2007. június 18. ... és világraszóló lakodalmat csaptak

Nem is tudom, hol kezdjem, olyan frissek még az élmények, ráadásul rengeteg az "üresjárat" mindkettőnkben. Azokra a pillanatokra gondolok, amelyekre egyikünk sem emlékszik - annak ellenére, hogy mi voltunk a főszereplők.:o))) De menjünk csak szép sorban.

Ká és én reggel 8 órakor keltünk, és pakolni kezdtünk. Brigi barátnőm korábban rutinosan lediktált egy listát, hogy véletlenül se hagyjunk otthon semmi olyat, ami fontos, de biztos nem jutott volna eszünkbe a nagy izgalomban, így viszonylag gyorsan végeztünk. 11-kor már a rendezvény helyszínéül szolgáló szállodában voltunk, ahol különváltunk, és mindenki tette a dolgát. Míg Ká készülődött, engem a fodrász barátnőm, Móni, és a kozmetikus, Timi vett "kezelésbe". Móni beszárította és hátratűzte a hajam, Timi pedig szolid, mégis hangsúlyos - sírás- és esőálló - sminket készített nekem. Utána Szilvivel együtt segítettek felöltöznöm a hosszú, fehér, enyhén megtűzött királylányos szoknyába és halszálkás fűzőbe, rám húzták a fehér harisnyát, bekapcsolták a cipőm pántját, végül a hajamba tűzték a földig érő, virágmintás fátylat. Elkészültem - mégis, a legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett látnom, hogy mindkét barátnőm szeme könnybe lábad...
- Gyerekek, ne csináljátok már... görbítettem én is a szám - ennyire rossz a látvány???
- ... hülye... - bukott ki belőlük kórusban - épp ellenkezőleg! Gyönyörű vagy!
A szememet elfutotta a könny.
- Jajjjj, ne csináljatok így ki a ceremónia előtt, hüppögtem, mire a lányok legyezni kezdtek egy újsággal, és valósággal kitessékeltek a folyosóra.
- Ne sírj, ez életed legboldogabb napja! Csak menj, Ká már odakint vár!

Ká valóban a szálloda halljában várakozott. Sötétkék öltöny, ezüst színű mellény és nyakkendő, valamint vakítóan fehér szmokinging volt rajta. Kék szemei talán még sosem ragyogtak olyan fényesen, mint abban a pillanatban. Körülötte a családom, a rokonaim ácsorogtak, de én senki mást nem láttam, csak őt. Az arcát figyeltem és benne magamat. És attól, amit a szemeiben láttam, egyszerre boldognak éreztem magam. Szavak nélkül is tudtam, hogy Szilvivel és a lányokkal "jó munkát" végeztünk, hiszen Ká pillantása a szerelmes férfi pillantása volt. Az a pillantás, amiről mi, nők, azt hiszem, születésünk első percétől kezdve álmodozunk. Kézen fogott, és Johnny kíséretében (aki az étterem és a rendezvény vezetője illetve a barátunk is egyben) a fotóműhely felé vettük az irányt, ahol már várt ránk vicces kedvű fotós és képkeretező barátunk, Gyula.

Hogy véletlenül se legyünk görcsösek, baráti tanácsra még a szállodában mindketten bedobtunk egy-egy jégert, amitől már az utcán majdnem hőgutát kaptunk, de mindenki azzal bíztatott, az alkohol nemsoká hatni fog, és a gyomrunkat egyre szorosabbra húzó görcs lassacskán eloszlik.
A fotóműhelyben remek klíma és szuper jó hangulat uralkodott, amit a fotózás során elfogyasztott jéghideg pezsgő még oldottabbá varázsolt. Gyula instrukciókat osztott, mi pedig pózoltunk. Jobbról, balról, csokorral és pezsgőspoharakkal, térden állva, átölelve, összebújva, elmerengve. A vaku egyre csak villogott, mi pedig egymásba feledkezve játszottunk a díszletek között.
Egyszer csak nyílt az ajtó, és odakintről, a napsütésből egy idős néni sziluettje bontakozott ki előttünk. A néni hajcsavarókban állt, és mosolyogva magyarázkodni kezdett:
- Elnézést kérek, hogy így magukra rontok. A fodrászüzletben azt hallottam, hogy ilyen szép ifjú párt még sosem láttak... kiszaladtam, hogy én is megnézzem magukat, de látom, igazat mondtak.
Ká és én mosolyogni kezdtünk. Milyen boldoggá teheti az embert néhány kedves szó, nem igaz?

