2005. május 11. Saját kenyér, saját kaporral

Való igaz, hogy én ebben nőttem fel. Természetes volt számomra, hogy a spájzban polcról polcra katonás rendben sorakoznak anyukám lekvárjai, befőttjei, szörpjei és savanyúságai. (Az összes osztálytársam nálunk lógott suli után, és tény, hogy nem egyszer - disznó módon leveses kanalakkal a kezünkben - garázdálkodtunk az eper- és a sárgabarack lekvárok magasságában...)

Kenyérsütésben mondjuk egészen jó lettem, ugyanis Ká mamájától fél éve kaptunk egy kenyérsütő gépet, amivel közel 60 kenyeret sütöttem már, és csak kettő lett ehetetlen. Az alapreceptből kiindulva ügyeskedek, mindenféle zöldségeket, fűszereket, magokat szórok be a gépbe, aztán kíváncsian várom az eredményt.

Kapros kenyeret még nem csináltam, pedig Ká odavan a kaporért. Mondjuk én is. Néhány hete ültettem is egy kis cserépbe, hogy mindig kéznél legyen a konyhában, és rendesen meg is nőtt, ahogy ezt egy kapornak illik. Persze zsenge még szegény, de azért finoman nyirbálom, hátha megerősödik és akkor lesz nagy kaporparádé: kaporleves, kaporszósz, kapros-túrós süti, és kapros nemtudommi.

Nekiláttam a kapros kenyér összeállításának: 425 ml víz, 3,5 teáskanál só, 2 teáskanál cukor, 600 g liszt, 1 csomag szárított élesztő, 1 mokkáskanál bors, 1 teáskanál salátafűszer, 2-3 evőkanál apróra vágott kapor (szárított is lehet) A helyzet az, hogy vajszívű vagyok, és sajnáltam agyonnyirbálni szegény kis óvodás korú szoba-kapromat (mert hadd erősödjön még szegény, nem?), így javarészt szárított kaprot használtam.

Két órával később a szobába áramló illatfelhő nem engedett megfeledkezni a konyhában zajló folyamatokról, így kissé ziláltan "csak nem járt le mááááris az idő?"- felkiáltással kirohantam. Ká már a konyhában skubizott, hogy vajon mit sütök, aminek ilyen jó illata van. Kiborítottam a formából a forró, ropogós, kapros kenyerünket, és várakozón Ká-ra néztem, aki csak ennyit tudott kinyögni:
- Huúh, Mirza, muszáj megvárni, amíg kihűl?