Egzotikus csók és gyilkosság 37.

– Nekem nem süti kell, hanem elmegyógyász!
Egy pszichiáterre van szükségem, hogy rájöjjek, mi-
ért mentem bele ebbe az esztelen, idióta ötletedbe,
hogy… hogy… – Andrea lélegzetvételnyi szünetet
tartott, s közben belenyúlt a zacskóba, kivett egy
sütit és vadul beleharapott. Megrágta, lenyelte,
majd felsóhajtott. – Ez a süti fantasztikus!
– Csokiba mártott meggyes csemege. Anya adta
az ötletet a receptre, amikor azt mesélte, hogy ha
valamiért dühös volt apára, ő mindig csokoládéba
mártott meggyet hozott neki.

Andrea egy újabb sütit vett ki a zacskóból, és jó
nagyot harapott bele.
– Abszolút biztos vagy benne, hogy körül kell
néznünk a tejüzemben?
– De még mennyire! – a Maxhez vezető bekötőút
végén Hannah befordult a Tej-Vaj Éden Tejüzem
parkolójába.
– Ne próbáljuk meg előbb felhívni Billt?
– Ugyan, ki se látszik a munkából – felelte Han-
nah. A parkoló legsötétebb sarkában állította le a
kocsit, és a húgához fordult. Andrea most valamivel
jobban festett, és már a keze sem remegett. – Nyu-
gi, Max nincs odabent. Betty vagy egy másik alkal-
mazott mostanra már biztosan megtalálta volna.
Csak annyit teszünk, hogy nyomok után kutatunk
az irodájában.
– Ez igaz – felelte reszkető mosollyal Andrea.
– Tehát bejössz velem?
– Az egyszer biztos, hogy nem ülök itt kint egye-
dül a parkolóban, amikor szabadlábon van egy gyil-
kos. És tulajdonképpen nem törünk be, hiszen ná-
lad vannak Max kulcsai.
– Így igaz. – Ahhoz viszont be kellett törnünk
Max garázsába, hogy megszerezzük a kulcsokat,
gondolta Hannah, de jobbnak látta nem feszegetni
a dolgot. – Fogd az elemlámpákat, nem akarom
odabent felkapcsolni a villanyt. Valaki még meglát-
ná az útról.
– Ezért egy egész tepsi sütivel jössz nekem,
Hannah, mégpedig Csokiba mártott meggyes cse-
megével!
– Megállapodtunk. – Hannah elvette az egyik
elemlámpát Andrea kezéből, és kiszállt a teherautó-
ból. Az elmúlt órában igencsak lehűlt a levegő, és
didergett, miközben átvágtak a parkolón a hátsó
bejárathoz. A biztonsági lámpák fényében vizsgál-
gatta a kulcsokat, és áldotta Maxet, amiért megcím-
kézte azokat. Kiválasztotta a „hátsó ajtó” jelzésű
kulcsot, s már éppen azon volt, hogy bedugja a zár-
ba, amikor Andrea megfogta a karját.
– Mi van? – fordult hátra Hannah.
– Csak eszembe jutott valami. Nem gondolod,
hogy riasztót szereltek fel? Talán kikapcsolhatnánk.
– Most ugratsz engem? Egy ilyen hatalmas helyet
beriasztózni, az egy vagyonba kerül. Csak nem kép-
zeled, hogy erre költött ennyi pénzt?
– Nem, talán nem. – Andrea megkönnyebbülten
sóhajtott. – Csak egy kósza gondolat volt.

Hannah nem mondta, hogy ez neki is megfordult
a fejében. Még Max születési dátumát is megnézte a
jogosítványában. Olvasta ugyanis valahol, hogy a
legtöbb ember a születési dátumát használja kódként
a biztonsági rendszeréhez. Ha megszólalnának a szi-
rénák, hanyatt-homlok visszarohannának a Subur-
banhez, és a lehető leggyorsabban elhúznák a csíkot.
A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyílt, és Han-
nah belépett. Csönd fogadta. Se villogó vörös fé-
nyek, se sziréna, se semmi. Ez jó. Tényleg nem volt
jellemző Maxre, hogy plusz pénzt adjon ki holmi ri-
asztórendszerre, ám ebben nem lehettek száz szá-
zalékig biztosak.

– Gyere, Andrea – intett a húgának. – Az irodája
a folyosó végén van, jobbra.
Andrea meglehetősen tétovázva lépett be.
– Ezt meg honnan tudod?
– Hatodikban voltam itt egy üzemlátogatáson.
Ide jöttünk osztálykirándulásra, és Max körbeveze-
tett minket.
– Nekünk nem kellett, amikor hatodikos voltam.
– Tudom, a mi osztályunk volt az utolsó, utána
leállították ezeket a látogatásokat. Azt hiszem, Dale
Hoeschen az oka, aki megbotlott egy dobozban, és
kis híján beleesett egy erjesztőkádba.
Andrea vigyorgott. Már kétségkívül jobb hangu-
latban volt.
– Tudtam, hogy van valami Dale-ben, amit nem
csípek benne.

