Ez az enyém... Te már az tiédet megetted mind!!!
- De Kele, hát azért te kapod a többet! - jött a megfellebbezhetetlen válasz.

Várt és váratlan vendégek

Szombaton vendégeket vártunk. Egy újonnan megismert, félig magyar családot. Mennyei túrótortát sütöttem, és mint eddig mindig, most is telitalálatnak bizonyult. Pár szelet maradt csak másnapra, az is lefogyott vasárnap reggeli után.

Felmerült bennem a vasárnapi desszert gondolata, de próbáltam a józanabb énemre hallgatni. Gondoltam, nem leszek kényszeres: egész héten édességet ettünk, torta torta hátán, kalács meg csöröge... ma délután kihagyjuk a süteményt!

Nagyon ritkán esik meg velünk, de most betoppant egy váratlan vendég, épp teaidőben... A teával nem is volt gond, több évre elegendő készleteink vannak belőle itthon, na de mit adjak a tea mellé??? Ilyen az én formám... Egyszer nem sütök - biztos, hogy akkor lepnek meg...

A hirtelen pánik után összekaptam magam, és az alábbi édességet dobtam össze: fogtam egy adag darabolt diót, müzlit, napraforgót és zabpelyhet, pár darab aszalt gyümölcsöt, némi barna cukrot és mézet. Egy kis lábasban feltettem őket pirulni, a karácsonyi müzli-szelet mintájára annyi kis változtatással, hogy most nem azt raktam bele, amit lehetett volna, hanem ami épp a kezem ügyébe került. A karamellizált magokat és gyümölcsöket a végén még megbolondítottam egy kis citromos cukorsziruppal, ami még a Sebő-napi tortához készült mázból maradt, s egy ideje már türelmetlenül várta a hűtőben, hogy mihez is használom fel a maradékot. A formába öntéssel pedig nem bajlódtam, csak úgy beleszórtam az egészet egy tálba, és ropogtatnivaló-gyanánt tálaltam. Ha kicsit több időm lett volna, talán eszembe jut, hogy kis golyókat formázzak belőle, de most csak azzal törődtem, hogy mielőbb elkészüljek.

Jó eredményt futottam: mire a tea elkészült, ez is megvolt. Zöld teához épp tökéletes lett - mintha direkt így terveztem volna! (Egy újabb apró öröm!)

Sok mindenről írtam - és még írhattam volna, de azokról majd máskor. Ígérem, nem feledkezem meg sem a kalácsról, sem a csörögéről, sem a krumplilángosról. Most azonban megpróbálom betartani a képzeletbeli orvosom egyik képzeletbeli utasítását: semmit se túlságosan! A másikat, miszerint kétszer ennyit kellene aludnom, úgysem tudom megtartani mostanában...