Egzotikus csók és gyilkosság 23.

– Ez hatalmas! És milyen gyönyörű! – Lisa a vil-
logó neonfeliratokat szemlélte, s volt valami gyere-
kes csodálkozás az arcán. – Örülök, hogy elhívtál
magaddal, még sosem voltam kaszinóban.

Közvetlenül a bejárati ajtóban egy kidobóember
állt, és Hannah visszafojtotta a lélegzetét. Remél-
te, hogy Lisa elég idős már a szerencsejátékhoz.

Aztán meglátta a táblát, amelyen ez állt: CSAK TI-
ZENNYOLC ÉVEN FELÜLIEK JÁTSZHATNAK.

Megkönnyebbülten fellélegzett. Ismét a kidobó-
ember felé fordította a fejét. Nem látott az arcán
se karmolást, sem pedig sérüléseket, monoklinak
pedig nyoma sem volt. Ezek szerint nem ő kapta
Ron ütéseit, és Hannah elhatározta, hogy csak va-
csora után fog kérdezősködni a keddi kidobóem-
ber felől.

– Milyen szép étterem! – Lisa boldogan mosoly-
gott, miközben egy pincérnő a rusztikusan berende-
zett étterem egyik boxához vezette őket. – Nézd
azokat az indián takarókat a falon! Egyszerűen káp-
rázatosak!
– Igen, azok. – Hannah az élénkszínű pokrócok-
ra pillantott. Noha lakályosságot kölcsönöztek a fa-
borítású, barlangszerű helyiségnek, a mintái csöp-
pet sem hasonlítottak azokhoz a sziú indián
takarókhoz, amelyeket annak idején a múzeumláto-
gatáskor látott. Talán egy szerencsejátékosnak nem
annyira számít a hitelesség.
– Mit gondolsz, fogadjuk meg Herb tanácsát?
Együnk oldalast? – Lisa felnézett az étlapról. Nyír-
fakéreghez hasonló műanyagra nyomtatták, borító-
lapjára pedig egy indián sátrat rajzoltak.
– Benne vagyok. Ha Herb tanácsolta, biztosan fi-
nom. Mindig jó érzékkel választotta ki a legfino-
mabb kaját az étlapról, amikor osztálytársak vol-
tunk a gimiben.

Az oldalas puha volt és szaftos, a szósz, amit mel-
lé adtak a faszén aromájára és borban érlelt, édes
paradicsomra emlékeztette Hannah-t. Miközben et-
tek, azon töprengett, hogyan tudná legkönnyebben
azonosítani azt a kidobóembert, aki összeverekedett
Ronnal. Ha a vezetőséget kérdezné meg, alighanem
paranoiásan reagálnának az esetleges pereskedés
miatt. Valami veszélytelen ürügyet kell találnia,
hogy meggyőzze őket, adják ki a férfi nevét.

Mire utoljára törölték meg a kezüket a benedve-
sített szalvétával, és megosztoztak egy pazar áfo-
nyaszörpön, Hannah már pontosan tudta, mit te-
gyen. Kifizette a számlát, Lisát egy nyerőgép elé
ültette a Süti Édenben felmarkolt aprópénzzel, és
elindult megkeresni az igazgatót. Több alkalmazot-
tat is megkérdezett, mire végül talált egy biztonsá-
gi őrt, aki elkísérte az igazgató irodájába. Az őr ma-
gas volt, széles vállú és tökéletesen szenvtelen,
testével eltakart egy megvilágított biztonsági táblát,
számokat pötyögtetett be rajta, amire kinyílt egy
belső folyosóra vezető ajtó.

Hannah kedvesen rámosolygott, amint a férfi be-
tessékelte az ajtón, de az nem mosolygott rá vissza.
Minden kétséget kizáróan a kaszinó biztonsági őre-
inek követelménylistáján a fapofa szerepelt az első
helyen.

A megfelelő ajtóhoz érve az őr kétszer bekopo-
gott, majd beléptek.
– Egy bizonyos Miss Swensen szeretne beszélni
önnel. Azt mondja, személyes ügy.

A szoba tágas volt, és pazarul berendezett. Há-
rom falát elefántcsont színűre, a negyediket pedig
krómvörösre festették. Egy elefántcsont színű se-
lyemmel borított kerevet és két hozzávaló szék kö-
zött fekete lakkozott dohányzóasztal állt, arany in-
tarziája sárkányt ábrázolt. Különös berendezés egy
indián kaszinóban – Hannah meg is lepődött ezen.
Egyetlen indián szőnyeget vagy más népművészeti
tárgyat sem látott.