Hannah ment elől, át az előcsarnokon, onnan az
üzembe. Hatalmas volt, barlangszerű, nem éppen
kellemes hely éjszakai expedíciókhoz. Noha nagy
teljesítményű elemlámpáik voltak, a két fénysugár
sem tudta eltűntetni a fenyegető árnyékokat. Han-
nah biztos volt benne, hogy ha felkapcsolnák a
mennyezeti világítást, teljesen közönséges élelmi-
szerüzemet látnának, ám az épület homlokzatán so-
rakozó nagy ablaktáblák miatt nem lehetett meg-
kockáztatni, hogy valaki észrevegye a fényt az
országútról.

– Biztosan tudod, hová megyünk? – Andrea kér-
dése ijesztően hangosnak tűnt a néma csöndben.
– Azt hiszem, igen – felelte Hannah. – Kell len-
nie egy másik folyosónak… Ez az! – A második fo-
lyosó bejáratára irányította az elemlámpa fénycsó-
váját. – Max irodája baloldalon a második. Bettyé
az első ajtó.

Ahogy befordultak a második folyósra, Hannah
észrevette, hogy Betty kitűzte az ajtaja mellett lévő
parafatáblára a szállítási ütemezést. Egymás alatt
sorakoztak a sofőrök nevei, s az útvonaluk mellett
ott állt mindegyik kiszállítás időpontja is. Ron neve
ott volt még az útvonala mellett. Bettynek meg kell
várnia, amíg utasítást kap Maxtől, hogy cserélje le a
nevét.

Max irodája még mindig ugyanaz volt, mint Han-
nah hatodikos korában: egy sárgaréz névtábla ra-
gyogott az ajtaján. Ablaktalan iroda volt, – ha be-
csukják az ajtót, nyugodtan felkapcsolhatják a
lámpákat.

– Gyere már és csukd be az ajtót! – szólt Hannah
a testvérére.
Andrea gyorsan engedelmeskedett.
– Olyan kísérteties odakint.
Hannah egyetértett vele.
– Ez csak azért van, mert olyan hatalmas és sö-
tét. Nyugodtan kapcsold fel a lámpákat, valószínű-
leg az ajtónál lesz a kapcsoló.
– Biztos vagy ebben? – Andrea hangja eléggé ide-
gesnek tűnt.
– Igen. Ellenőriztem, és nincs ablak a szobában.
Senki sem veheti észre a fényt, ha zárva tartjuk az
ajtót.

Andrea megkereste a kapcsolót, és egy pillanat-
tal később a mennyezeti lámpából harsány fény
áradt szét. Mindketten megkönnyebbülten felsóhaj-
tottak. Max irodája tágas és kellemes volt, ízléses
berendezésével, sötétszürke szőnyeggel, a falakon
halványsárga szövettapétával. Az irodabútorok kár-
pitja korall, sötétzöld és aranyszínű volt, illettek a
falakon lógó, virágokat ábrázoló képekhez.

– Szép színkombináció – jegyezte meg Andrea.
– Az egyetlen, ami nem illik ide, az Max dolgozó-
széke.
Hannah a modern igazgatói asztal mögött álló
barna bőr forgószékre pillantott.
– Azt hiszem, Maxnek a kényelem, nem pedig a
stílus a fontos.

Két kisebb szék állt az asztallal szemközt, közöt-
tük egy kerek kisasztal. A szoba egyik oldalán ké-
nyelmes ülőgarnitúrát helyeztek el. Három ajtó
nyílt a helyiségből: az egyik, amelyiken az imént
bejöttek, egy másik, amely Hannah feltételezése
szerint Betty irodájába nyílt, és egy durván megfa-
ragott, nagyon régi ajtó a hátsó fal közepén.

– Az hova vezethet? – bökött Andrea az egyetlen
ajtóra, amely nem illett a szoba berendezéséhez.
– A régi tejüzembe – felelte Hannah. – Az van a
képen, amelyet Max édesanyja festett. Ez az erede-
ti ajtó, és Max mesélt is róla az üzemlátogatáson.

Azt mondta, hogy a régi tejüzem a tájhoz tartozott,
és úgy döntött, még akkor is megőrzi, ha többe ke-
rül megtartania a bővítés során. Azt mondta, ő ez-
zel járul hozza a vidék történelméhez.
– És te ezt bevetted? – nevetett Andrea.
– Mit?
– Max csöppet sem szívjóságból tartotta meg a
régi tejüzemet. Hatalmas adókedvezményt kapott a
történelmi örökség, mondhatni ipari műemlék meg-
őrzéséért. Csak annyit kellett tennie, hogy az egyik
eredeti falat csatlakoztatja az új épülethez.
– Hát ez nem meglepő – csóválta a fejét Hannah.
– Mindenki és mindig azt hajtogatja, hogy Max ra-
vasz üzletember.

Andrea lehajolt, hogy megtapogassa a bársonyos
szőnyeget.
– Max biztosan jó sokat költött erre. Ez a legvas-
tagabb padlószőnyeg, ami kapható, és olyan rajta a
járás, mintha párnákon lépkednél. Szerettem volna
egy ilyet a hálószobánkba, de végül úgy döntöttem,
hogy nagyon sok vele a macera. Minden lépésed
meglátszik rajta, arról nem is beszélve, hogy ször-
nyen drága. Ezért az árért már olyat is készíthetné-
nek, amit egyszerűbb rendben tartani.

Folytatása következik!

Joanne Fluke: Egzotikus csók és gyilkosság

Kiadja: Illia Kiadó

A Hannah Swensen sorozatban megjelent még:

Joanne Fluke: Epertorta és gyilkosság
Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság