Egzotikus csók és gyilkosság 5.

– Tegyek még be cukrot? Hátha kifogy a limo-
nádé.
– Majd kölcsönveszek az iskolai konyháról, ha
szükség lenne rá. Edna fél négyig odabent lesz.

Amikor Lisa visszament a sütödébe, Hannah ki-
tolatott a mellékutcából, és a Jordan Gimnázium fe-
lé vette az irányt. Az iskola Lake Eden első polgár-
mesteréről, Esekiel Jordanről kapta a nevét, bár
Hannah gyanította, hogy a legtöbb diák abban a
hiszemben van, hogy névadója a kiváló kosárlabda
játékos.

A Jordan Gimnázium és a Washington Általános
Iskola két külön épületben kapott helyet, amelyeket
az iskolaudvarra néző, üvegfalú, szőnyeggel borí-
tott folyosó kötött össze. A két iskola költségcsök-
kentés címén megosztozott a dísztermen és az
étkezdén, s mindkettőt egyazon igazgató vezette.

A fenntartásáról négy főből álló brigád gondosko-
dott: két pedellus, akik a takarítási feladatokat is el-
látták, ketten pedig a játszótérért valamint a gimná-
zium sportpályájáért feleltek.

A Lake Eden-i iskolakomplexum ragyogóan mű-
ködött. Mivel az általános iskola össze volt kapcsol-
va a gimnáziummal, az idősebb testvérek mindig
kéznél voltak, amikor haza kellett vinni a megbete-
gedett húgukat vagy öccsüket, vagy amikor egy ri-
adt elsőst kellett megvigasztalni, akinek hiányzott a
mama meg a papa. Ez az elrendezés hasznára vált
a Jordan Gimnázium diákjainak is. A tanárnak ké-
szülő végzősöket bíztatták, hogy amikor nincs ép-
pen órájuk, segítsenek az alsóbb osztályokban. Az
idejében megkezdett szakmai gyakorlat pedig oda
vezetett, hogy számos, főiskolát végzett egykori di-
ák visszatért Lake Edenbe, és tanári állást vállalt az
iskolában.

Hannah rákanyarodott a Harmadik utcára, és
amint elhaladt az Éden Tó Park mellett feltűnt ne-
ki, hogy a családi szabadidőpark háztömbnyi terü-
letén nem játszanak óvodások. A hinták láncai moz-
dulatlanságba meredtek, a ringlispílt belepték a
délelőtt ráhullott színes falevelek, s noha a hőmér-
séklet meghaladta az előre jelzett kilenc fokot, a
játszóteret körbefutó sétányon nem tekerték gyere-
kek a háromkerekűek pedáljait.

Hannah egy pillanatig furcsának találta ezt, hi-
szen minden nagycsoportos óvodás mamája ilyen
időjárás után áhítozik… Aztán eszébe jutottak a
reggel történtek, és megértette, miért néptelen a
park. Egy gyilkos járkál szabadlábon Lake Edenben,
és az aggódó szülők otthon tartják gyermekeiket,
ahol nem érheti őket baj.

A Sirályok sétányán az iskolakomplexum oldalán
három háztömbnyi hosszan elnyúlt a kocsisor, s a
város parkolási rendelkezéseinek durván fittyet
hányva, a járda mellett álló autók elállták a kocsi-
behajtókat és a tűzcsapokat. Hannah a kicsöngetés-
re váró, aggodalmas ábrázatú szülők mellett ara-
szolt el, s ahogy közelebb ért az iskolaépülethez,
meglátta Herb Beeseman frissen suvickolt-políro-
zott járőautóját. Ferdén parkolt a bejárat előtt. Herb
ezúttal nem osztott büntetőcédulákat az orra előtt
folyó törvényszegésért, s Hannah feltételezte, hogy
nagyobb fontosságot tulajdonít a Lake Eden-i gye-
rekek biztonságának, mint a város kasszájának.

Hátranyúlt a két ülés közé, s egy zacskó mézes
ropogóst kotort elő. Mindig több zacskó süteményt
hordott magánál hasonló esetekre. Aztán Herb jár-
őr kocsija mellé hajtott, és letekerte az ablakot.

– Szia, Herb. Meghoztam a kaját a cserkészek díj-
kiosztójára. Nem gond, ha beállok az udvarra?
– Menj csak, Hannah – felelte a sütis zacskót fixí-
rozva Herb. – Csak szabályosan parkolj. Ez az enyém?
Hannah a kezébe adta a zacskót.
– Remek munkát végzel. A szülők biztosan nagy-
ra értékelik, hogy vigyázol a gyerekekre.
– Kösz. – Herb szemlátomást örült a bóknak. –
Még mindig utál a mamád a büntetőcédula miatt?
– Azt nem állítanám, hogy utál… – Hannah úgy
döntött, nem ez a megfelelő idő arra, hogy meg-
mondja Herbnek, minek titulálta az anyja –, csak
egy kicsit ki van bukva.
– Sajnálom, nem tehettem mást. Kedvelem a ma-
mádat, de azt mégsem hagyhatom, hogy száguldoz-
zanak az emberek a városban.
– Megértelek, és szerintem anya is megérti. Csak
arról van szó, hogy nemigen akarja elismerni. –
Hannah elnevette magát. – Azért valami jó is szár-
mazott a cetlidből.
– Éspedig?
– Nem akar többé összeboronálni veled.

Hannah kuncogva gurult tovább. Herb döbbent
ábrázatából ítélve, a rendőr nem is sejtette, hogy
számításba vették potenciális vőjelöltként.

A tanári parkolót az iskolaudvartól elválasztó
széles kapu tárva-nyitva állt, Hannah behajtott raj-
ta. A kocsik közt haladva feltűnt neki, hogy nem lát
köztük sem új, sem drága autót. A tanításból bizony
nem telik luxusra, és arra gondolt, hogy ez bizony
szégyen. Valami csakugyan nincs rendjén a rend-
szerrel, amelyben többet keres egy tanár, ha gyors-
büfében hamburgert osztogat.

Az iskolai étkezde hátsó bejárata melletti aszfalt-
sávot telepingálták figyelmeztető jelzésekkel. Han-
nah elhúzott az egyik mellett, amely így szólt: „ITT
MINDIG TILOS A PARKOLÁS! LAKE EDEN-I PAR-
KOLÁSI FELÜGYELET” Kisebb betűk pedig arra fi-
gyelmeztettek, hogy e rendelkezések megszegőire
teljes szigorával sújt le a törvény, ugyanakkor a
Lake Eden-i Parkolási Felügyelet egyetlen alkalma-
zottja Herb volt, aki odakint felügyelte a bejárati
kaput. Hannah nem érzett bűntudatot a városi par-
kolási rendelet megsértése miatt. Késésben volt, ki
kellett raknia a szállítmányát. Alig tíz perc múlva
seregnyi mohó cserkészfiú fogja lármásan követelni
a süteményeit meg a limonádéját.

Alighogy Hannah leállította a kocsit, Edna Fergu-
son kinyitotta a konyha ajtaját. Az ötvenes, madár-
csontú asszonyka kedves mosollyal fogadta.

– Szervusz, Hannah. Már nagyon vártalak. Segít-
sek kipakolni?
– Köszönöm, Edna – Hannah egy dobozt nyomott
az asszony kezébe. – Már itt vannak a cserkészek?
Edna megcsóválta hajhálós fejét.
– Mr. Purvis össziskolai gyűlést hívott össze, még
a díszteremben vannak. Azt akarja, hogy akiért nem
jöttek el a szülei, azok csoportosan menjenek haza.
Hannah bólintott, majd felnyalábolva a nagy do-
boz süteményt, amelyet Lisa csomagolt össze, követ-
te Ednát az iskola konyhájába. Miközben belépett a
pultokkal szegélyezett, masszív berendezésekkel fel-
szerelt hatalmas helyiségbe, arra gondolt, vajon mi-
lyen érzés lehet utolsónak maradni egy hazafelé tar-
tó csoportban. Együtt indultok el, a csoportosulás
miatt biztonságban érezve magatokat, ám a baráta-
id hazaérve egyenként lemorzsolódnak. Miután az
utolsó iskolatársad is bement az otthonába, egyedül
kell megtenned a hátralévő utat azon imádkozva,
hogy a gyilkos ne rejtőzzék a bokrok között.

