Böjt, zserbós szendvics, habos torta

- Ma kezdődik 40 nap, amikor böjtölünk, próbáljuk magunkat visszafogni. Az evésben például. Vagy a filmnézésben.
- Mit jelent az, hogy visszafogni magukat?
- Hát, hogy most 40 napig kicsit megpróbálunk jobbak lenni, és bizonyos napokon majd egyáltalán nem eszünk édességet vagy húst.
- Én sajnos nem tudok választani - jelentette ki komolyan Sebő a babakocsi egyik oldalán -, ezért nekem mindkettőből ennem kell. És különben is - készült el pillanatok alatt az ideológia -, nekem sokat kell ennem, mert különben nem növök meg. A filmnézés, az meg nem vonatkozik a gyerekekre, nekik fontos, hogy néha filmeket nézzenek, mert még nem tudnak olvasni.
- Én majd visszafogom magam a húsevésben - lelkendezett Kele a túloldalon -, visszafogom a kolbászevést, visszafogom a töpörtyűevést, csak-csak szalonnát eszem egész húsvétig!

Hát igen. Nagyjából így is indult a böjtünk.

Igaz, hogy hízókárán vannak a fiúk, de azért nem mondtam le arról, hogy valamilyen formában családi böjtöt tartsunk. Egyébként is csak kábé a napok felében eszünk húst. Akkor miért ne tehetnénk ezt intézményessé, tudatossá? Valahogy gyakorolni kell a gyerekekkel az önkéntes lemondást, azt, hogy a dolgoknak idejük van: nem lehet mindent mindig ill. bármikor.

Másrészt volt abban némi igazság, amit Sebő mondott. Na nem a filmnézős részében, mert történetesen ő már tud olvasni, hosszabb meséket pedig mi olvasunk nekik minden nap, hanem abban, hogy rendesen kell enni, különben nem nő meg... Valahogy fifikásan kellene ezt csinálni, hogy a kiskecskék is szépen hízzanak, mégse érezzük úgy, hogy fölfaltuk az összes káposztát.

Ehhez képest a héten (újra) bevezettük a "pontrendszert" (vagyis nem ingyért kell jónak lenni, hanem jutalomért), felfedeztük a zserbós szendvicset, hivatalosak voltunk egy megkésett palacsintázásra és kétszer születésnapoztunk - bár csak egyszer volt torta...

A pontrendszer

A pontrendszer nem éppen a legjobb nevelő módszer az önmegtagadás és önzetlenség gyakorlására, viszont határozottan jót tesz az idegeknek és a dobhártyáknak. És mint ilyet, a lehető legidőszerűbb volt előszedni újra. Egy ideje ugyanis olyan gyötrelmesen zajlottak a reggeli öltözködések minálunk, hogy azon már mindenképp változtatni kellett.

A rendes menet az lenne, hogy reggeli után van 25 percünk arra, hogy felöltözzünk és fogat mossunk. A ruhák az ágyukon sorban kikészítve úgy, ahogy fel kell venni őket: az eleje az ágy felé, a háta felfelé. Amíg ők öltöznek, addig én megetetem Flórist, átpelenkázom, felöltöztetem, s felöltözök magam is. Fogat két kézzel mosok. Egyik kezemen a saját fogkefém, a másikban valamelyik gyereké, az egyikkel a sajátomat mosom, a másikkal a gyerekét. Aztán cipő, kabát, sapka, sál: sprint! Ehhez képest mostanában az megy, hogy mikor viszem a babát öltöztetni, arra érkezem a gyerekszobába, hogy Kelemen full pizsamában egy kockahalom közepén vagy egy minimum 100 darabos kirakó fölé hajolva guggol: várat épít, őserdei állatok darabkáit illeszti össze - vagy épp egy felhők közt repülő Airbusét. És annyira koncentál, hogy észre sem veszi, hogy bementem. Sebő kicsit jobban áll. Ő legalább már levetkőzött: egy szál kisgatyában fetreng az ágyon. Láthatóan nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rengeteg idővel: a falhoz támasztott pipaszár lábait nézegeti, álmodozik. Mint nemrég megtudtam, ilyenkor fontos gondolkodnivalója van: az iskolában elhangzott, felolvasott történeteket gondolja újra öltözés helyett. ("Mamma, ez nagyon fontos" "Igen, fiam, de nem lehetne öltözni is közben??") Ettől a látványtól kissé megugrik a vércunkor-szintem.
- Hát ti mit csináltok? - csattan a hangom. - Öltözzetek, gyerekek, mert el fogunk késni!
Sebő rám mered azzal a szép kék szemével, mint akit a legszebb álmaiból ébresztettem. Kele fel se néz.
- Na, gyerünk, egy-kettő! - csapom össze most már a tenyeremet is. Na erre Keller Úr is rám néz, majd közli, hogy neki előbb ki kell rakni azt a kirakót (vagy fel kell építeni a várat).
Sebő pedig elémszambázik, és belefog egy történetbe, miszerint Sárkányországban ma ünnep van, Alifi, (az ő külön bejáratú sárkánya) mesélte. Úgy hívják ezt az ünnepet, hogy Kiel vagy Szpeszt, vagy mit tudom én. Ilyenkor eljárják a sárkánytáncot, szalagokat tesznek mindenhová, és mindenki sárkány alakú csokoládét eszik. És ma neki (Sebőnek) is ezt kell csinálni, mert ő valamikor sárkány volt... (letye-petye-lepetye).
Kicsit ideges vagyok ahhoz, hogy ezen jóízűen felröhögjek, mert a sztorinak sehogy nem akar vége lenni, beszéd közben viszont nem mozog a kéz...
- Sebikém, öltözz! - szakítom félbe közepes tónusú sárkányhangon.
Kele mindeközben békésen kirakózik.
- Kele, tedd félre a kirakót! Majd ha hazajöttél, folytatod.
- NEM!!! - ereszti ki a hangját.
- Akkor te pizsamában jössz.
- Nem - mondja flegmán, szinte nyugodtan -, én nem is akarok menni.

A történet végteleníthető lenne, ha nem kellene odaérni 3/4 9-re az óvodába. A vége többnyire az, hogy sírás és fogcsikorgatás közepette kb. 40-kor sikerül is elindulnunk. Tiszta szerencse, hogy az iskolába csak 9-re kell beérni.

Korábban, ha nyugodt reggelt akartam, akkor bementem segíteni öltözni. De mostanra ezt is megelégeltem. Hová öltöztetgessem a négy meg az öt és fél éves nagyfiamat???! Kiválóan fel tudnak ők már öltözni! Az a gond, hogy nem akarnak.

És ebben az akarásban segít a pontozás. Jó pont jár az ügyes és gyors öltözésért, az alapos fogmosásért, a rendes kabát-(cipő-, sapka-, sál)húzásért, a veszekedés nélküli lépcsőházi tartózkodásért (a kedvencem ugyanis, mikor az emeleti lépcső közepén esnek egymásnak...fejjel, mint két kiskecske), és bónusz, ha sikerül időben befutnunk az oviba. Ezeket a pontokat aztán délután lehet beváltani: filmnézésre (pl. Kisvakond, Mátyás király, Tesz-vesz város, Barbapapa), extra meseolvasásra, kisebb édességre: pl. 2 bolti keksz vagy egy csokigolyó, forró csokoádéra ("...de igazira, Mamma, nem olyan angol forró csokira", vagyis nem kakaóra). Vagy kívánhatnak egy süteményt (esetleg más ételt), amit aztán én el is készítek másnapra, ha megvannak a hozzávalóim. Ha viszont elmarad a rendes fogmosás, akkor nem lehet másnap édes a reggeli - és így tovább.

Nos, nem épp böjtre sarkalló módszer, de eddig bevált. Nem állítom, hogy azóta minden úgy megy, mint a karikacsapás, de békésebb és csendesebb a reggel - és ez a léleknek is jót tesz.

Lekváros holló és zserbós szendvics

A zserbós szendvics szoros összefüggésben áll a fent vázolt reggeli idegbajjal. Ugyanis a reggeli sem zajlik zökkenőmentesen - kizárólag egyetlen esetben: ha mogyorókrémes kenyeret kapnak. Az pillanatok alatt elfogy. És mivel mostanában épp van min veszekednünk enélkül is, az utóbbi időben gyakran a könnyebb utat választom.

A minap ránk marad egy egész, nagy, 3 emeletes "lekváros holló". Ez nem egyéb, mint két összeborított lekváros kenyér boríték-formában 4 részre vágva. Útravalónak szoktuk vinni.
Ez a mostani is annak készült (előtte nap orvosnál voltunk), csak nem fogyott el. Sőt, érintetlen maradt. Reggel láttam meg, hogy ott virít a dobozban. Nem vitt rá a lélek, hogy újabb kenyereket kenjek, mikor még ezek sem fogytak el... Na de hogyan etessem meg velük? A baracklekvár nem mogyorókrém, s még a lekvárok közt sem vezeti a sort (különösen nem Sebőnél), ráadásul a holló tegnapi.

