2005. szeptember 7. Kirándulás a Bory-várba

A Bory-várat kiskorom óta ismerem, ugyanis a szüleimmel majd'' minden hétvégén kirándulni jártunk: hegyekbe, völgyekbe, várakba, múzeumokba és vidáman csillogó vízpartokra. Gondolom, Anyát és Apát az az igen nemes cél vezérelte, hogy a bátyám és én egy kis kultúrát is magunkra szedjünk a pirospozsgás arcszín és az akkoriban rendszeressé váló, biciklizés-okozta lila foltokkal egyetemben.

Ká nagyon felvillanyozódott, amikor elmeséltem neki, hogy a meseszép Bory-vár milyen különleges művészi és eszmei értékkel bír. Bory Jenő (építészmérnök - szobrászművész) az egészet a tulajdon két kezével építette a felesége (Boryné Komócsin Ilona) tiszteletére 40 éven (1923-tól 1959-ben bekövetkezett haláláig) át! A repkénnyel befutott tornyok, a romantikus kerengő, a gyönyörű szobrok és festmények mind-mind egy példamutatóan szép házaséletről mesélnek. Azt hiszem, aki egyszer ellátogat ide, soha nem feledi az itt látottakat. Nagyon izgultam, mivel tudtam, hogy Ká-t nagyon meg fogja hatni a hely szellemisége és az a könnyed, romantikus hangulat, amely az egész várat körbelengi.

Délelőtt azonban Ká-nak dolgoznia kellett, így én sem voltam rest, kimostam, kivasaltam és kitakarítottam. Ebédre pennét és gombapaprikást készítettem. Megtisztítottam egy hagymát, összekockáztam, megpirítottam, majd a megmosott és felszeletelt gombát hozzáadtam, megszórtam paprikával, sóval, borssal, majd puhára pároltam az egészet. Végül hozzákevertem egy kis doboz tejfölt és a pennével forrón tálaltam.

Nem sokkal később már az országúton zötykölődtünk, s bár többször elvétettem az utat Székesfehérváron, Ká és én végül célba értünk. A vár fölöttünk tornyosult megannyi virággal körülölelve. Ká izgatottan húzott maga után a bejáraton, és láttam, hogy meghatottságtól vegyes izgalommal matat a fényképezőgép tokja után.
- Te jó ég, Mirza, ez valami álomszép! Úristen, oda nézz! De szép szobrok! Láttad a medencét? Uuh, mekkora virágok... ! Milyen óriási munka lehetett mindezt megépíteni!
Én pedig boldogan követtem, és úgy döntöttem, a kantin mától kezdve a programszervezői tevékenységet is ellátja.

Boryné maga is művész volt, portréi és virágcsendéletei magukért beszélnek. Az ember csak megy és álmélkodik, hogy mekkora fantázia, milyen erős hit, szeretet és kitartás kellett ahhoz, hogy ez a csoda megépüljön. Mert minden az ő kezük nyomát dicséri: a lépcsőket parányi kővirágok díszítik, a trombitafolyondárok mögül csipkézett szegélyű teraszok, romantikus ablakok tárulnak elénk, kőbe zárt kagylók, versek és majd minden női szoborról a szépszemű Boryné néz le ránk, s több száz festmény díszíti a rozettákon átsütő napfény által megvilágított termeket. Ká és én erősebben szorítottuk egymás kezét, ahogy teraszról-teraszra jártunk, és a kőbe vésett, immáron örök szerelem tanúi lehettünk.

"Hogy lehet valakit ennyire szeretni?
Hogy lehet valakit angyalnak nevezni?
Hogy lehet, hogy angyal a földre leszálljon
És mint földi asszony engemet szolgáljon?

A földre leszálltál és angyal maradtál,
Földi életemből égit varázsoltál.
Ha egyszer visszaszállsz, vígy magaddal engem
Az angyalok közé protezsálj be Szentem."

Csendben ballagtunk tovább és gyönyörködtünk az életre kelt művészetben. A festett csigalépcső Boryné ízlését tükrözi. Hófehér alapon bordó, sárga és mohazöld hullámok, csillagok és virágok teszik mozgalmassá az amúgy kissé komornak tűnő tornyot. A felfelé kacskaringózó ábrákat elnézve arra gondoltam, hogy ilyen a tökéletes férfi-női egyensúly: a sziklaszilárd, masszív, védelmező torony és a színes, vidám, lágy, nőiességet sugárzó díszítés.

A kertben, a virágtenger közepén kőmedence áll, a peremén üldögélő kövér béka köphette valaha a vizet. Bár most üres, és a kő is megkopott, mégis úgy éreztem: megállt az idő. Elképzeltem, ahogy a házaspár együtt dolgozik a kertben vagy a torony különböző emeletein, s időnként átszaladnak egymáshoz, hogy megcsodálják a másik legújabb alkotásait. Közben a gyermekeik vígan fogócskáznak a vadregényes kertben, miközben a vár egyre nő és nő...

Az egyik torony oldalán két, gipszből kiöntött kezet vettünk észre. Bory Jenőé vaskos, dolgos, feleségének keze pedig kecses és művészi volt. Ká és én összenéztünk, és melléjük tettük a sajátunkat - egy fénykép elejéig. Csak így szabad élni, ahogy ők tették.

A magyar királyokkal, királynőkkel, és a történelmünk fontos alakjaival övezett kerengő tetején sétáltunk, amikor hirtelen az eget sötét felhők takarták el. A Nap azonban kiragyogott mögüle, s a királyokat már-már túlvilági fénnyel világította meg. Olyan volt, mintha odafentről rendezték volna így, hogy az emberek a méltóságteljes királyaink időtlenségében gyönyörködhessenek egy pillanatra.

Ez a virágágyásban szunyókáló kismacska zökkentett bennünket vissza a valóságba. Záróra előtt 5 perccel fejeztük be sétánkat, s a látottaktól meghatva, tengernyi élménnyel feltöltődve elindultunk hazafelé a kis házba, ahol minden bizonnyal már nagyon vártak minket.

Még útközben megegyeztünk, hogy tócsnit sütök vacsorára. Gyerekkoromban "Egérkének" hívtuk, ha jól emlékszem. :-) Megtisztítottam és lereszeltem 4 db burgonyát, hozzákevertem 4 tojássárgát, sót, borsot, és annyi lisztet, hogy az egész egy jól összetapadó massza legyen, majd evőkanállal forró olajba szaggattam őket, egy fakanállal kilapítottam és ropogós-aranybarnára sütöttem őket. Tejföllel és reszelt sajttal tálaltam Ká-nak, aki csillagos 10-esre ítélte a főztömet és a kirándulásunkat. (az ötös skálán)

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>