2006. szeptember 11. A pogácsaverseny különdíjasai

Zsigmond hosszú hetek óta várakozott a Pogácsaverseny eredményhirdetésére. Nem igazán értette, hogy a "több száz jelentkező" kifejezés valójában hány embert is takar, mint ahogyan azt sem, hogy nem minden nevező nyer. Múlt héten aztán Zsiga és Anya (azaz a nagymama) levelet kaptak a Mindmegettétől. A levélben az állt, hogy a zsűri döntése szerint különdíjat (valami nagyon titkos dolgot) nyertek a Pogácsaversenyen, és szeretettel meghívták őket az ünnepélyes díjkiosztóra. Ká és én úgy döntöttünk, hogy mi is részt veszünk a jeles eseményen, így az egész család kivonult a Budai Várba, azaz a Borfesztivál helyszínére.

A kölykök kíváncsian szemlélték a macskaköves úton a hatalmas kovácsoltvas kapuk felé áramló tömeget, és nagy szemekkel meredtek a Királyi Palotára, ahol "egykoron nagy királyaink és hadvezéreink éltek". Zsiga figyelmét különösen lekötötte a hegyoldalban "szárnyaló" turul madár, amelyről nem győzött eleget kérdezni.
- Miért van kardja ennek a madárnak? És miért ilyen nagy? Miért van tátva a szája?
Ká és én hosszasan magyarázni kezdtük, hogy a turul az országot védi, és azért ilyen nagy és félelmetes, hogy amikor felszáll, elrettentse az ellenségeinket.
Zsiga elgondolkodva hallgatott, majd nagyon komolyan ránk nézett, és összevont szemöldökkel azt kérdezte:
- Ti tényleg azt hiszitek, hogy ez a szobor tud repülni?

A gyerekek mosolyogva nézelődtek a Budai Vár belső udvarában, ahol most jártak életükben először. Szilvi stílusosan házi pogácsával érkezett a helyszínre, így még az eredményhirdetés előtt "bepogácsázott" az egész család. Ká szorgalmasan készítette a képeket, hogy ha majd Apa hazajön, neki is meg tudjuk mutatni, mi történt a Borfesztiválon.

Hamarosan elérkezett az idő. Borbás Mária rövid beszéde után Frank Júlia mesélt a Pogácsaverseny díjazottjairól, és egyesével a színpadra szólította őket. Zsiga és Anya tűkön ültek, amikor egyszerre csak elhangzott a nevük - sőt kis Árpádot is szólították! Zsiga és Árpi boldogan törtettek a színpadhoz vezető magas lépcsők felé, ahol mosolygó és gratuláló emberek várták őket. Anya egy Mindmegettés köténykét, Zsiga egy piros fedeles betonkeverőt, Árpi pedig egy hatalmas sárga dömpert kapott. A kicsik nem zavartatták magukat, letépték a masnikat és a csomagolópapírt az ajándékokról, és mintha csak otthon lennének, önfeledten játszani kezdtek.

Mindannyian meg voltunk hatódva a zsűri és a Mindmegette kedvességétől, hiszen nem számítottunk arra, hogy nyerni fogunk. Pontosabban az ember mindig remél, de ... konkrétan piros fedeles betonkeverőre, pláne dömperre egyikünk sem gondolt. Talán csak Zsigmond.:o)

Az eredményhirdetés után a tesómék és a gyerekek sétálni mentek, Anya, Ká és én pedig sorban végigjártuk a pavilonokat. Megkóstoltuk a kemencés lángost, felhörpintettünk egy-egy pohár jégbort (Ká csak fényképezett, hiszen autóval jöttünk), vettünk egy pici vegyes sajttálat, és számtalan gyönyörű fényképet készítettünk a kiállítók pultjain felsorakoztatott borosüvegekről.

