Rizspudingot a kisrókáknak!

Na de erre még próbálunk nem gondolni, épp csak annyira, hogy eszünkben tartsuk, milyen fontos megragadni a pillanatnyi lehetőségeket - és élni a mával (helyesbben a múlt héttel).

Egy ideig vártuk-vártuk az igazi jó időt, de nem nagyon akart jönni, úgyhogy beértük azzal, ami volt: a szeszélyes áprilissal. A szeles-borongós hűvösökkel, a felhős éggel, a hirtelen záporokkal és éppoly hirtelen és erőteljes napsütéssel, ami követte őket. Kirándultunk, mert már nagyon mehetnékünk volt.

A menetfelszerelésben szerepelt 4 esőkabát és egy esővédő a babakocsira, meleg takaró, kevésbé meleg takaró, hogy mindenféle hőmérsékletre legyen jó megoldás. Továbbá mindenkinek: vastag pulóver, lehetőleg kapucnis, vékony pulóver, ha a vastag már túl meleg lenne, nyári sapka, napszemü, ha tűzne a nap - mert még erre is volt esély... meg példa is. Vittünk továbbá elemózsiát mindenféle halmazállapotban: szilárdat nekünk, folyékonyat a babának, vizet, törlőkendőt, kézfertőtlenítőt, sebfertőtlenítőt, tapaszt, fényképezőgépet és hordozókendőt. Ez utóbbi kivételével használtuk is mindet.

Két egymás utáni napon kirándultunk, két egymáshoz viszonylag közel eső bükkösbe - melyek valaha valószínűleg egy nagy erdő részei voltak. Mindkettő a lakhelyünk határában található. Az egyik még gyalog is megközelíthető lett volna (a másik is, csak akkor nem kirándulásról, hanem túráról beszélnék), de mi a körülményekre való tekintettel (tudniillik, hogy így is olyanok voltunk, mint a málhás szamár) autóval mentünk az erdőszélre.

Első nap egy kis ligetecskét látogattunk meg. Ragyogóan sütött a nap, mikor elindultunk, esőre állt, mire kikászálódtunk a kocsiból és útra keltünk. Én azonban egyiket sem bántam. Ebben a borongós hangulatban olyan gyönyörűségesek voltak a kopár bükkfák, mintha Caspar David Friedrich festette volna őket. Végre megtaláltam valamit abból a romantikus hangulatból, amit korábban (míg nem éltem itt) Angliához társítottam. Most megint élveztem kicsit ezt az édes-bús hangulatot.

Ám ez borulat nem csak ijesztgetés vagy hatásvadászat volt: hamarosan el is eredt az eső. Ettől sem ijedtünk meg, mert, mint feljebb írtam, fel voltunk rá készülve. Illetve csak majdnem. Apa, akinek nincs is más dzsekije, csak egy esőkabátja - azt veszi fel szél ellen és könnyű kabátnak is, és minden ehhez hasonló estre, szóval tavasztól őszig minden hűvöskés vagy bizonytalan időben esőkabátban jár... Igen, igen, kitalálhatjuk: most kénytelen volt tűrni az óriási hideg esőcseppeket. A nevezetes kabát ugyanis a nagy pakolászásban az autóban maradt. Azért megoldottuk. Találtunk egy nagy fát, amit valaha megdönthetett a szél, és ferdén nőtt. Elég vastag volt ahhoz, hogy alatta meghúzhassuk magunkat.

Az eső is hangulatos volt: úgy kucorogtunk ott, mint a mesében az állatok a gomba alatt. (Csak a fa már nem nőtt tovább - ami egyébként tiszta szerencse, mert elég bizarr méretei voltak így is.) Még az eső is romantikus volt: arról ábrándoztunk, mivel fogjuk felmelegíteni magunkat, ha hazaérünk: a gyerekek forró csokoládéra vágytak tejszínhabbal. Apa paradicsomlevesre nokedlivel, én pedig elérzékenyülten gondoltam az előre bekevert kelt palacsintára, ami bizonyára már alig várja, hogy kisüssék...

A romantika után jött a börleszk: a fiúk találtak a fa oldalában egy kis mélyedést, amiben magállt a víz: azt piszkálgatták különböző méretű botokkal: "horgászok", mondta Kele, és jól felkeverte az állott vizet... Bár hamarosan betiltottuk az "állottvízhorgászatot", kezet mostunk, és ott a ferde fa alatt nekifogtunk, hogy elköltsük szerény kis uzsonnánkat. Sebő azért csak nem bírt magával, felmászott a fa gyökerein, hogy ellenőrizze, megvan-e még a vízzel telt "odú" - persze, a nedves gyökereken el is csúszott. Ez még hagyján lett volna, mert könyökre esett, a saját uzsonnájára nagyon vigyázott, annak semmi bántódása nem esett.