Boldogságunkat azonban lassacskán tömény idegesség váltotta fel, ahogy egyre közeledett a pillanat, amikor közel 110 fős tömeg előtt be kell vonulnunk a fotóműhellyel szemben elhelyezkedő házasságkötő terembe. Mindenki ránk várt. A tömegiszonyos hipochonderekre, akik stresszes helyzetekben hajlamosak az idegösszeomlás-szerű állapotok teljes átélésére. :o)) Mindketten bepánikoltunk. Ká-nak keze-lába zsibbadni kezdett, nekem pedig 2000 lett a pulzusom, és úgy éreztem, megfulladok a fűzömben. Johnny tartotta bennünk a lelket. Ká-t bátorította, engem pedig vízzel itatott.
Aztán felharsant a zene. Ta-ram-ta-tam, ta-ram-ta-tam.
- Minden rendben lesz - súgta a fülünkbe - induljatok!
Elsőként Ká indult el. Az anyukájával, Évával a zene lágyan lüktető dallamára lassacskán eltűntek a vörös szőnyegen.

A szívem ekkor már szabályosan ki akart ugrani a helyéről. Olyan hangosan dübörgött, hogy szinte semmit nem hallottam a bevonuló zenéből. Apa mellettem állt, és nyugtatott.
- Ne görcsölj már! Szépek vagytok, nyugodtak vagytok, minden rendben lesz!
Aztán megfogta a kezem és elindultunk. Nem láttam se előre, se hátra, csak Ká-ra próbáltam fókuszálni, aki valahol, a szőnyeg legvégén, kilométereknek tűnő messzeségben állt. A tömegben gyerekkori barátnőm, Brigi arcát kutattam, hogy erőt merítsek belőle, és mosolyogni tudjak a nagy idegfeszültségben. Meg is láttam, de a pillantásától abban a percben el is sírtam magam. Ettől kezdve lőttek a méltóságteljes bevonulásnak. A szememből úgy folytak a könnyek, mint a víz a csapból. Nemhogy az embereket, de jóformán a szőnyeget sem láttam már, miközben arra gondoltam: te jó ég, még el sem kezdődött az egész, és én így sírok, mint egy óvodás gyerek!

Szerencsére apa a helyemre, azaz Ká mellé vezetett, így a tömeg mögém és a könnyeim mögé kerültek. Az anyakönyvvezető (aki a legnagyobb meglepetésünkre elmondta, hogy hozzánk hasonlóan izgul) nagyokat nyelve nézett rám, és látszott rajta, hogy próbál felülkerekedni az érzésein.

A szütyőmből előkotortam egy zsebkendőt, hogy leitassam a krokodilkönnyeket, miközben megkezdődött a ceremónia. Azt persze korábban nem vettem észre, hogy a zsepi mentolos... így két perc múlva már az egész arcom könnyben ázott. Remek lesz a videófelvételünk, gondoltam enyhe iróniával arra, hogy nézhetek ki Ká mellett, amikor elhangzott a nagy kérdés.
- Igen.
A legfontosabbat mindketten ki tudtuk mondani, így nagy baj már nem történhetett. Aztán a könyvhöz szólítottak minket, amelybe rögzíteni kellett a hivtalos adatokat.
A könnyeimtől persze nemhogy a rubrikákat, még a tollat sem láttam. Nagyon égő volt, nem gondoltam, hogy ennyire képtelen leszek uralkodni az érzéseimen. Végül sikerült valahol aláírnom a nevem (mint később kiderült, persze rossz helyen, de ezt a nüansznyi apróságot később módosítottuk).

Aztán megnyugodtam, és mire a gyűrűhúzást követően meggyújtottuk a közös gyertyát, és pukkant a szülőket köszöntő pezsgősüveg dugója, már a légzés is egészen könnyen ment.
Aztán a hangszórókból megszólalt Kovács Ákos mély, szívhez szóló, lágyan duruzsoló zenéje, és a gratuláló tömeg megindult felénk. Egyre több barátot, ismerőst láttunk meg és ismertünk fel az addig egyneműnek tűnő arctalan tömegben. Mindenki mosolygott, és meghatottan ölelt minket magához.
- Összeházasodtunk! - mondogattunk percenként egymásnak, és bambán mosolyogni kezdtünk.

De a program itt még nem ért véget. Következett az egyházi ceremónia, amelyet a helyi református templomban, Mónika, a lelkésznőnk tartott.
A tömeg lassan áthömpölygött, mi pedig újra felsorakoztunk a vörös szőnyeg előtt. A templom gyönyörű volt. Petra és Szabi, a barátaink, minden egyes padsor szélére borostyánból és rezgőből álló, fehér masnikkal átkötött csokrokat helyeztek, az oltárra pedig egy - a menyasszonyi csokor színével megegyező - lilás-rózsaszín csokrot tettek. Aztán megjelent Mónika, és elkezdődött a ceremónia.

Példázat, áldás és éneklés volt a sorrend, majd Mónika egyszer csak azt mondta, egy kis meglepetéssel készültek nekünk. Ká és én kíváncsian forgattuk a fejünket, mivel semmi ilyesmiről nem beszéltünk korábban, a jegyesoktatáson. Aztán egyszeriben minden világossá vált.
Megjelentek a gyerekek. Kisebbek, nagyobbak, lányok és fiúk vegyesen. Sokan a szakkörünkről ismerősek voltak. Felálltak és énekelni kezdtek Istenről és a szeretetről. Olyan szép és szeretetteljes volt az egész, hogy az leírhatatlan. Úgy éreztük, hogy szinte fáj az a sok jó érzés, ami egyszeriben a lelkünkbe és a szívünkbe akar hatolni. Ezúttal Ká-nál törött el a mécses, amit látva persze én is azonnal sírni kezdtem, de már nem érdekelt, hogy milyenek lesznek a képek és a videó...
Ezután Tünde szavalt nekünk egy verset. Gyönyörű és nagyon megható volt az egész. Komolyan, fájt, olyan szép volt.
Mielőtt azonban megnyugodhattunk volna, a gyerekek ajándékot nyújtottak át: egy bekeretezett és színes tollakkal aláírt gyerekpólót kaptunk tőlük.
Van olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, a szíve nem bír már el több érzelmet? Mi így éreztük, mégis azóta újra és újra átéljük, mert ez, az amiért élni szép és érdemes.:o)

A templom előtt fotózás, gratuláció következett, majd elhajítottam a csokrom. Legyen valaki ugyanilyen boldog, mint amilyenek mi voltunk ezen a napon! Egy szakkörös kislány kapta el. Pironkodva tartotta a kezében, mi pedig tiszta szívünkből kívántuk, járja be ő is egyszer ezt a gyönyörű utat!
A násznép ezután lassan az étterembe hömpölygött, ahol az asztalok már (Szabi és Petra közreműködésével) megterítve álltak. Anya és Apa, illetve Éva (Ká anyukája) boldogan fogadta a vendégeket, mi pedig lassacskán kezdtünk eltűnni az ajándékdobozok áradata mögött. :o)))

A vacsoraasztalunk virágoktól roskadozott. Helyett kapott rajta a barátaink, Anikó, Paul, Orsika és Zsolt virága és a Ká kollégáitól kapott rózsacsokor is. Hamarosan gőzölgő húsleves, majd csodás húsostálak kerültek elénk, mi azonban épp csak egy-egy falatot tudtunk legyűrni a torkunkon. Aztán felharsant a zene, és a párok táncra perdültek. A Zserbó-duó: azaz Szilvi és Tamás húzták a talp alá valót, és bebizonyosodott, hogy a zenét illetően is kiválóan választottunk. A táncot kvíz és különféle játékok szakították időnkét meg, amelyet Petra barátnőm és Ká barátja, Gergő vezetett. Aztán jött a Johnny által vezetett tombola, ahol tucatnyi szörnyű ajándékot sorsoltunk ki: óriás bugyikat, parókákat, műanyag lapátokat és retro-vajtartokat. Mindenki remekül mulatott, mi pedig fellélegeztünk, és lassan élvezni kezdtük a saját bulinkat.

Az esküvői torta felvágására a vacsorát követően került sor. A négyemeletes fehér torta tetején egy őszes vőlegény és egy szőke menyasszony állt. Ketten fogtuk meg a kést, és együtt vágtuk fel az első szeletet, amelyet aztán együtt is fogyasztottunk el. Közös élet, közös döntés, közös torta - jeligére. :o)

A tortázást újabb játékok, kertben borozás és fergeteges tánc követte, majd elérkeztünk az este leghangulatosabb pillanatához. Ká Johhny segítségével tűzijátékot rendelt nekünk, amelyet rendőri biztosítással, az utca lezárásával közvetlenül a szálloda elől lőttek fel a kisereglett vendégsereg előtt. Ká és én a tömegben elvegyülve néztük a sötét égboltra rajzolódó aranyló tűzvirágokat, és arra gondoltunk mindketten, hogy bárcsak ez a pillanat örökké tartana...

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>