Őszi megújulás

Haza, ahol az ágyunk van...

Még a nyárban elindultunk Magyarországról, s jöttünk egyenesen az őszbe. Sebő fiunk 8. születésnapját a „bajor erdőben”, a barátainknál töltöttük. Ott még nyár volt. A neheze utána jött. Egyetlen nap alatt „vágtattunk” végig Nyugat-Európán. Azaz csak vágtattunk volna, mert sikeresen belekeveredtünk két dugóba. Rövid alvásszünetekkel, ginko bilobával megtámogatva, éjjelre elértünk Calais-ba. Dobálta a szél a kompot, Kelemennel közösen tengeribetegeskedtünk - de legalább a sofőr aludt. Igazi angol (sűrű és sötét) idő fogadott minket ideát. Köddel, szitáló vagy csapkodó esővel, több pihenővel, de végül épen, egészségben megérkeztünk reggel hétre, mire kivilágosodott.

Láttuk a Stonehenge köveit hajnalban az autóból (mert mellette haladt az utunk), elvileg épp napfelkelte volt, de a nap sehol sem látszott az egybefüggő égtől. Szomorúak és elhagyatottak voltak a kövek. Mint akiket ott-felejtettek... (Kábítanak minket ezzel a napéjegyenlőséges szöveggel, hogy itt megy a fény meg ott, keresztülsüt a kövek között... Vicc az egész: nagyjából minden 10. szökőévben lehetett szegényeknek olyan szerencséjük, hogy tiszta volt az ég a napfordulók hajnalán. Nem sütött ott semmilyen fény, örülhettek, hogy kitűnnek a kövek a szürkeségből.)

Mire megérkeztünk, a gyerekek is lassan felébredtek.
– Hova jöttünk most? - kéredezte Flóris, mikor befordultunk a házunk elé.
– Haza - mondtuk.
– Milyen haza? Egy másik Magyarországra? - kérdezett tovább, mert még mindig van egy kis kavarodás a fejében a helyekkel kapcsolatban.
– Oda, ahol az ágyunk van - fogalmazta meg a lényeget Kelemen.

Fánk szalag nélkül

Mire ideértünk, ráhangolódtunk az őszre. Nagy, érett málnaszemektől hajladoztak a vesszők: a fiúk még aznap, a reggeli ködben hozzákezdtek a szürethez.

Azokban a napokban gyakran begyújtottunk a kandallóba, mindenféle melengető süteményt sütöttem - és keveset fényképeztem. Elrendeztük a Magyarországról hozott kincseket is szépen lassan.

Flórissal és Kelemennel például fánkot sütöttünk.

Fánk Liptai Zoltán után – kis változtatással

Hozzávalók:
80 dkg liszt (50 dkg finomliszt + 30 dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt )
3 dl tej
3 dkg élesztő
3 db tojássárgája
10 dkg cukor
5 dkg vaj
2 evőkanál porcukor
pici só
fél üvegcse rumaroma
olaj a sütéshez

Elkészítés – az eredeti javaslat szerint: Az élesztőt kis tálkába morzsoljuk, megszórjuk cukorral, meglocsoljuk a meleg, nem forró tejjel, kicsit összekeverjük, langyos helyen felfuttatjuk. Ezután a lisztet kelesztőtálba szitáljuk, majd hozzáadjuk a felfuttatott élesztőt, a tojássárgákat, a cukrot, a sót és annyi meleg tejet, hogy lágyabb, de nem folyékony tésztát kapjunk. Ezután hozzáadjuk a puha vagy olvasztott vajat, és hólyagosra dagasztjuk. Konyharuhával letakarva, meleg helyen a duplájára kelesztjük.
Ha megkelt a tészta, lisztezett gyúródeszkára borítjuk, lisztes kézzel közepes nagyságú darabokat szaggatunk belőle, kigömbölygetjük és visszatesszük a lisztezett deszkára. Konyharuhával letakarva újból megkelesztjük.
Forró olajba téve közepes tűzön, az első oldalánál fedővel lefedve pirosra sütjük, majd megfordítjuk és már fedő nélkül sütjük készre.

És ahogy mi csináltuk: Kele kimérte a liszteket. Mélyedést vájtunk a közepébe, beleöntöttük a cukrot meg az élesztőt. Aztán egy óvatlan pillanatban Flóris szépen azt is összekeverte. Nem volt mit tenni, beleöntöttük a tejet, és kidagasztottuk. Jó lett így is! Megvártuk, míg kétszeresére kel, majd következett a második felvonás. Kinyújtottuk, kiszaggattuk, kelesztettük újra. És nem volt semmi fedő, talán legközelebb azt is kipróbálhatom!

Sebestyén herceg kardja és a betárazott szalalkáli

Kelemen sokat segített nekem a konyha és a kamra rendezésében. Egyik nap például a vaníliás cukros és szalalkális tasakokat rendszereztük, meg ami az utunkba akadt... Épp zsémbelni készültem, hogy már megint rám marad, hogy kidobjam az üres almaleves (paradicsomleves, tejes stb.) dobozt, de aztán mégis csendben maradtam. Ollót kerestem, és levágtam a doboz egyik oldalát. Kimostam, alaposan kitörölgettem, Kele meg betárazta sorra a tasakokat. Jöhettek a habfixálók! Rendet tettünk a káoszban - Kelemen meg én!

Sebő fiam is ott téblábolt. Segíteni nemigen akart, de elkérte a doboz levágott oldalát. Másnap pedig ezzel a karddal állt elő. Saját dizájn, kivitelezés, eszközhasználat.

Azt hiszem, ilyenekről beszélnek az anyák, mikor büszkén mondják, "hiába, nincs két egyforma gyerek"...

Az iskoláról

– Ó, Mamma, most meg kell tanulnom újra az összes betűt???
– Igen. De szerintem, gyorsan fog menni.
– Gyorsaaaan??? Tudod, nekem nagyon tetszik ez a magyar írás - csak az nem, hogy ilyen lassan lehet vele haladni... - nyafogott Sebő.

Hát igen: új kihívások előtt állunk. Ha minden jól megy, idén Flóris is óvodás lesz, így talán felszabadul némi idő. Úgy döntöttem, az idei év (=tanév, mert én mindig tanévekben gondolkozom, s bennem a megújulás mindig ősszel kezdődik) feladata az lesz, hogy a két nagyfiúval felzárkózzunk a magyarországi iskolai követelményekhez. Meg kell tanulni írni-olvasni - de úgy tisztességesen. Szépen, helyesen, hangsúlyozva. A legnagyobb feladat az írás lesz, ez már most látszik. Nem csak úgy egymás mellé dobálni a betűket, hanem ívesen kötni.

Meggyőződésem, hogy ez nagyon fontos már most, és fontos lesz a későbbiekre nézve is. Nem értek hozzá, de úgy képzelem, hogy a finommozgásoknak ez a speciális módja olyan idegpályákat vagy nem tudom miket mozgat, olyan kapcsolatokat teremthet az agyban, amiket én szeretnék megmozgatni, amiket én szeretnék összekapcsolni a fiaim fejében. Úgy tekintek erre a szépen kötött, kerek betűs magyar iskolás írásra, mint valami kincsre, örökségre, tálentumra. Mint valami lekötött és gyarapodó pénzösszegre, ami később segítheti a fiaimat a boldogulásban. Szeretném megadni nekik. Tudom, hogy nem kaphatnak meg mindent, amit odahaza, és ez nem is baj, mert kapnak helyette mást. De EZT nem szeretném kihagyni. Ez legyen meg nekik. Ez kell.

Szóval nem mondok le róla - holott fogalmam sincs hogyan kell ezt csinálni. Csak arra támaszkodhatok, ami harmincegy-két évvel ezelőttről visszarémlik. Emlékeim szerint hosszadalmas és keserves volt az a fél év, amíg a betűfomákat tanultuk. Pedig minket rajzoltattak az óvodában, színeztünk sokat, és fontos volt, hogy ne szaladjunk ki a keretek közül. Az én fiaim csak festeni, vágni, ragasztani tanultak. Az ecsetet jól kezelik, de a többit...! Sebő jó formákkal rajzol, de semmi türelme a vonalakon belül maradni, sőt, a színezésről is szívesen lemond. Kele akkurátusan színez, de semmi érzéke a formákhoz... cserébe viszont szorgalmas. Innen indulunk.

Kele szívesen gyakorol, ő ilyen fajta. Rászánja az időt, és egyetlen formával is képes elbíbelődni, amíg az olyan nem lesz, mint szeretné. Sebő más. Ő haladni szeretne. Már kész szövegeket, fogalmazásokat ír az iskolában, nincs hozzászokva, hogy nehezen jut egy betűnél tovább. Érdemesebb több sornyi feladatot adni neki. Nem lesz minden betű a vonalon és szép kerek, de látja ő is, hogy melyikek a jól sikerültek, örül nekik, és igyekszik, hogy minél gyakrabban örülhessen. Ez az út is a tökéletesedés felé vezet, csak jobban tele kell írni a füzetet.

– Magyarországon is egyesével gyakoroltatják a betűket, Sebő. És ha egyszer visszamegyünk, ott az osztálytársaid ezeket már mind tudni fogják... neked is tudni kell, különben nagyon rosszul fogod érezni magad emiatt... nem viccből mondom, hogy végig kell írni azt öt sort...
– Hát nem is nevetek, Mamma...
(De azért figyeli, hogy én elnevetem-e magam.)

Persze mást is csinálunk: rajzolunk, énekelünk, számolunk is. Megbeszéljük a magyar ünnepeket, a népszokásokat, a történelmi eseményeket. Persze csak annyira, amennyire egy 6-8 éves gyereknek kell, amennyire érdekli. Beszereztem néhány gyakorlófüzetet, és próbálom „továbbképezni magam” a netről letölthető tantervekkel, tanmenetekkel. Tájékozódom, hogyan csinálják ezt a profik. Minden nap „dolgozunk” egy kicsit. Élvezik, várják is. Ennyire rendszeresen még nem tanultunk eddig. Ha egy nap véletlen elmarad a közös munka, hiányolják, fel is hánytorgatják este.

Sátrazás a kertben

Apa, a hajdani cserkész egész nyáron tervezte (tulajdonképpen már évek óta), hogy valahol felverjük a sátrat, és belekóstolunk kicsit a nomád életbe. Sosem sikerült. A sátor bontatlanul érkezett haza... Az utolsó augusztusi vasárnap, amikor épp nem esett az eső, sőt varázslatos kései napsütés örvendeztetett meg minket, Apa végül úgy döntött, elérkezett a sátrazás ideje. (Vagy csak érezte, hogy „most vagy soha”. ) Időközben persze kiderült, hogy vannak akadályozó tényezők is – a cövekek például még Magyarországon pihennek... De ez akkor már senkit nem tarthatott vissza. Ha nincs cövek, majd csinálunk! A fiúk ámulva nézték, és szakértő segítséget nyújtottak mindenben, amire a férjem előtte gondosan kitanította őket.

Aznap hihetetlenül békésen telt a konyhai munka. A férfiak odakint munkálkodtak, semmi másra nem kellett figyelnem, csak arra, hogy finom legyen a leves, és hogy mire megéheznek a nagy munkában, addigra elkészüljön a zöldséges hús. Úgy is lett. Sütemény is kerekedett. Igazi gyors, egyszerű, finom.

Angol csokis süti

Végre megszereztem az angolok csokis sütijének a megfelelő receptjét. Próbáltam már sokat, de hol ez nem volt benne tökéletes, hol az. Valami mindig hibádzott. Pedig csak rossz helyen keresgéltem. Elég lett volna átsétálni a szomszédasszonyomhoz... Na mindegy, ami késett, az nem múlt: megvan a recept! Megosztom: próbáljátok ki! Finom, lágy és pofonegyszerű!

Hozzávalók:
10 dkg liszt (szitálva)
10 dkg barna cukor
10 dkg vaj
3 egész tojás
1 csapott kiskanál szódabikarbóna
csipet só
20 dkg kb. 50 % kakaótartalmú étcsokoládé
málna- vagy szederlekvár
(esteleg 1 evőkanál tejföl)

Elkészítés: Egy nagyobb lábasba teszem a vajat, a cukrot, a tojásokat és 10 dkg tördelt étcsokit, gyenge tűzön folyamatos keverés közben összeolvasztom őket. Amikor egynemű, sűrű masszát kapok, leveszem a tűzről, és összekeverem a sós, szódabikarbónás liszttel, majd kivajazott, kilisztezett formába öntöm, és 160 fokon 25-35 percig sütöm. Mikor kész, pár percig még a lekapcsolt, csukott sütőben hagyom. Majd kiveszem, óvatosan rácsra teszem.
Csak mikor kihűlt, akkor vágom félbe.
Közben vízgőzön felolvasztom a maradék csokoládét, majd mikor már nem forró, belekeverek egy kis tejfölt (a tejföl az eredeti receptben nincs benne, de nekem jobban ízlik így a krém).
A félbevágott süteménylapra először a lekvárt, majd annak a tetejére a csokis krémet kenem. Aztán ráteszem a tetejét, és megszórom porcukorral. Vagy csokit csorgatok rá. Vagy lekvárt, krémet teszek a tetejére is – vagy ami épp tetszik. :)

Este lett és reggel – a sátor körül

A sátrat eredetileg csak a sátorállítás gyönyörűségéért verték fel ilyen nagy buzgalommal. De mivel jó idő volt, és a fiúknak hétfőn még nem kellett iskolába menni, ráadásul Apa is csak „fejtágításra” volt hivatalos másnap, úgy döntöttek: aznap éjjel kinn alusznak a sátorban. Én meg végre élvezhetem a háborítatlan nyugalmat.

A fiúkat még az esti mise előtt megfürdettem. Vacsora előtt mindenki átöltözött melegítőbe. Ettünk egy fejedelmi körtés salátát (a receptet megadom az írás végén), a férfiak magukhoz vették a személyre szabott lámpájukat, és vonultak sorban a sátorba. Apával megbeszélték, hogy milyen állatok hangját lehet hallani éjjel, és hogy nem kell megijedni. Sok erre a denevér, és szürkületkor lehet hallani a szárnyuk furcsa susogását, baglyok is laknak a szomszédos templomtoronyban, és a tehenek is gyakran elbőgik magukat a környező gazdaságokban.

Flóristól tartottam egy kicsit. Nem voltam benne biztos, hogy elalszik odakint – de tévedtem. Egyszer ugyan, mikor világossá vált számára, hogy én nem alszom a sátorban, bejött, hogy mégis velem maradna – de aztán inkább kiment a többiekhez, és szépen elaludtak mind a hárman egyedül a sátorban. Tízkor Apa is kiment melléjük.

Az éjjel is jól telt. Mindenki jól aludt, kivéve Apát, aki szerint túl hangos volt a kuvikolás. (A többiek rendben voltak.)

Másnap büszkén jött a csapat! Én magam Flóris szirénájára ébredtem:
– Mammaaaa! A Sebő azt mondja, elfogyott a fánk...!
– Nem fogyott el, de eltettem a maradékot a mélyhűtőbe...
– Aaaaaa! Én azt akajtam jeggelizni...
– Elő lehet venni.
– Jó! Akkoj vegyük elő! - és már indult is.
– Mondd meg apának, hogy tegye be egy kis időre a sütőbe! - kiáltottam utána.
És úgy is lett. A fánk puha lett és meleg – és tán nagyobb örömet okozott mindenkinek, mint frissen.

Azért Sebő a biztonság kedvéért megrendelte délutánra a mákos kalácsot is. Lett is: négy rúd kalács készült, megvolt a boldogság! Most kicsit másképp készítettem, mint szoktam, s lám, a kakaó, a lekvár is benne maradt! (Mákból meg valahogy sosem tudok elég sokat darálni. Ez valami Murphy-törvény lehet: ”A kalácsban mindig kevés a mák”. De azért nem volt rá panasz.)

Végül leírom a fent ígért körtesaláta receptjét. Ha tehetitek, mindenképp próbáljátok ki! Én már háromszor készítettem azóta, de nem tudjuk megunni. Fő szabály, hogy legyen elég (SOK!) kecskesajtos pirítós! Egyébiránt elronthatatlan.

Körtesaláta kecskesajtos pirítóssal

Hozzávalók:
3 érett körte felkockázva
2 marék spenót, vízitorma vagy bármilyen saláta (nekem vízitormám volt)
1 fél citrom leve
1 szár angolzeller felszeletelve
1 maréknyi mazsola
bors
dió- vagy mogyoróolaj (vagy bármilyen másféle)
toast kenyér vagy baguette
kecskesajt

Elkészítés: A körtét mindjárt az elején meglocsolom a citrom levével, majd jöhet a többi hozzávaló: zeller, saláta, mazsola. Lazán összekeverem őket, meglocsolom olajjal, és jöhet még egy kis citromlé, ha maradt. A kész salátát tányérra téve borsozom csak - de ne maradjon el, ha lehet, frissen őrölt bors kerüljön rá. (Az érett körtével csodálatos!)
A toast kenyérszeleteket 4 felé vágom, a baguette-et felszeletelem, 1-1 szelet kecskesajtot teszek rájuk, melegszendvicssütőben vagy a sütőben "grill" üzemmódon pirítom őket.
Gyors - és sokkal finomabb, mint gondolnánk!

Igazi napsütötte étel. Nyárias, de nem „annyira”. Könnyű, édes, vitamindús. Így kell indulni az őszbe!