Gondosan fésült, idősebb férfi állt föl egy feketé-
re lakkozott íróasztal mögül.
– Miss Swensen? Paul Littletree vagyok, a kaszi-
nó igazgatója. Kérem, foglaljon helyet.
– Köszönöm – Hannah az íróasztallal szemközti,
krómvörös selyemmel kárpitozott, feketére lakko-
zott, gyönyörű karosszékbe ült.
– Elmehet, Dennis – Paul Littletree elbocsátóan
intett a biztonsági őrnek.
Hannah megvárta, amíg becsukódik az ajtó,
majd belekezdett előre eltervezett mondókájába.
– Ez igazán kínos, Mr. Littletree. Attól tartok, a
bátyám kicsit elkanászodott, amikor utoljára önök-
nél járt. A szüleim azért küldtek, hogy elnézést kér-
jek, és felajánljam, hogy minden kárt megfizetünk,
amit okozott.
– Mikor történt ez?
– Kedden este. Mikor hazaért, azt mondta
anyámnak, hogy összeverekedett az egyik kido-
bóemberükkel. – Hannah lesütötte a szemét, és
igyekezett feszélyezettnek tűnni kitalált fivére ran-
dalírozása miatt. – Arra gondolunk, hogy az új ba-
rátnője az oka. Belekeveredett valamiféle szeren-
csejáték ellenes mozgalomba, és rábeszélte a
testvéremet, hogy jöjjön ki ide és osztogassa a bro-
súráikat. A fivérem arcán is van néhány karmolás és
sérülés, de a szüleim arra kértek, győződjek meg ró-
la, jól van-e a kidobóemberük.

– Ez biztosan Alfred Redbird lesz. Amikor vissza-
jött a parkolóból, feltűnt, hogy monokli van a sze-
me alatt.
– Jaj, annyira sajnálom – sóhajtozott Hannah. –
Természetesen örömmel kifizetjük a gyógykezelését
és azokat a napokat is, amikor nem tudott bejárni
dolgozni.
– Ez igen nagyvonalú önöktől, de nincs rá szük-
ség. Alfrednak csupán két kis ragtapaszra volt szük-
sége.
– Ó, ezt örömmel hallom! Anyám már betegre
aggódta magát. Be tudta fejezni Mr. Redbird a pén-
teki műszakot?
– Nem – kuncogott Paul Littletree –, de ennek
semmi köze sincs az ön testvéréhez. A felesége te-
lefonált éjfélkor, és Alfred bevitte őt a kórházba.
Másnap reggel nyolckor született meg az első gyer-
mekük.

Hannah mosolygott, bár legszívesebben a homlo-
kát ráncolta volna. A kidobóember egyre kevésbé
tűnt használható gyanúsítottnak.

– Mégis szeretnék személyesen elnézést kérni tő-
le. Dolgozik ma este?
– Nem, a hét hátralévő részét megkapta szabad-
ságnak. Legközelebb hétfőn jön be, addigra már
biztosan hozzászokik az ifjú apuka szerephez. Nyu-
godjon meg, Miss Swensen. A fivére nem okozott
valódi kárt, de attól tartok, egy időre ki kell őt tilta-
nunk a kaszinóból.
– Igazán nem hibáztathatom önt ezért. Egyéb-
ként nagyon szép ez a hely, Mr. Littletree. A barát-
nőmmel épp most ettünk az oldalasból az étterem-
ben, és nagyon finom volt.
– Örülök, hogy jól érezte magát nálunk. – Az
igazgató felállt, s Hannah tudta, hogy a beszélgetés
véget ért. – Mondja meg a szüleinek, hogy nagyra
értékeljük az aggodalmukat. És mielőbb látogasson
el hozzánk újra.

Amikor Hannah kilépett az irodából, a biztonsá-
gi őr ott várt rá. Ugyanolyan fapofát vágott miköz-
ben visszakísérte a kaszinóba, és Hannah alig bírta
legyűrni a késztetést, hogy kihozza őt valamivel a
sodrából. Ha a pasas bármikor úgy döntene, hogy
Angliába költözik, kiválóan beválna őrnek a Buck-
ingham palota előtt.

Lisa még mindig ott volt, ahol Hannah hagyta,
ugyanaz előtt a játékgép előtt ült. Egy kupac ne-
gyeddolláros volt a tálcában, és Hannah igencsak
meglepődött.

– Nyerőben vagy, Lisa?
– Azt hiszem, nyertem néhány dollárt – pillantott
le a tálcára Lisa. – Miért nem próbálod ki? Remek
szórakozás.
– Jól van, de csak egy pár percre. Kilenc előtt ha-
za kell érnem. Csak hadd váltsak pénzt.
– Vegyél innen – Lisa felmarkolt néhány huszon-
öt centest a tálcáról, és Hannah-nak adta. – Talán
szerencsét hoznak neked is.

A szomszédos gépnél senki sem ült, és Hannah
szórakozottan játszani kezdett. Az utolsó gyanúsí-
tottját is kihúzhatja a listáról. Ha a kidobóember a
kórházban volt a feleségével, semmiképp sem lő-
hette le Ront. Miközben Hannah meghúzta a kart,
és elvesztette az első negyeddollárosát, azon tűnő-
dött, mit találnak olyan izgalmasnak az emberek a
játékautomatákban. Bár ez a játék nem igazán inter-
aktív, mégis a folyosó túloldalán lévő férfi bal kezé-
vel megsimogatta a gépet, miközben a jobbjával
meghúzta a kart.

Biztosan babonás, gondolta Hannah, ám ahogy
körülnézett, azt tapasztalta, hogy mindenki valami
ilyesmivel szeretné megfordítani a szerencséjét. Egy
piros ruhás nő beszélt a géphez, suttogott valamit,
miközben megforgatta a kereket. Egy idősebb, pó-
lóinges férfi addig tartotta lent a fogantyút, amíg
már majdnem megálltak a dobok, s egy hirtelen
mozdulattal engedte fel. Egy barna hajú, rózsaszín
kardigános fiatal lány fölfelé fordított tenyérrel a
pénzes tálcába rakta a bal kezét, mintha azt akarná,
hogy a tenyerébe potyogjon a pénz. Hannah elké-
pedve fordult vissza a maga gépéhez. Hiszen itt
minden be van programozva. Hogy-hogy nem ve-
szik észre, hogy bármit tesznek, nem tudják meg-
változtatni az eredményt? Minél hamarabb el akart
tűnni innen, haza Móséhoz és a kényelmes ágyikó-
jához, amihez azt a megoldást választotta, hogy
egyszerre négy negyeddollárost dobott be a nyílás-
ba, mielőtt meghúzta volna a kart. Nagyszerű! Ily
módon ötször olyan gyorsan tud megszabadulni a
pénzétől. Arra koncentrált, hogy bedobja a pénzt,
meghúzza a kart, és már dobhassa is be a követke-
ző adagot.

– Ugye, milyen jó szórakozás, Hannah?
Lisa rámosolygott, Hannah pedig visszamosoly-
gott rá. Hát igen, szórakozás. Ami őt illeti, az egyet-
len haszna a szerencsejátékból, hogy erősíti a jobb
karja izmait.

Az utolsó négy negyeddollárosát is bedobta. Még
egyszer meghúzza a kart, és azzal be is fejezte.
Megrántotta tehát a fogantyút, és Lisa felé fordult,
hogy indulhatnak-e végre, amikor felsivított egy
sziréna, piros fények villantak fel, és negyeddollá-
rosok kezdtek özönleni a játékgépéből.

– Jackpot! – Lisa felugrott a székéről, és odaro-
hant, hogy lássa, mint záporoznak ki az érmék. –
Hány huszonöt centest dobtál be?
– Annyit, amennyit lehetett. Csak be akartam
már fejezni, hogy hazamehessünk – válaszolta Han-
nah, meredten bámulva az érmeesőt, amely éktelen
csörgéssel landolt a fémtálcában.
– Megcsináltad! – Lisa tátott szájjal meredt a já-
tékgép fölött villogó számokra. – Ezerkilencszáz-
negyvenkét dollárt nyertél!

Hannah teljes döbbenettel bámulta a villogó szá-
mokat. Aztán lenézett a dobokra, és látta, hogy
mindegyik a Jackpot jelét mutatja. Hát mégsem
csoda, hogy az emberek szeretnek ezeken a gépe-
ken játszani. Sokkal jobb szórakozás ez, mint eddig
gondolta.

Folytatása következik!

Joanne Fluke: Egzotikus csók és gyilkosság

Kiadja: Illia Kiadó

A Hannah Swensen sorozatban megjelent még:

Joanne Fluke: Epertorta és gyilkosság
Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság