Egzotikus csók és gyilkosság 52.

– Milyen nyugodt vagy. – Judith szája egy mosoly
paródiájába görbült. – Nem kérdezel többet?
– Miért nem kért Del bankkölcsönt? Sokkal biz-
tonságosabb lett volna, mint Maxhez fordulni.
– A bank elutasította. Azt mondták, túlkölteke-
zett, és igazuk is volt. Én azt tanácsoltam Delnek,
hogy zárja be az üzemet, de őt csak az érdekelte, mi
történik a munkásaival. Pedig azok az emberek ta-
láltak volna maguknak másik munkát. És ha nem,
akkor is mi közöm ahhoz nekem?

Hannah igyekezett nem kimutatni az érzelmeit.
Judith végtelenül önző. Semmi más nem érdekli, csak
a háza. Magasról lesajnálja a több száz Lake Eden-i
munkást, akik elvesztették volna a munkájukat.
– Feltételezem, hogy Max korábban akarta behaj-
tani Del kölcsönét.
– Pontosan így van. Én figyelmeztettem Delt,
amikor aláírta a kölcsönszerződést, hogy vigyázzon
a rejtett klauzulákra, de ő sosem vette a fáradtsá-
got, hogy alaposan végigolvassa a hivatalos papíro-
kat. Max pedig kihasználta a naivitását.
– Miért nem adta oda egy ügyvédnek, hogy átol-
vassa a szerződést?
– Nem volt rá idő. Max közölte vele, hogy ha
nem írja alá azonnal, nincs üzlet. Delt a kétség-
beesése tette sebezhetővé, Max arra épített. Annak
az embernek nem voltak skrupulusai!
Ebben a kérdésben Hannah kénytelen volt telje-
sen egyetérteni Judith-tal.
– Higgye el, nem maguk az elsők, akiket megpró-
bált tönkretenni. Tényleg érvényesíteni akarta a zá-
logjogot a házukon?
– Igen. És ezt nem engedhettem meg. Del ezt a
házat nekem építette. A házasságunk egyik feltéte-
le ez volt. Az építész apám házának a tervei alapján
készült. Ez a szülőházam pontos mása, és nem ve-
szíthetem el. Ezt nyilván megérti.
– Ilyen sokat jelent magának az otthona?
– Ez az életem! Hogy is nézhettem volna tétlenül,
amikor Max Turner azzal fenyegetőzött, hogy elve-
szi tőlem az életemet?

Hannah ellenállt a kísértésnek, hogy emlékeztes-
se Judith-ot, miszerint ő ténylegesen és visszavon-
hatatlanul elvette Max életét.
– Ezért hívta haza Bentont?
– Természetesen. Csakhogy Benton nem szereti
ezt a házat úgy, ahogyan én. Közölte velem, hogy el
kell fogadnom a dolgot, az apja végtére is szabad
akaratából írta alá a kölcsönszerződést, és nem te-
hetünk semmit.
– Ezért határozta el, hogy megöli Maxet és visz-
szaszerzi a kölcsönszerződést?
– Volt más választásom? Vagy álltam volna tétle-
nül és hagytam volna, hogy Max Turner kilakoltas-
son a csodálatos otthonomból?
– Nem, azt hiszem, nem. – Hannah látta, hogy
Judith-nak kissé remeg a keze, és egy újabb kérdést
tett fel, hogy lenyugtassa. – Max nem gyanakodott,
amikor felhívta és találkozót kért tőle?
– Max nem volt elég okos, hogy gyanakodjék –
nevetett fel hidegen Judith. – Azt mondtam neki,
hogy eladtam néhány családi ékszert, és hajlandó
vagyok kifizetni Del adósságát. Az irodájában azt
mondtam, hogy látni akarom a kölcsönszerződést,
mielőtt odaadom neki a pénzt.
– Tehát bementek a régi tejüzembe, és Max kivet-
te a papírokat a páncélszekrényből?
– Igen, de előbb meg kellett mutassam neki a
pénzt. Látnod kellett volna azt a kapzsi ábrázatát.
Megdöbbentő volt.
Hannah zavarba jött.
– Ezek szerint volt annyi pénze, hogy kifizesse a
kölcsönt?
– Természetesen nem. Csak megengedtem neki,
hogy rápillantson egy halom ezerdolláros bankjegy-
re. Max túlságosan mohó volt ahhoz, hogy észreve-
gye, csak a táska tetején volt valódi pénz. Azután
pedig, miután odaadta a kölcsönszerződést, igen
nagy élvezettel szabadítottam meg a világot
Maxwel Turnertől!

