2005. augusztus 19. Balaton-menti barangolások

A kirándulás ötlete már sokkal korábban megfogalmazódott bennünk, ám a program valamiért mindig elmaradt. Most kapva-kaptunk a "rossz" időn, és elhatároztuk, hogy a Balaton északi partján fogunk barangolni. Persze csak módjával, hiszen a szüleim nem húszévesek már.

Reggel meglehetősen korán ébredtünk, és kiadós lakomával indítottuk a napot. Jól esett nyugodtan reggelizni, nem kapkodni, és nem aggodalmaskodni azon, hogy lekésem a vonatot. Háromféle lekvárt ettünk (barackot, birsalmát és szamócát) friss kukoricás- és barna kenyérrel. Utána megittunk vagy két kanna gyümölcsteát, majd Ká megtervezte az útvonalat, és nekivágtunk a nagyvilágnak.

Valakitől hallottam, hogy Gyenesdiáson van egy régi parasztház, ahol az ország minden tájáról érkező kézművesek munkáiban gyönyörködhet az ember. A házikó valójában egy kerámiabolt, de nem német túrista-csalogatónak szánt, ízléstelen giccseknek, sokkal inkább igazi, szép, míves cserépedényeknek ad otthont. Szerencsére megtaláltuk.

A kertben két öreg, nádfedeles parasztház állt szépen elrendezett kerámiákkal, amelyek tájegységek szerint voltak csoportosítva. A polcokon, a falon, a földön, de még a mennyezetről is apró csuprok, parányi harangok, gyermekeknek szánt állatfigurás fogasok és házi áldások lógtak. Az egész annyira lenyűgöző volt, hogy szabályosan megfeledkeztünk a külvilágról.

Végül Ká nem tudott ellenállni a kérlelésemnek, és vett egy angyalkás házi áldást, Apa pedig két sötétkék-fehér pettyes csészét és hozzá tartozó kistányért nekünk.
" Hol hit, ott szeretet.
Hol szeretet, ott béke.
Hol béke, ott áldás.
Hol áldás, ott Isten.
Hol Isten, ott szükség nincsen"

Útra keltünk, s az elénk táruló látvány felért a legszebb kastéllyal vagy múzeummal. Zöldeskék víz, fölötte babakék ég, és magas hegyek, ameddig csak a szem ellát. Ez Badacsony, és ez Magyarország. Nem kell messzire utaznunk, hogy igazán szépet lássunk.
Hamarosan már egy keskeny hegyi ösvényen tekeregtünk, lefelé nem kicsit ittas diákok, és vörösre égett, szandálos turisták dülöngéltek.

A kerthelyiség fa asztalai és kispadjai dugig voltak pirospozsgás, jókedvű emberekkel. Szárnyalt a magyar nóta, koccantak a poharak, mindenfelől kacagást és vidám dallamokat hozott a szél. Az asztalok fölött szőlő, a kövér fürtök szinte a fejünkre lógtak. Anya és Apa leültek, Ká pedig megfogta a kezem, és maga után húzott a pincébe.
Hűvös és sötét volt odalent, s borosüvegek, hordók, lopók mindenfelé. Az emberek ásványvizes flakonokban szállították haza a finomabbnál-finomabb borkülönlegességeket. Ká édes muskotályt és zsíros kenyereket rendelt, és hogy otthon se szomjazzunk, 2-2 üveg bort.

Ká ugyan eleinte ódzkodott a zsíros kenyértől, de aztán a közösség nyomásának eleget téve felfalt egy fél szendvicset. Hmm...Mirza, ez valami isteni! - mondta. De nem fogja megfeküdni a gyomrunkat? (ezt nem is ő kérdezte, hanem a szűz aszcendense)
Mit mondjak? Életem legjobb zsíros kenyerét ettem. Rajta hagymakockák, só és pirospaprika. És nem érdekelt, hány kalória, Badacsonyban, egy borozóban ülve ezt nem lehetett volna kihagyni!

Programvezetőnk, Ká azonban szigorú volt, nem üldögélhettünk naphosszat a lugasban. Mennünk kellett a következő úti cél, Szentbékálla felé, ahol egy Kőtengert rejt a tölgyes. Már a kis falu is lenyűgöző szépségű volt. A régi házak felújítva, körülöttük tarkabarka mediterrán kőkerítés, eszményi kertek, és minden házikón magyar zászló. Mintha egy mesekönyvbe toppantunk volna.

A falu mögött ütött-kopott fatábla jelezte az irányt a kőtenger felé, de akkor már szabad szemmel is láthatóak voltak a zöldellő rétből kimagasló hatalmas kősziklák. Szikláról-sziklára másztunk, s csodáltuk a kövek fölé magasodó ős-öreg tölgyest, amely bölcsen hajladozott a szélben. Lefotóztunk egy nagy sziklát is, a tetején gyöngysor-szerű kavicsmintával. "A Jóisten a kövekben alszik, az állatokban ébred, és az emberben gondolkodik."

Közben beesteledett, s az égen viharfelhők gyülekeztek, azért hazafelé vettük az irányt. Ká vezetett, s mi mindhárman elszenderedtünk, hiszen a fél Balatont megkerültük, s hazáig az út meglehetősen hosszú volt.
Mire felébredtünk, már Keszthelynél jártunk, és hamarosan megérkeztünk Máriára. Betértünk az első vízparti vendéglőbe, és vacsorát rendeltünk - így a kantin megint pihenhetett. Egy kétszemélyes bőségtálat kértünk, amit négyen is alig tudtunk megenni. Volt rajta lecsós hús, gombás hús (merészek vagyunk, igaz?), rántott sajt, rántott hús és rántott brokkoli, valamint rizs és burgonya. Degeszre ettük magunkat, noha 2 személyre rendeltünk.

Ká és én vacsora után összecsomagoltuk a holminkat, bepakoltunk az autóba, majd kéz a kézben lesétáltunk a stéghez. Elbúcsúztunk a Balatontól, hiszen úgy határoztunk, még éjjel hazautazunk. Egy utolsó "katt" a háborgó, hideg tó gyönyörű vizéről, és indulás.
Vár minket az otthonunk: a kis ház, Titusz, az ebek, a kiskert és a virágok.

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>