Javában tartott még a program, amikor útrakeltünk a kórházba. Több mint egy óra alatt értünk ki a város szélére, ötezer kátyún átrázódva. Mint máskor, most is enni- és innivalót, tiszta pizsamát, törölközőt és gyógyszereket vittünk Apának. Szegény nagyon rossz állapotban volt. Egy hét alatt közel hat orvos kezelte, de mindegyik csak kutyafuttában. Lázlap, nevek és adatok híján noteszekbe írták, ki mit adott neki, majd mindegyik ment a dolgára. Így aztán nem csoda, hogy a - bocsánat a kifejezésért - "keddi orvos" nem igazán tudta, mit mondott a szombati vagy a hétfői. Az órák és a napok peregtek, és Apa egyre rosszabbul lett. Nem írom le, hogy néz ki a szobája, amin négy betegtársával osztozik, sem a kórház folyosóját. Tudom, hogy szegénység van, és az egészségügyben dolgozók a legszegényebbek, és megértem, sajnálom őket. De az EMPÁTIA HIÁNYA és az a MÉRHETETLEN KÖZÖNY, ahogy a beteg emberekkel bánnak, mélyen megrendített. Az elmúlt napokban papírok tucatjait íratták alá Apával, amiben mindent megért, mindent elismer és egyetért a kórház akaratával. Ehhez képest mégsem tájékoztatta senki arról, hogy milyen gyógyszert szed, nem törődtek a lázával, a fájdalmaival, EGY MONDATOT SEM szántak arra, hogy elmondják, mi történik vele, és mire számíthat. Anyával és Ká-val próbáltunk segíteni és megnyugtatni, miközben kétségbeesetten konstatáltuk, hogy napról-napra rosszabbul van.
Nem részletezem, hogy milyen ágyneműben feküdt (a szobatársaival együtt), sem azt, hogy nézett ki a rettenetes műanyag teáskanna és a benne hánykolódó kőolajszerű lötty, amit eléjük löktek, vagy a vécéjük, amit frissen műtött sebeikkel kellett használniuk...
Azt hiszem, ezen normális ember csak sírni és összeomlani tud.
És mindent megpróbálni, ami csak az eszébe jut.
Fizettünk, de nem történt semmi, Apára rá sem nyitotta az orvos az ajtót, akit ily módon próbáltunk egy picikét több figyelemre kérni.
Az ember mindenét odaadná, csak hogy segítsenek azon, akit szeret.
Újra fizettünk, és megint nem történt semmi.
Hogy lehetnek ilyenek az emberek?
Nem írom le, mit éreztem, milyen gondolatok kavarogtak a fejemben.
Azt terveztük, átszállíttatjuk Apát egy másik kórházba, ahol Ká apukájának egy régi barátja dolgozik, és azt reméltük, ő talán segíteni fog nekünk. Közben Apának majd 40 fokos lett a láza, mozdíthatatlanná vált.
Végső elkeseredésünkben Ká anyukájához fordultunk segítségért (aki szintén orvos), ő pedig azon nyomban intézkedett.
Nem tudom, hogy mit mondott a számára is ismeretlen osztályvezető főorvosnak, de abban a minutumban kifordult a világ a sarkaiból.
Apához egyszerre két orvos is benézett, megvizsgálták, vért vettek tőle, az ápolónő áthúzta az ágyneműjét, és új gyógyszereket adott neki.
Egy óra múlva újabb orvos érkezett, és megszabadította a testébe helyezett csövektől. Újra megvizsgálták, elbeszélgettek vele.
A megkeresett főorvos közben a legkedvesebben referált Ká anyukájának a történtekről, és részletesen beszámolt a betegség legapróbb részleteiről is. Lassan visszatért a hitem (és nagyon szégyelltem magam azért, amiért kételkedni kezdtem).
Apa ma reggel láztalanul ébredt. Ez volt két hete az első nap, hogy azt mondta, hogy jobban van, és képzeljük, folyamatosan ellenőrzik.
Semmit sem szeretnék jobban, mint Ká-val és Anyával hazavinni őt.
Messze a kórháztól.

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>