Már nem szamovárból

Az oroszok a mongoloknak köszönhetően ismerkedtek meg a teával. 1638-ban Sztrakov orosz nagykövet Ubra kánnál járt. A mongol uralkodótól kétszáz csomag teafüvet kapott, és először azt sem tudta, elfogadja-e az ismeretlen ajándékot. Megtanították a teakészítés módjára, és (első Romanov) Mihályhoz visszatérvén megismertette a cárt és környezetét a kuriózummal. Nemsokára meg is indult Kínából a teaimport. A szárazföldön szállított áru sokkal ízletesebb volt az angol hajókon érkezőknél, mivel a tengeri pára és a hajókon terjengő kátrányszag ártott a zamatnak.

Kereskedelem

Az oroszok kedvelt – mézből készített fűszeres, forró – szbityenyjét hamar felváltotta az új ital, és az ország hamarosan Európát is ellátta az úgynevezett karavánteával. A XVIII. században már virágzott a teakereskedelem: az üzletemberek szibériai prémeket cseréltek porcelánra, selyemre és gondosan papírba, bambuszlevelekbe csomagolt, lekötözött teára. Az út majdnem egy évet vett igénybe! A hosszú tárolás azonban jót tett a teának, a dobozokban tovább ért a szállítmány. Nyizsnij Novgorodban minden évben július 5-től augusztus 25-ig teavásárt rendeztek.

A XIX. században az oroszországi ültetvények felvirágzása is megkezdődött. Oroszországban a teakereskedelem állami felügyelet alatt állt, rengeteg kisebb-nagyobb kereskedés nyílt, az akkori legnagyobb vállalkozás Alekszej Gubkiné volt, aki vállalkozásáért a kormánytól a Szent Vlagyimir-rend harmadik fokozatát is megkapta. Aztán az első világháborúban nagyon megcsappantak, tönkrementek az orosz teaültetvények, de a 20-as évektől újból helyreállt a termesztés. A Szovjetunió teatermelésének 95 százalékát Grúzia adta 1980-ban.

Az otthon dísze

Az orosz tea az angolnál kétszer-háromszor gyengébb volt, több csészével is ittak belőle a nap bármelyik szakaszában. Előkelők és parasztok egyaránt megkedvelték, a nemzet italává vált. Az orosz teázás, a csajepityije a legutóbbi időkig szertartás volt.

Valószínűleg egy tulai fegyverkovács találmánya a szamovár („magától főző”, az európaiak teamasinának is nevezték), amely a házak dísze volt; ma már általában csak a vitrin tetején láthatjuk. Ezek a tárgyak tükrözték a család vagyoni helyzetét, egyfajta státuszszimbólumként álltak a vendégváró szobában, külön asztalon. Még a legszegényebb családok is vettek szamovárt, amely nagy értéket képviselt. Bronzból vagy sárgarézből készült, de a legdrágábbak ezüstből. Manapság minden antikváriumban tucatjával állnak a turistáknak szánt régi, megkopott és újabb, nagyon díszes darabok. Sokféle méretben került forgalomba, a több tízliterestől a néhány deciliteres úti szamovárig. Formájuk különböző lehet (gömb, kocka stb.), bár a „tipikus” a körte alakú. Szinte mindegyik növényi díszítésű, egyszerű vagy cifrább csappal.

Magától főző

A szamovár nem teafőző, hanem vízforraló. Közepén egy alul-felül nyitott cső (bádoghenger) megy végig: az alul égő faszén felmelegíti az edényben a vizet, amit aztán egy csapon át lehet kiengedni. A tealevelet egy külön kannába (csajnyikba) teszik, a szamovárból kevés forró vízzel felöntik, ez a teaeszencia (zavarka, sűrítmény), amit aztán a poharakban (füles, fém pohártartóban üvegpohár) ízlés szerint hígítanak a szamovárból nyert, forró vízzel. A belső cső kéményben végződik, amire régen rátették a teáskannát melegedni, miután elkészült benne a teaeszencia. A sűrítményt porcelán kannában egész nap melegen tartották, hogy a tea bármikor elkészíthető legyen. Az edény fedőjén díszes baba van, amely letakarja és díszíti a tárgyat.

Szibériában a fogak közé vett kockacukron keresztül szűrve itták a teát. A teát ma is cukorral, citrommal, vodkával, mézzel ízesítik, régebben lekvárral is. Néha a tealevelekkel együtt szegfűszeget, fahéjat vagy reszelt narancs-, citromhéjat is forráznak. Az oroszok leginkább a főétkezés után teáznak, de a nap bármelyik szakában elfogyasztanak egy-egy csészével.

Ma már nagyon kevés helyen készül a tea szamovár segítségével; főként a turistáknak rendezik a régi szertartást.

R. E.