Judith tekintete megkeményedett, és Hannah
tudta, hogy gyorsan le kell csillapítani a haragját.
– Nagyon sokan lehetnének hálásak ezért,
Judith. Ha a többiek, akiket Max megpróbált tönk-
retenni, tudnák azt, amit én, talán még szobrot is
emelnének magának a Lake Eden Parkban.
– Csakhogy ők nem tudják. – Judith nem kapta
be olyan könnyen a horgot. – És nem is fogják meg-
tudni.
– Természetesen nem. Erre senki nem fog rájön-
ni soha. De Ront miért ölte meg?
– Látott engem Maxszel – felelte némileg sajnál-
kozva Judith. – Nem akartam megtenni, Hannah.
Nem volt ebben semmi személyes, és igazán na-
gyon sajnáltam, hogy véget kellett vessek az életé-
nek. Fontos, hogy ezt elhidd nekem.
– Tehát Ron egyetlen hibája, hogy rossz helyen
volt rossz időben?

Judith felsóhajtott.
– Így igaz. Bárcsak ne jött volna be a tejüzembe,
de meglátott és cselekednem kellett. Max holttesté-
nek felfedezése után biztosan megemlítette volna,
hogy ott látott engem. Egyáltalán nem volt kelle-
mes, Hannah, kedveltem Ront. Nem érdemelte meg
a halált.
– Miért, én megérdemlem? – Hannah visszafogta
a lélegzetét. Ha eléggé furdalja a lelkiismeret,
Judith talán mégis meggondolja magát.
– Nem. Kedvellek téged, Hannah. Az őszintesé-
ged igazán üdítő. És pontosan ezért olyan bonyolult
ez a helyzet. De legalább hamar vége lesz. Nem
akarom, hogy szenvedj. Már mindent elterveztem.
– Valóban? És mégis mit? Most akar bakot lőni,
amikor ilyen közel van ahhoz, hogy megússza a tö-
kéletes gyilkosságokat?
– Nem fogok bakot lőni. – Judith igencsak öntu-
datosnak látszott. – Nagyon egyszerű ez, Hannah.
Kimegyünk innen, a furgonodban lelőlek, aztán le-
viszem a kocsit a tóhoz a kertünk végébe. Kienge-
dem a féket, és meglököm az autódat a lejtőn. Egy
szemvillanás alatt el fog merülni.

Hannah megborzongott. Kézbe vette a teáscsé-
szét, hogy igyon egy kortyot, mert teljesen kiszá-
radt a szája.
– Nagyon okos. És mi a helyzet a házvezetőnő-
vel? Ő tudja, hogy itt vagyok, és hallani fogja a lö-
vést.
– Elengedtem a nap hátralévő részére. Teljesen
egyedül vagyunk, Hannah. Benton és Del még órá-
kig nem jön haza. Egy értekezleten vannak az
üzemben. – Judith intett a fegyver csövével. – Elég
volt a beszédből, tedd le a teáscsészédet. Ez a
készlet egy felbecsülhetetlen családi örökség. Már
majdnem kétszáz éve van a családom birtokában.
III. György király ajándékozta az őseimnek, és
atyai nagyanyám hozta ide Angliából. Nagyon sze-
retem.

Hannah nem tette le kezéből a csészét.
– Anyám gyűjtő. Ez egy Wedgwood, igaz?
– Természetesen. – Judith szemlátomást derült a
kérdésén. – Ennek az értékét még egy amatőr gyűj-
tő is tüstént felismeri. Tudod, hogy százezer dollárt
ajánlottak nekem ezért a készletért?
– El kellett volna fogadnia – bökte ki Hannah. –
Ugyanis hamis.

– Tessék? – Judith hitetlenkedve meredt rá, és le-
vegő után kapkodott.
– Itt van, megmutatom. – Hannah letette a csé-
szét és leemelte a teáskanna tetejét. – Nagyon so-
kan nem tudják, de én kutatást végeztem a Wedg-
wood porcelánokkal kapcsolatban anyám számára.
Ez a teáskészlet nagyon ritka, és a Wedgwood a
kanna tetejébe is belerakja a márkajelzést, ponto-
san ide. A magáén nincs márkajel, ami azt bizonyít-
ja, hogy nem valódi Wedgwood. Nézze csak meg!
Hannah a nő bal kezébe adta a porcelán fedőt, s
ahogy Judith közelebb hajolt, hogy megnézze, a
fegyver csöve vagy három centivel lejjebb irányult.

Hannah tudta, hogy nem lesz se több, se jobb esé-
lye. Felkapta a teáskannát, és Judith arcába öntötte
a gőzölgő folyadékot. A nő hátrahőkölt, elvesztette
az egyensúlyát, a pisztoly pedig messzire repült a
kezéből. Hannah elkapta és olyan erővel vágta a
földhöz Judith-ot, ahogy csak bírta, szinte beledön-
gölte a bársonyos Abussen szőnyegbe.

Judith karmolni próbált hosszú, manikűrözött
körmeivel, de nem vehette fel a versenyt Hannah
adrenalin hajtotta erejével. Ráadásul Hannah jó ti-
zenöt kilóval nehezebb volt nála. Egy szempillantás
alatt a hasára fordította, hátracsavarta a karját és
erősen összekötözte a nyakában viselt Hermes se-
lyemsállal.

Reszkető kézzel felemelte a pisztolyt, és Judith
tarkójára irányította a csövét.
– Egyetlen mozdulat, és lövök. Világos?
A földön reszkető nőtől nem érkezett válasz, de
Hannah nem is számított rá. A telefonhoz ment,
hogy tárcsázza a seriffirodát, amikor az rontott be a
szobába, akit fel akart hívni.
– Most már átveszem – mondta Bill. – Add szé-
pen ide azt a fegyvert.
Hannah a fejét rázta. Semmi esélyt nem akart
adni annak a nőnek, aki kis híján megölte őt.
– Előbb bilincseld meg! Nagyon trükkös, és lehet,
hogy az a selyemsál nem elég szoros.
– Rendben. – Bill elvigyorodott és rákattintotta a
bilincset Judith csuklójára. – Ő ölte meg Maxet és
Ront?
– Ő, bizony. Olvasd fel neki a jogait. Nem aka-
rom, hogy formai hiba miatt elutasítsák a vádindít-
ványt.

Egy pillanatig Hannah arra gondolt, hogy túllőtt
a célon, ugyanis Bill azt a „mégis, mit gondolsz, ki
vagy te” tekintetet vetette rá, de aztán bizonyára
úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az arcát-
lanságát, mert felolvasta Judith-nak a jogait.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte
azután Hannah.
– Megkaptam az üzenetedet a bérautó dosszié-
ról, és kimentem a DelRay-be, hogy beszéljek Del-
lel. Azt mondta, hogy nem találkozott veled, és ar-
ra gondoltam, hogy akkor biztosan itt vagy.
Sajnálom, hogy nem értem ide előbb, de úgy tűnt,
a kezedben tartod a dolgot. Talán vehetnék tőled
néhány leckét.
– Amikor csak óhajtod – felelte szerényen Han-
nah. Nemigen állt szándékában bevallani, hogy a
hetedik érzék, a véletlen és a vakszerencse kombi-
nációja mentette meg.

Ezt követően őrült gyorsasággal pörögtek az ese-
mények. Erősítés érkezett, és őrizetbe vegyék
Judithot, Woodley-ék hatalmas konyhájában Bill
felvette Hannah vallomását, és Judith nappaliját
sárga „bűntény helyszíne” szalaggal elkerítették.
Hannah figyelmeztette még Billt, hogy szóljon a
rendőröknek, bánjanak óvatosan a teáskészlettel,
mert felbecsülhetetlen értékű antik darab.

Az este hihetetlenül békés volt. Hatalmas pelyhek-
ben hullot a hó, illett egy olyan napnak a befejezésé-
hez, amely telis tele volt zűrzavarral, frusztrációval,
félelemmel s végül a jól végzett munka kellemes ér-
zésével. Hannah már éppen beült a Suburban volán-
ja mögé, amikor eszébe jutott valami.

– Rögtön itt vagyok, csak megfeledkeztem vala-
miről, Bill.
Visszaszaladt a házba, egyenesen a konyhába.
Ott volt, amit keresett, a piros műanyag fogantyús
sütödés zacskó, oldalán az aranyszínű felirattal:
„Süti Éden”. Felkapta, és futott kifelé.

– Ez itt a tied – mondta lihegve és Bill kezébe
nyomta a zacskót. – Az egyik legjobb sütim. Pekán-
diós rágcsa.
Bill szemlátomást meglepődött és örült a sütinek.
– Köszi, Hannah.
– Valójában ürügynek hoztam, hogy találkozhas-
sam Judithtal – nevetett, és zene volt füleinek a sa-
ját nevetése. – A háziasszonynak hoztam ajándék-
ba, de nem hinném, hogy sok partit ad ott, ahová
most kerül.

Folytatása következik!

Joanne Fluke: Egzotikus csók és gyilkosság

Kiadja: Illia Kiadó

A Hannah Swensen sorozatban megjelent még:

Joanne Fluke: Epertorta és gyilkosság
Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság