2005. augusztus 12. Spontán szalonnasütés

A hirtelen jött napsütésen felbuzdulva Ká és én úgy döntöttünk, hogy összetrombitáljuk az egész családot, és spontán szalonnasütést szervezünk. Nem lesznek előre elkészített saláták, pástétomok és desszertek, csak az, amit a helyszínen ripsz-ropsz összeállítunk. Mert ugye, mi történhet? Maximum elmossa a programot az idő, akkor pedig legfeljebb elvonulunk a sarki pizzériába.

Ká végigtelefonálta a rokonokat: Anyát, Apát, a tesómékat, az anyukáját, a nagynénjét és az unokatestvérét. A pécsi rokonaimat, és Apa nővérének családját kivéve így meghívtuk az egész famíliát. Pontosan 11 főt. Közben persze rájöttünk, hogy nincs egyetlen lapostányérunk sem, sőt székünk is csak 4 darab van (az is törött és ragasztásra vár). De nem görcsöltünk, hiszen mindenki pontosan tudja, hogy állunk, és hogy nem a luxus-jachtunkra szerveztünk partit.

Ká anyukája és Anya rutinos "versenyzőként" érkeztek, szalonnával és parasztkolbásszal a hónuk alatt. Sőt, kenyeret, gombát és almáspitét is hoztak. A többiektől is sok szép ajándékot kaptunk: bort, búzát, békességet. Na jó, ez csak vicc volt. Bort, (elültetni való) virágokat és bonbont kaptunk. A lányok azonnal nekiláttak a nyársak elkészítésének, míg a fiúk a tűzcsiholást vállalták magukra. A sok szorgos kéz percek alatt összeállította a nyársakat: krumplit, hagymát, kolbászkát, szalonnát és gombát szúrtunk fel különböző sorrendben a nyársakra, amelyeket ez alkalommal avattunk fel, hiszen Ká még hetekkel korábban, a születésnapjára kapta a bátyáméktól.

A nyársak mellett burgonyákat és hagymákat csomagoltunk be ezüstpapírba, hogy amíg a nyársaink pirulnak, puhára tudjanak sülni a forró parázsban. A hagymán négy bevágást ejtettünk (ez kicsit úgy hangzik, mint valami sebészi beavatkozás, nem?), és kolbászkarikákat tettünk a résekbe, majd ezüstpapírba csavartuk úgy, hogy a papírból egyfajta hosszú szárat hajtogattunk, hogy majd meg tudjuk különböztetni a héjában sült burgonyáktól.

Előző este korpás kenyeret sütöttem, de azért jól jött a barna és a fehér kenyér is, amit a szüleim hoztak, mondván, mindenki válogasson kedve szerint. A korpás kenyerem egyébként az alaprecept szerint készül annyi különbséggel, hogy hozzáadok 3-4 kanál korpát a hozzávalókhoz, és elveszek ugyanannyi lisztet belőle.

A tűz lassan leégett, s mindannyian körülültük a téglákból kirakott tűzrakó-helyet. A füst hol egyikünkre, hol másikunkra szállt az egyre erősödő szél miatt, de szerencsére senkit nem érdekelt. Zsebi és Árpi baba izgatottan szemlélődtek, akárcsak az ebek, akik a kiskerítés mögül lestek minket. Valójában nem volt miért sóvárogniuk, hiszen anyukám és Ká anyukája is külön "kutyacsomaggal" érkezett. És persze szalonnát és kolbászt is kaptak, akárcsak Gróf Titusz, aki minden rokonunknak eljárta (és elénekelte) a "Sanyarú sorsú, éhező macska vagyok" című magánszámát.

Ez volt a gyerekek első kerti sütése, ezért Ká és én különösen büszkék voltunk arra, hogy Zsigmond és Árpi nálunk élik meg ezt a pillanatot, noha a társaság fele kis sámlikon és ütött-kopott hokedliken ült a nem kicsit gazos gyepen, és egy mobil piknikes-táska műanyag tányérjaiból valamint leveses tányérokból falatozott.

Árpi baba, kíváncsian totyogott körbe-körbe a kertben, sőt, amint meglátta, hogy a kicsi, szőrős, nagyfülű kutyák és Titusz mozog, lélegzik, sőt a fejét is forgatja, egyenesen futni kezdett feléjük. Kicsit idegesen rohantam utána, mivel Gróf Titusz nem mindig viselkedik jól, és ha úri kedve úgy tartja, éles kis fogaival jókorát az emberbe harap. A kutyákról meg ne is beszéljünk... Árpi-baba pedig csak ment feléjük és magyarázott, számomra érthetetlen babanyelven...BEÜ...BABA...BAU....BEÜ. Az ebek pedig fülüket-farkukat behúzva menekültek. Egyedül Titusz volt kíváncsi a kis, édes illatú lényre, aki azonnal a földre döntötte és gyurmázni kezdte az öreg macskát, aki hirtelen meglepetésében nyekkenni sem tudott. Körülbelül egy percig bírta a farok-, fül- és lábtekergetést, majd felordított. MÁÁÁÁÚÚÚÚÚ. Ekkor felkaptam Árpit és elmondtam, neki, ez annyit tesz, hogy most hagyjatok békén gyerekek, unom már a felhajtást.

A sütés nagyon kellemes hangulatban telt, az ízek összeértek, a parázsban sült krumpli omlós és illatos, a hagyma pedig puha és édeskés volt. A kenyérre csepegtetett pecsenyelé íze pedig még most is a számban van... valami isteni volt!
Végül jeges kávét és almáspitét ettünk, előbbit én, utóbbit Ká anyukája készítette. Nagyon sok képet készítettünk, amelyeket azt hiszem örökre a lelkembe is véstem, hiszen együtt volt mindenki, akit szeretek, és el voltak ájulva a kis otthonunktól, amely napról napra szebb, melegebb és otthonosabb lesz.
Jó, hogy megélhettük ezt a szép napot!

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>