Morzsák egy francia konyhából

Nos ez a sátorfa-felszedés ennyire azért nem megy egyszerűen és gyorsan, de ezt most hagyjuk! Majd utólag megírom, ha érdemes lesz rá. Vagy csak fátylat borítunk az egészre, és élvezzük az új lehetőségeket...

Még adós vagyok némi nyári beszámolóval. Nem törekszem a teljességre, mert regényt is írhatnék belőle, ha volna időm, csak néhány emlékezetes és/vagy konyhai illetékességű dologra térek ki.

Születésnapok garmadája

Először is tele voltunk születésnapokkal. Na jó, nem voltunk tele, de ünnepeltünk rendesen. Flórisnak július, Sebőnek augusztus végén volt a születésnapja. És mivel augusztus végén már ismét Angliában voltunk, mindenki igyekezett előre megünnepelni a nagyfiút - neki pedig ez egyáltalán nem volt ellenére. Őszintén szólva nekünk sem. Így esett, hogy Magyarországon háromszor is ünnepeltünk - és még itt, Angliában is egyszer. Normális körülmények között ezt már erősen sokallottam volna, de mivel tavaly nyáron épp a gyerekszüléssel és az első hetek nehézségeivel voltam elfoglalva, nem tudtam hazamenni. Ide s tova másfél éve nem volt részem mindabban a jóban, ami odahaza természetes: túró rudi, töltött csoki, FAGYI !!! és igazi, édes gyümölcsök... Arról nem is beszélve, hogy másfél évig szinte kizárólag a saját süteményeimet ettem. Szóval most annyira nem bántam ezt a tobzódást. (Akkor. Mostanra ennek nyoma is van. Készíthetem a kímélő ételeket, hogy visszanyerjem legalább a nyaralás előtti formámat.)

Volt tehát születésnap minden irányban, és volt torta is, amennyi belénk fért. Elhatároztam, hogy Magyarországon nem sütök senkinek semmilyen tortát. Az egy periférikus kérdés, hogy időm sem lett volna - a lényeg, hogy Magyarország egy olyan különleges és remek ország, ahol jobbnál jobb cukrászdák és finomabbnál finomabb cukrászsütemények közül válogathat bárki (szemben több más országgal). Így a konyhatündér-szerep marad Angliára, otthon meg éljenek a cukrászdák!

Flóris születésnapja épp Mindszentkállán ért minket. A közeli Tapolcán próbáltunk beszerezni némi süteményt, de nem vagyunk túlságosan ismerősek arrafelé, és nem is találtuk meg elsőre a legmegfelelőbb helyet a tortabeszerzéshez. No, sebaj! A születésnap így is születésnap lett: felvásároltuk, amit lehetett, s az egyetlen torta-formájú süteményt kineveztük születésnapi szeletnek. Flóris - és mindenki más - így is nagyon meg volt hatódva az égő gyertyától: egy éves lett a mi gyönyörű fiacskánk!

A szülőfalumban aztán komolyabban előkészítettük a szülinapot: vendégek, (egész, kerek) torták, gyertyák, ahogy kell. Kemény munkával, több menetben végül sikerült lebeszélnem anyukámat arról, hogy tortát süssön a fiúknak. Komoly felkészültséget igényelt a dolog, de végül az "inkább az unokáiddal töltsd azt az időt!"-érv hatott.

Ellátogattunk a szomszéd városka igen kiváló cukrászdájába, amely mindenki számára tartogatott valamit: Sebő habos gesztenyetortát kapott a 6., Flóris egy kicsi csokitortát az 1. és Kele néhány szelet málnás süteményt a 4,5. születésnapjára (mert az hogy nézne már ki, hogy két testvérét is ünneplik, őt meg nem).

Buli is volt, viszonylag szűk körű, és kizárólag lányok voltak hivatalosak: a baráti körömben csak lányok születtek, a férfi-utánpótlás faladata, úgy látszik, nekem lett osztva. Akadt ugyan némi véleménykülönbség a szórakozás mikéntjét illetően, de nem lett belőle nagyobb baj. A lányok popsztárosat játszottak: együtt énekeltek a homokszínpadon a locsolócső-mikorofonba. Sebő meg arra lett volna hivatott, hogy csápoljon nekik - na, erről volt neki más véleménye...

A nagy családi ajándék-átadást a mulatság utánra hagytuk - hogy az ajándékok ne vonják el a figyelmet a vendégekről. Jól is volt így, mert Sebő rögtön nekiesett a könyveknek, amiket kapott, és hozzá se lehetett szólni. Kele pedig este kilenckor elkezdte kirakni a szintén most kapott 90 darabos kirakót. Nagyon fáradt volt már, többször is abbahagyta, de még pizsamában, fürdés után is kijött, hogy elhelyezzen még pár darabot. Az utolsó tizenpár azonban csak másnap került a helyére: reggel fél hatkor a fiatalúr kipattant az ágyból, ütemes léptekkel kimet a nappaliba és befejezte a munkát. Aztán visszabattyogott, és jóízűen aludt nyolcig.

Így aztán mostanság, mikor a tényleges napja volt, már csak egy kis szedres pitével, gyertya nélkül emlékeztünk meg róla vacsora után (mert különben is nagy pakolásban vagyunk). Gyakran el kell mesélni nekik a születésük történetét - főleg fogmosás közben vagy az iskolába vezető úton -, így már mindenki kitéve-betéve ismeri a saját és a testvérei születését. Most valahogy szóba se került. De akkor este én gondoltam rá, hogy mit is csináltam 6 éve ilyenkor. Szenvedtem. Vártam, hogy felébredjen a pár órás csöppségem. Pedig jó dolgom lett volna: Sebő gyerek rendes baba volt, aludt, ahogy a nagykönyvben meg van írva: hosszan, békésen. Nekem is ezt kellett volna tennem, de nem tudtam. Fájt a fejem. Iszonyatosan. Mert délben, mikor megszületett végre az én első kicsi fiam, én olyan, de olyan büszke és boldog voltam, mint egy győztes sportoló. És sírtam, mint a záporeső. Aztán meg fájt a fejem, és nem bírtam aludni. És ha már ébren voltam, megnéztem volna alaposabban a kis jövevényt, de ő csak aludt, aludt, aludt. Én meg nem fértem a bőrömbe...

Szedres pite

Hozzávalók:
2 nagy marék feketeszeder
7,5 dkg puha vaj
10 dkg cukor
1 csomag vaníliás cukor
2 tojás
1 csipet só
10 dkg liszt
5 dkg étkezési keményítő
1 teáskanál sütőpor

Elkészítés: A vajat 10 dkg cukorral, a vaníliás cukorral és a sóval habosra keverem. Majd apránként hozzáadom a 2 tojást, a lisztet, a keményítőt és a sütőport. A masszát egy tepsi alján elkenem, majd belenyomkodom a szederszemeket.
A sütőt 180 fokra melegítem, és 20-30 percig sütöm (attól függően, milyen széles a tepsi, milyen vastag a tészta).

"Én már 6 évet kibírtam" - mondta másnap nagy büszkén az öccsének Sebő - és mindezt úgy, mintha egy túlélőtúra lett volna az egész.

A visszaút

A szünidő végére már mindenki nagyon elfáradt. A gyerekek éppúgy, mint mi. Az utolsó héten hétfőn reggel a fiúk azzal ébredtek, hogy ők most azonnal, de rögtön haza akartnak menni. Haza, mármint Angliába. Mondtuk, hogy sajnos ez lehetetlen, mert a kompjegyünk csak későbbre szól. Rendben - mondta Sebő -, akkor én vonattal megyek.

Végül aztán pénteken útnak indultunk ismét. Németországban aludtunk először megint, majd onnan Franciaország felé vettük az irányt, egészen pontosan a középső része, a Centre nevű régió felé. Flóris keresztanyukájánál, Cécile-nél, ill. az ő szüleinél töltöttünk két napot - egy kedves kisvárosban, Valençay-ben.

Szombat este érkeztünk. A gyerekek még vacsora közben kidőltek. Jóízűen belakmároztak az előételből: párolt zöldbab volt vinaigrette-tel, hozzá isteni baguette és francia kolbász. Kelemen még belekóstolt a második fogásba (kecskesajtos quiche párolt paradicsommal, salátával), Sebő viszont félrehúzott és elmondta, hogy ő már nem bír többet enni, és nagyon fáradt is, úgyhogy kérdezzem meg, van-e desszert, abból még enne, és aztán megy is aludni...

És tényleg, az előrehozott desszertet (mindenféle jégkrémek) követően fel is vittem őket, és egy gyors fürdés után mindhárman egészen gyorsan elaludtak - én pedig visszamentem a többiekhez, hogy folytassam a vacsorát sajttal, salátával, finom Loire-völgyi vörösborral.

Másnap aztán bementünk a városkába. Jó meleg volt, magas páratartalommal, kifogtuk itt is a 40 fokot, és izzadtunk is kellőképpen. Délelőtt a piacot néztük meg, délután a kastélyt szerettük volna, de épp bezárt, így a helyi cukrászda lett a célpont. Az is épp készült bezárni, de nem hagytuk magunkat!!!

A csodasüti rejtélye

Patisserie Jacky Chichery - ez a helyi cukrászda neve. És nem pusztán azért hangzik ilyen különlegesen, mert franciául van, hanem mert ez nem egy mezei kis "patisserie". Történetesen (ezt mi is csak akkor tudtuk meg) egy igen híres cukrászda, sőt, nem is csak egyszerűen egy cukrászda. A szalonban kisebb cukrászmúzeum van berendezve: a hajdani helyi mester, Jacky Chichery munkáiból, melyek az utolsó aprócska darabjukig mind cukorból vannak.

A legtöbb alkotás annyira plasztikus, élethű, hogy fel sem merül az emberben, hogy nem fából, kőből, üvegből, textilből, emberből van. Akad itt kastély és kastélyudvar, vitorlás hajó (a közelből származó Gérard Depardieu szívélyes üdvözletével), Astérix és Obélix, szépség és a szörnyeteg, és ami nekem leginkább tetszett, régivágású automobil csupa-csupa cukorból.

Sajnos a fiúk ide már nem jöhettek be, csak az ablakból leselkedtek, mert ez a rész már zárva volt, én is csak Cécile, a helyi lány protekciójával jutottam be, hogy elkattintsak pár képet. A süteményes részlegre azért még befurakodtunk. A gyerekek fagylaltot kértek, mi pedig kipróbáltuk a macaront és egy alkoholos málnakrémes csodaszép sütit - amit aztán gondosan le is fényképeztem. Ám az esti, jókedvű borozgatás közben, utólagos nagy bánatomra, elfelejtettünk megkóstolni... Azóta sem hagy nyugodni, de sajnos egy ideig rejtély marad, milyen lehet ennek a málnás, francia csodasütinek az íze...

Morzsák egy francia konyhából

Cécile szülei is elláttak minket mindenféle jóval. Anyukája csupa finomságot főzött. Az idényzöldségeké volt a főszerep: előételnek minden nap volt párolt francia zöldbab - Sebőnek is, Flórisnak is igen ízlett -, és párolt paradicsomból is ehettünk bármikor - ez meg Kelének tetszett nagyon. Ez egy igen egyszerű étel, az egyetlen titka, hogy igazi, édes, érett paradicsom kell hozzá.

Serpenyős párolt paradicsom

Hozzávalók:
7-8 szép nagy, érett paradicsom
2 gerezd fokhagyma
friss petrezselymzöld
só, bors, olívaolaj

Elkészítés: A paradicsomok alját és tetejét kicsit levágom, hogy megálljanak az edényben, és a tetejük is egyenes legyen. A serpenyőben elhelyezem a paradicsomokat, szépen, szorosan egymás mellé, besózom, megborsozom a tetejüket, majd közepesnél kicsit nagyobb lángon lefedetlenül sütöm úgy 15-20 percig - attól függ, mekkorák a paradicsomok. Mikor levet ereszt, akkor már jó is. Ha elkészült, apróra vágott friss petrezselymet és fokhagymát szórok a tetejére majd meglocsolom egy kevés olívaolajjal. A köret része lehet ez, rizs vagy valamilyen sült tésztaféle (pl. quiche vagy leveles tészta) mellé. Mint mondtam, nagyon egyszerű étel, ne várjunk rafinált ízhatást. Csak igazi finom paradicsomból készítsük, mert ez nem más, mint a friss, napérlelte, édes paradicsom dicsérete.

A franciák a sajtot az étkezés végén kenyér - és minden más nélkül - fogyasztják. Hivatalosan. Szerencsére Cécile-ék nem szedték le minden fogás után a maradékot, így nyugodtan ehettem a paradicsomot baguette-tel és kecskesajttal, mondhatom, igen jó együtt!!!

A propos, kecskesajt! Valençay-nek van egy speciális, piramis alakú saját sajtja. Egy kívül penészes kecskesajt. Szeretem a kecskesajtot, szeretem, de nem vagyok nagy fanatikus. Általában inkább csak a változatosság és az egészség oltárán áldozom vele, ha magában eszem. Most ettem életem első olyan kecskesajtját, amit igazi élvezettel fogyasztottam. Újra és újra. Nem volt olyan nagyon erős "kecske íze", mint sok másiknak, és nem volt túl sós sem. Vásároltam is egyet itthonra, de nem sok jutott belőle nekem. Hoztunk más sajtokat is, de mindenki a Pyramide-ra járt rá.

A vasárnapi desszert mirabellás és cseresznyés pite volt. A bőséges ebéd után már csak az egyiket bírtam megkóstolni. Biztos voltam benne, hogy csupán a kóstolásnál marad a dolog, de annyira finom volt, hogy gond nélkül elpusztítottam egy szép nagy szeletet.

Már évekkel ezelőtt megállapítottam, hogy ezek a franciák nagyon finomakat és rengeteget esznek... Már akkor sem fért a fejembe, hogy lehet ennyit enni, mégis formában maradni... (Talán az a titka, hogy az étkezés végén már "üresen" eszik a sajtot...?)

Mirabellás pite

Hozzávalók:
3 tojás
10 dkg cukor
15 dkg liszt
1 fél pohár tej (nem tudom, pontosan mennyi az, így szól a recept, majd ha elkészítem, pontosítok)
1 zacskó vaníliás culor
1 zacskó szárított élesztő
mirabella

Elkészítés: A hozzávalókból - a mirabella kivételével - tésztát gyúrok, megkelesztem, majd beleteszem a magozott szilvákat, és 180 fokos sütőben készre sütöm (úgy sejtem, ez úgy kb. 20 percet jelent).

Írhatnék még más finomságokat is, ha megvolnának a receptek... vasárnap este kecskesajtos levelestészta-batyukat ettünk, és Cécile anyukájának olyan isteni vinaigrette-je van, aminek tényleg egyetlen egyszer sem tudtam ellenállni. Különösen fejes salátán volt nagyon finom. Sajnos ezeket egyelőre nem tudom megosztani, de ígéretet kaptam rá, hogy azokat is elküldik nekem, és ha meglesznek, közzéteszem őket.

Másnap reggel felcuccoltunk, és ismét útnak indultunk. A házigazda még ellátott minket mindenféle francia finomsággal: kaptunk néhány valençay-i bort, házi eperlekvárt, egy nagy láda gondosan becsomagolt paradicsomot, némi salátát és egy pár sárga héjú cukkinit. Majd nagy nehezen én is beültem a csomagok tetejére, és irányba vettük Dunquerque-et.

Amiens: a szent és a profán

Este nyolckor indult a kompunk, és meglepően jól haladnunk. Így esett, hogy beiktattunk egy nem tervezett rövid városnézést Amiens-ben.

Nem sok mindenre volt idő, igazából a katedrális miatt mentünk, de még arra is kevés volt egy óra. Vissza kell mennünk, ha legközelebb arra járunk.

A városka főterén találtunk egy körhintát is, már a katedrálisba menet beleütköztünk, és a fiúk végig izzítottak a templomban, hogy igyekezzünk, menjünk már, mert még fel kell ülni a "ringlispielre"...

Azóta is Amiens-t emlegetik, ők is arra jutottak: oda még vissza kell menni ... és be kell pár kört fizetni arra a körhintára.