Ekkor jött a megvilágosodás. Daráltam gyorsan egy kis étcsokoládét és diót (csak úgy egyben) a régimódi tekerős darálómon, és már meg is volt minden a zserbós szendvicshez.
Szétszedtem a kenyereket, megszórtam mindkét réteg lekvárt a csokis dióval, és már gyűrték is befelé a fiúk! Még repetát is kértek. Ez sem épp böjtös eledel... a hízókúrához viszont nem rossz.

Szombaton a francia szomszédunkhoz voltunk hivatalosak egy kis utólagos palacsintázásra. Ő sütött francia crepe-et, én meg a jól bevált magyar kelt palacsintát. Szavazásra bocsátottam: a fiúk ismét a rakott túrós mellett döntöttek, úgyhogy egy héten belül kétszer készítettem a múltkori írásomban részletezett rakott túrós kelt palacsintát.

Ezenkívül két születésnapunk is volt a héten: a férjem és Kelemen születésnapja között csak pár nap a különbség. Úgy gondoltuk, jövő hétvégén üljük meg őket, vendéget is hívtunk akkorra - de mivel Keller Úr épp vasárnap lett 4 éves, hát desszert helyett mégis ünnepi tortát készítettünk.

Csokoládés habos torta bonyodalmakkal

Vizes piskótát sütöttem 6 tojásból a jól bevált recept alapján (Rachel vizes piskótája). A fiúk segítettek - de kisebb hiba csúszott a dologba. Az asztalon maradt a kisvonat. S bár mondtam, hogy ennek itt semmi keresnivalója, később már nem figyeltem rá, hogy elzakatolt-e a helyszínről. Jól beosztottuk a dolgot. Flórissal ketten felvertük a tojásfehérjét, Kele habosra keverte a sárgáját, Sebő meg egy óvatlan pillanatban meghúzta a kisvonat madzagját, s a mozdony ledöntötte a tojássárgás edényt...

Nem borult ki az egész, de vajon mennyi lehetett? És vajon mennyi volt benne a cukor?
Jöhetett a kóstolgatás, próbálgatás. Végül némi cukorral és két egész tojással kiegészítettem a dolgot. A tészta jó lett, de sok. A megadott krém-mennyiséghez képest mindenképp. Nem bonyolítottam az életem azzal, hogy több krémet készítek. Helyette 4 részre osztottam a tortát, és a legfölső réteget félretettem. Így semmin nem kellett változtatnom (viszont maradt egy tortalapom, hogy jó kis "böjtös" desszertet készíthessek ezen a héten is...

Eddig a bonyodalmak. Innentől minden a rendes medrében haladt. Felforraltam 1,5 dl tejszínt, majd beletettem 4 dkg fehér csokoládét és kb. 2 dkg vajat. Mikor ez kihűlt, meglocsoltam vele egyenként a lapokat.

A krém szimpla tejszínhab volt. Nem szoktam zselatinnal pepecselni, mikor a lengyel boltban van habfixáló, és azzal is tökéletes lesz a hab.

4 dl tejszínt
1 púpozott teáskanál vaníliás cukrot,
5 teáskanál porcukrot
felvertem 1 csomag habfixálóval - a fixálón levő leírás szerint.

Az alsó tésztalapra csak így kentem. A középsőre is csak így, de annak a tetejére már szórtam egy réteg keserű kakaót is.

A maradékot összekevertem 3 teáskanál keserű kakaóval, és azt kentem a torta tetejére és oldalára.

Ami a díszítést illeti, arról sajnos le kellett mondanom, mivel még nem érkezett meg a neten rendelt tortadíszítő készletem (remélem, a hétvégére megjön). Keserű kakaót szórtam a tetejére - dísznek nem vált be, de rászórni érdemes, mert finomabb lesz tőle a sütemény - tudom, mert próbáltam nélküle is.

A böjti menü nem lett annyira fifikás, mint felemás, de a böjti napokat azért hús nélkül kibírtuk úgy, hogy a gyerekeknek sem volt bekészítve "biztonsági tartalék" - egyébként meg, van még időnk tökéletesíteni rajta.