2006. április 21. Kirándulás Herendre

A szüleim sokszor próbálták megszerettetni velem ezeket a régi, családi porcelánokat, de nem sok sikerrel jártak. Persze nem állítom, hogy nem tetszett, ha az ünnepek alkalmával ezekkel a ritka darabokkal terítettek meg, de összességében nem hoztak lázba, ezért következetesen tiltakoztam ellenük. Valahogy mindig jobban tetszettek a humoros, majd a modern, aztán a népies motívumokkal díszített bögrék. Aztán vettem ilyet, olyat, amolyat, és mindegyikben csalódtam. A humorosat meguntam, a modern példányt kis idő múltán rondának láttam, a népies pedig berepedezett, és lepattogzott a pereméről a festék.
Ká erre azt mondta, ne bánkódjak, a kerámia már csak ilyen. És ha akarom, elvisz Herendre, a porcelán-manufaktúrába. Sőt, ha látunk valami szépet, meg is vesszük.

Másnap reggel útrakeltünk, és mivel nyugdíjas szüleim is épp ráértek, őket is magunkkal vittük. Az út nagyobbik részét autópályán tettük meg, így alig másfél óra alatt Herendre értünk. Sajnos az idő közben borúsra fordult, szakadni kezdett az eső, így a parkolóból futólépésben menekültünk a pénztárba. Jegyet váltottunk, majd elindultunk a múzeum épülete felé. A bejárat felett két hosszú fehér ruhába öltözött angyal őrködött, herendi porcelánvázákkal a kezükben.

Az antik porcelánok meseszépek voltak. Az üvegek mögött zöld, bordó, sötétkék, aranyszínű garnitúrák váltották egymást, ahogy teremről-teremre haladtunk. Közben egy virágos-lepkés kollekcióhoz értünk. - Ez a tipikus Viktória-minta - magyarázta Apa. - Az angol királynőről nevezték el, nagyanyátoknak is volt egy ilyen vázája. Abban az időben ez nagyon divatos volt. Ká és én összenéztünk. Vajon mi mit fogunk mutogatni majd az unokáinknak?

A folyosóról épp ráláttunk a manufaktúra U-alakú épületére, ahol a képzőművészek dolgoznak. Sajnos nem mehettünk be, mivel ezt a területet elzárták a turisták elől. Állítólag túl sokan jöttek, és túl sokat kérdeztek. Mielőtt azonban dohogni kezdtem volna, tájékoztattak arról, hogy egy óra múlva a főépületben idegenvezető kíséretében végignézhetjük, hogy mi történik a manufaktúrában.

A következő kiállítóteremhez értünk, ahol megterített asztalok sorakoztak. (A terítőt ugyan hiányoltam, de biztos szándékosan hagyták el. Lehet, hogy így jobban érvényesül a porcelán csillogása?) Arra gondoltam, hogy a régi időkben milyen szép lehetett egy ilyen asztal mellé leülni, és ilyen környezetben elfogyasztani egy vacsorát. Persze akkoriban - gondolom - nem a háziasszony sütött-főzött, terített, tálalt, és a lakoma után sem ő mosogatott...

A múzeumot viszonylag hamar végigjártuk. A kijáratnál a jegyszedő néni felhívta a figyelmünket arra, hogy a belépő egy-egy ital árát is magába foglalja a szemközti kávéházban. Átmentünk, és beültünk a jóleső melegbe. Mindenképp ittunk volna egy forró teát vagy kávét, de így még jobb volt. A pincér ráadásul Viktória-mintás csészében hozta ki a cappuccinómat, így pillanatok alatt teljesült a kívánságom.

A kávézóból visszamentünk a főépületbe, ahol már gyülekeztek az emberek. Egy idegenvezetőre vártak, aki hamarosan meg is érkezett, majd végigkalauzolt bennünket a porcelánkészítés teljes folyamatán. Minden egyes fázist egy kézműves mutatott be, így végignézhettük, hogyan formálják, sütik, törik át, mázazzák és festik a porcelánokat. Szegény kézművesek meglehetősen karikás szemekkel festették az apró, amúgy gyönyörű mintákat. Amit elrontanak, az a kukába kerül, magyarázta a vezető, mire mindannyian felhördültünk. (Persze ilyenkor az ember abból indul ki, hogy ő mennyit rontana el, ha itt ülne. Ezzel szemben az itt dolgozók csak nagyon ritkán hibáznak.)

Késő délutánra járt az idő, mire hazaindultunk. Az autó melegében és egyenletes ringatózásában hamar elaludtam. Körülbelül negyven perc múlva arra ébredtem, hogy nyílnak az ajtók, és az esőcseppektől hűvös szél az arcomat fújja.
- Hol vagyunk? - dörzsöltem meg álmosan a szemeimet.
- Sukorón - válaszolta Ká azzal a hangsúllyal, mintha valaha is jártunk volna errefelé. - Megebédelünk egy csárdában, amit a bátyád ajánlott.

Mivel reggel óta nem ettünk, és a nádfedeles csárda is hívogatóan nézett felénk, nem kellett sokat győzködnie a társaságot. Néhány perc múlva mindannyian odabent ücsörögtünk. A fehérre meszelt falakat mázas kerámiák, piros-fekete hímzett terítők és kovácsoltvas kandeláberek díszítették. Igazán hangulatos volt. Az ablakokból rá lehetett látni a Velencei-tóra és a környező dombokra. A falak vastagsága pedig majd 1 méter volt, ilyet még sosem láttam!

Ká és én gulyáslevest, Anya és Apa halászlét rendeltek. A tesóm előre szólt, hogy nagyon kiadós adagokat adnak, ezért helyből fél adagokat rendeltünk. Mint utólag kiderült, okosan tettük, hiszen máshol az itteni fél adag felér másfél adaggal. A leves békebeli volt, méltán vetekedett Anya gulyáslevesével. (Ilyet pedig tényleg ritkán mondok!) A halászlének hasonló sikere volt, a halszeletek átfőttek, a lé sűrű és ízes volt, szálka pedig szinte alig volt a húsban. A leves vérré vált, felmelegített minket a hidegben.

Ezután kétszemélyes Boglya-tálat rendeltünk. Úgy gondoltuk, hogy négyünknek is elég lesz, hiszen levest is ettünk. Amikor megláttuk a púposan megrakott tálat, majdnem leestünk a székről. Ennyit nálunk körülbelül 6 ember eszik. Ezúttal sem csalódtunk, tökéletes házi kosztot tettek elénk. Az ételek nemcsak bőségesek, de ropogósak, frissek, kellemesen fűszerezettek voltak, mi sem tudnánk jobbat készíteni!

Beesteledett, mire hazaértünk, de nagyon szép élményekkel lettünk gazdagabbak. Nem vettünk semmit, de nem számít. Végül is, mit kezdjünk a gombbal, ha nincs meg a kabát? Viccen kívül: sok porcelán tetszett, hiszen álomszép étkészleteket, teás- és kávéskészleteket, vázákat, lámpákat árultak, de az árakat azt hiszem inkább a külföldi turisták pénztárcájához szabták. Az igazán szép darabok borzasztó drágák. Az emlékek viszont ingyenesek, és bármikor elővehetjük őket, amikor csak akarjuk! :o)

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>