Csakhogy esés közben leverte lábról Kellert is, aki épp egy darab kalácsot eszegetett békésen. A kalács repült, a két gyerek meg szépen megfeküdt a sárban. Volt nagy nyávogás itt is, ott is - de a legnagyobb baj mégis az volt, hogy nem lehetett eldönteni, mi a tragikusabb: hogy elesett Sebő, hogy ellökte Kelét, hogy sáros lett mindkettő vagy hogy oda a kalács... Közben a baba békésen aludt a kissé viharvert, de azért még működő esővédő takarásában. Mire lecsutakoltuk és megnyugtattuk a fiakat, addigra el is állt az eső - legalábbis egy időre. Kimerészkedtünk. Párszor azért még eláztunk, mire újra ragyogni kezdett a nap, de már nem nagyon bántuk. Látszott, hogy vonulnak el a felhők, és hamarosan elékezik a könnyű pulóverek - netán a nyári sapkák ideje.

Hangulatunkat ismét a jókedv és a romantika határozta meg: az eső utáni napsütésben sokkal teltebbek, ragyogóbbak voltak a színek: a bokrokra felfutó borostyánok zöldje, a sok kékeslila csengettyűvirág (itt blue bells-nek hívják), a sárga boglárkák, a vajfehér szellőrózsák és a habos kökényvirágok... Igazi gyógyír volt a fáradt szemnek (és léleknek) már csak szétnézni is közöttük. Mire visszaértünk az erdő bejáratához és az előtte elterülő nagy, zöld, pitypangos mezőre, már egyenesen melegünk volt. Megnéztünk még néhány régi meghagyott nagy és szép formájú, a mezőn elszórt magányos fát. A fiúk találtak még pár odút is a gyökerek közt - és ettől mindjárt rókának képzelték magukat. Kele nem is olyan rég még a fázós kezéről panaszkodott és kesztyűért reklamált, most meg a vizes fűben négykézlábaztak, mint két kicsi rókakölyök.

Mire összeszedtük őket, mindent és mindenkit bepakoltunk az autóba, addigra Flóris is kialudta magát. Odahaza aztán jöttek sorra a követelések: 4 forrócsoki, 5 paradicsomleves és 4 tripla adag kelt palacsinta rendel!!!

Forró csokoládé

Az eredeti recept hozzávalói:
1 liter tej
5 dkg vaj
5-6 tojás sárgája
1 csomag vaníliás cukor
4-5 (esetleg 6) púpozott evőkanál cukor
12,5 dkg étcsoki

Elkészítés: A tejet felforralom, majd félrehúzom a tűzről. Míg a tej melegszik, a tojássárgáját, a cukrot, a vaníliás cukrot kikeverem, majd apránként hozzákeverem a tejet. Végül beletördelem a csokit.
Poharakba töltöm. A tetejére tejszínhab dukál csokireszelékkel. A maradékot (már ha marad) nyugodtan el lehet tenni másnapig a hűtőbe.

Kevésbé dús változat

Hozzá kell azonban tennem, hogy nem mindig készítem így, a recept szerint, mert sajnálom az 5-6 tojást, különösen ha épp nem tudok mint kezdeni a fehérjékkel. Ilyenkor az alábbi italt készítem:

7 deci tej
2 tojás sárgája
3 dkg vaj
10 dkg étcsoki
2 evőkanál cukrozott kakaó
2 evőkanál keserű kakaó

Az elészítés módja annyiban különbözik, hogy nem próbálok meg ennyi kakaót beleszuszakolni abba a kevés tojássárgájába meg vajba, hanem csak amennyit befogad. Hígítom egy kis tejjel, és csak azután, fokozatosan keverem el asz összes kakaóval. Bízvást állíthatom, így is elég finom. De azért az igazi mégiscsak a fenti recept!

Ha vendégek jönnek hideg téli szombatestén, akkor mindenképp azt készítem. De gyors és finom melengetőnek eső után, netán ázott kisrókáknak - nos arra ez is tökéletes és éppoly ellenállhatatlan.

Gyors rizspuding

Ez ugyan nem a kirándulások után készült, de nyugodtan készülhetett volna akkor is, mert a kisrókák hidegen és melegen egyaránt szeretik. Alapja bolti pudingpor és puffasztott rizs.

Hozzávalók:
1 csomag pudingpor
2 dl tejszín
3 dl tej
3 kanál cukor
1 tojássárgája
puffasztott rizsszemek

A pudingport, a cukrot és némi tejet csomómentesen elkeverek, majd elkeverem benne a tojást. Ezután felöntöm a maradék tejjel és a tejszínnel, majd kevergetés közben lassú tűzön forrásig főzöm. A puncsosba aszalt meggyet tettem, a vaníliásba pirított manduladarabokat. Piros gyümölcsökkel, banánnal, szőlővel vagy friss barackkal is igen finom. Gyors, mégsem teljesen megszokott édesség. Jeles napokon tejbegríz helyett meleg vacsorának tálalom.

Paradicsomleves nokedlivel

A paradicsomlevesnek egyelőre nem nagyok nagy mestere. Nem sikerülnek rosszul a leveseim, sőt, egyre jobban - de még nem olyanok, mint a nagymamám pénteki paradicsomlevesei, amit mindig grízes tészta követett második fogásnak. (Apukám "biciklista menünek" hívta, mert kevesellette benne a húst... de én nagyon szerettem azokat a napokat, mikor ez került terítékre).

Leírom, hogy csinálom, és Ti biztosan tudtok adni nekem néhány jó ötletet, amivel tökéletesíthetném. Várom őket!

Szóval paprikás rántást készítek, azt paradicsomlével felöntöm, beledobok egy egész hagymát és/vagy egy zellérszárat, valamint némi sót - majd csendes lángon jól kiforralom. Közben elkészítem a nokedlit. (Most úgy nem egész tojással, hanem a forrócsoki után megmaradt két tojásfehérjével készítettem. Egész jó ötlet volt: kellemesen kemény maradt a nokedli s levesben.) Ha kiforrt a leves, ízesítem cukorral, őrölt borssal, esetleg még sóval, majd kiveszem a zöldségeket és beleszaggatom a tésztát.

Burnham Beeches

Ez az esős-napos kirándulás úgy meghozta a kedvünket, hogy másnap mindjárt neki is indultunk újra.

Van a közelünkben egy másik, az előzőnél kicsit nagyobb és sokkal híresebb ősi erdő, a Burnham Beeches (burnhami bükkös), ahová gyakran ellátogatunk az év különböző szakában. Hogy miről híres? Hát leginkább arról, hogy nagyon szép (megítélésem szerint ősszel a legszebb), és az angolok felettébb szeretnek itt filmet készíteni. Nem sorolom, hogy mely filmeket forgatták itt, de megadom a linket, itt meg lehet tekinteni.

Csak párat emelnék ki: Goldfinger, több Henry Potter rész, és természetesen a Robin Hood mindenféle feldolgozásai.

Nos, ide látogattunk el mi is újra. Most kiegyensúlyozottabb időt fogtunk ki. Sütött a nap, mégis kicsit hűvöskés, igazi, friss, tavaszi időnk volt. Bepakoltuk a piknik-szőnyeget és némi palacsintát tegnapról, kis mákot, kis kakaót, kis fahájas cukrot. Néhány almát, zabos kekszet, és már készen is állt minden ahhoz, hogy a szabadban uzsonnázzunk.

Láttunk mindenféle kacsákat (mandarin és cigányrécét például), szárcsát, vízicsibét. Aranyhalakat a vízben, mókusokat a fán, és még egy baglyot is, Sebő gyerek jóvoltából. A fiúk alaposan megvizsgálták a hangyabolyokat, ment megint a "horgászat" minden vízfolyásnál, a tavacskáknál pedig nagyon kellett figyelni, nehogy Kelemen valahogy beleoldalogjon (történt már ilyen). Volt esés is egypár, "jaj, mama, kifolyt a vérem", fertőtlenítés és társai, csak hogy ismerős legyen minden. Egy tisztáson aztán leterítettük a szőnyeget, és elfogyasztottuk a palacsinta maradékát.

Itthon pedig vágták a csalódott arcot, hogy nem maradt semmi. "Mamma, én még itthon is akartam volna ilyet enni...!" - adták a szerencsétlen éhezőt... Így aztán még akkor délután neki is álltam egy újabb adagnak.

Főztünk persze mást is a héten, de mivel sokat időztünk távol, a főszerep a klasszikus ételeké és a gyors leveseké volt. Ezekről azonban majd egy más alakalommal írok, ugyanis a számítógépünk épp szabadságolta magát a hétvégétől (elromlott, és még a szerelőnél van), így ezeket a fotókat nem tudom most megosztani veletek. A kirándulás és a forrócsoki képei is csak azért vannak meg, mert azokat még a szabadságolás előtt feltöltöttem a webalbumunkba.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy az elkövetkező alkalommal arról lesz szó, mi is történik, ha egy magunkfajta, emeletes házban lakó, 3 gyerekes család kap egy szép nagy (úgy 15 kilós) walesi sütőtököt.