– Ugye nem szenvedett?
Hannah letette a dobozt, és Ednához fordult.
– Tessék?
– Ron. Egész nap más se járt a fejemben. Olyan
rendes fiú volt. Ha már meg kellett halnia, remé-
lem, legalább gyorsan és fájdalommentesen történt.
Hannah nem hitt abban, hogy mindenkinek elő-
re meg van írva, mikor következik be a halála. Az
efféle gondolkodás majdnem olyan, mint amikor
abban a hiszemben veszel lottószelvényt, hogy te
fogod megütni a főnyereményt.
– Bill szerint azonnal meghalt.
– Hálásnak kell lennünk ezért. És ha arra gondo-
lok, hogy Ron percekkel a gyilkosság előtt éppen itt
volt… Már ez is elég ahhoz, hogy libabőrös legyen
a hátam.

Hannah az egyik vágódeszkára tette a citromo-
kat, és papírvékony karikákra kezdte szelni őket.
– Ezek szerint Ron leszállította a ma reggeli ren-
delést?
– Persze. Az a fiú egyetlen napot sem mulasztott.

Nagyon lelkiismeretesen dolgozott, és büszke volt a
munkájára.

Hannah – bármennyit érjen is az információ – ezt
az apróságot is hozzárakta csekély ténykészletéhez:
ma reggel Ron megrakta áruval a Jordan Gimnázi-
um hűtőkamráját.

– Láttad őt ma reggel?
– Nem. Én sosem találkozom vele. Nyolcra járok
be, ő pedig addigra már rég elmegy. A hűtőkamra
azonban tele volt.

Hannah kicsomagolta és Ednának nyújtotta a ne-
héz műanyag bólés tálat – az üvegtálat csak hivata-
los eseményeken, esküvőkön és a végzősök szalag-
avató bálján használta. Aztán fogta a hatalmas
limonádés termoszt meg a citromkarikákkal megra-
kott tálcát, és bevitte az étkezdébe. Egy asztalt már
megterítettek kék papírterítővel az üdítőitalok szá-
mára, és volt még egy hasonlóan letakart asztal,
amelynek végében egy kartondoboz állt.

– Gil jött le megteríteni egy lyukas órában – ma-
gyarázta Edna. – Azt mondta, szóljak neked, hogy
hoz egy léggömb-asztaldíszt.
– Jól van. Kihagyom a helyét. – Hannah intett
Ednának, hogy tegye le a bólés tálat, majd lecsavar-
ta a termosz kupakját, és a tálba öntötte a limoná-
dét. – Semmi szokatlant nem tapasztaltál abban,
ahogy Ron maga után hagyta a konyhát?
– Nem mondhatnám. Mi van ezekben a jégkoc-
kákban, Hannah? Olyan homályosak.
– Limonádéból készültek, így nem hígítják fel az
italt, amikor felolvadnak. – Miután áttöltötte a li-
monádét, Hannah a tetejére szórta a citromkariká-
kat. Amint hátralépett, hogy megcsodálja a lé tete-
jén úszó citrom látványát, észrevette, hogy Edna
összeráncolja a homlokát. – Szerinted tegyek még
rá citromot?
– Dehogy, így is igazán profi. Csak Ron körül jár
az eszem.
– Neked és mindenki másnak. Gyerünk, Edna, ki
kell raknom a süteményeket!

Visszamentek a konyhába, és Ednának leesett az
álla, mikor Hannah felnyitotta a doboz tetejét.
– Nahát! Ezek tényleg gyönyörűek!
– Szerintem is – Hannah mosolyogva rendezte el
egy tálcán a süteményeket. Lisa sárga és kék cukor-
bevonattal rájuk nyomta a cserkészcsapat címerét.
– Lisa Herman érdeme a díszítés. Ragyogóan bánik
a nyomózsákkal, igazi szakember lesz.
– Lisa nagyon tehetséges. Esküszöm, az a lány
bármit meg tud csinálni, amit a fejébe vesz. Milyen
kár, hogy az apja betegsége miatt le kellett monda-
nia a főiskoláról!
– Hát, igen. Az idősebb testvérei intézetbe akar-
ták adni az apjukat, de Lisa nem értett ezzel egyet.
– Hannah egy dobozt adott Ednának, abban voltak
a kis kék papírtányérok, az aranyszínű szalvéták
meg a kék műanyagpoharak. – Te ezt vidd. Én ho-
zom a süteményt.

Nem telt sok időbe elhelyezni az asztalon a tá-
nyérokat, a poharakat és a szalvétákat. Miután
mindennel elkészültek, visszamentek a konyhába
egy csésze kávéra. A sarokban álló faasztalnál ül-
ve vártak a cserkészek érkezésére, amikor Edna
felsóhajtott.

– Milyen kár!
– Ronról beszélsz?
– Igen. Az a szegény fiú úgy hajtotta magát. He-
ti hatvan órát dolgozott, és Max nem fizetett túl-
órát. Ő már csak ilyen.
– Ezt Ron mesélte neked?
Edna a fejét rázta.
– Betty Jackson. Ott volt, amikor Ron kisegítőt
kért Maxtől. Ennek már hat hónapja, de Max túlsá-
gosan skót volt, hogy felvegyen még valakit.
Hannah tudta ezt. Max Turnerről az a szóbeszéd
járta, hogy a fogához veri a garast. Bár azt mond-
ják, felveti a pénz, igazán nem úgy él. Az egyetlen
fényűzése az új autója. Még mindig a szülei régi há-
zában lakik, a Tej-Vaj Éden Tejgazdaság mögött. Va-
lamennyire rendbe hozatta ugyan, de kizárólag
azért, mert máskülönben a fejére dőlt volna.

– Csak azon rágódom, milyen gyalázatos, hogy
Ronnak éppen azon a napon kellett meghalnia,
amikor végre megkapta a segítőjét.
– Ron kapott segítőt? – Hannah meglepetten for-
dult Ednához. – Hát ezt meg honnan tudod?
– Mindig elől hagyok egy üveg neszkávét Ron-
nak. Szeretett felmelegedni, miután kijött a hűtő-
kamrából. Ma reggel, amikor bejöttem, két kávés-
csésze volt a pulton, hát ebből gondoltam, hogy
megkapta végre a segítőjét. Azt viszont sosem hit-
tem volna, hogy Max nőt vesz fel.

Hannah érezte, amint az adrenalin szintje meg-
indult felfelé. Ron újdonsült segédje talán tanúja
volt a gyilkosságnak.

– Biztos vagy benne, hogy nő volt Ron segítője?
– Rúzsfoltot hagyott a csészén. Nyilvánvalóan fi-
atal, mert élénkpiros rúzs volt, és az a szín szörnyen
nézne ki egy korunkbelin.

Hannah felháborodott, amiért egy húsz évvel
idősebb nő egy kalap alá veszi magával. Viszketett
a nyelve, hogy emlékeztesse Ednát erre az igazán
nem elhanyagolható tényre, de pillanatnyilag úgy
érezte, ez nem lenne célravezető.

– Elmostad a csészéket? – kérdezte.
– Á! Kivágtam a szemétbe.
– Bedobtad a szemétbe?
–
Hannah döbbent arckifejezése láttán Ednából ki-
tört a nevetés.

– Eldobható csészék voltak.
– Bizonyítékok lehetnek – magyarázta Hannah,
és Edna képéről tüstént lefagyott a mosoly. – Bill
van megbízva a nyomozással, feltétlenül látnia kell
a csészéket!

Sarkon fordult és a mosogató melletti papírkosár
felé indult, ám mielőtt még kutatni kezdett volna,
Edna megállította.

– Mr. Hodges rögtön ebéd után elvitte a szeme-
tet. Nagyon sajnálom. Nem dobom ki, ha tudom,
hogy fontos.
Hannah rádöbbent, hogy udvariatlanul viselke-
dett.
– Semmi baj. Csak mondd meg, mit csinál Mr.
Hodges a szeméttel.
– Mindet abba a narancssárga szemetes konté-
nerbe dobja, amelyik a parkolóban áll. Valakinek át
kell ásnia magát rajta, mielőtt elszállítják.
– Hánykor jönnek érte?
– Öt óra körül.

Hannah csöndben elkáromkodta magát. Nem
nézheti tétlenül, hogy a kukásautó elszállítson egy
fontos bizonyítékot. Megpróbálja utolérni Billt, de
ha nem ér ide a díjkiosztó bankett végéig, neki ma-
gának kell átkutatnia a konténert és a szemetes zsá-
kokat.

Folytatása következik!

Joanne Fluke: Egzotikus csók és gyilkosság

Kiadja: Illia Kiadó

A Hannah Swensen sorozatban megjelent még:

Joanne Fluke: Epertorta és gyilkosság
Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság