2005. augusztus 17. A Balatonnál, sej-haj, de jó!

Késő délután érkeztünk a vízparthoz és még hosszú út állt előttünk Máriáig, mégis nagyot dobbant a szívünk, ahogy megláttuk a hidegen csillogó tó vizét, a távolban zöldellő hegyeket, és a szürke felhők mögött egyre halványuló, de mégis oly jellegzetes kövér, balatoni bárányfelhőket. Kiskorom óta különös vonzalom fűz a Balatonhoz. Láttam már álomszép országokat, városokat, azúrkék tengert és magas sziklaszirteket, de a Balaton akkor is más...

A nyaraló egy öreg kis házikó, amit épp az idén tavasszal újítottak fel. Tavaly még kopott-barna volt, és nem övezte bordó kövezet a terasz körül. Belül mindössze két szerény, de nagyon takaros kis szobát rejt egy parányi konyhával, étkezővel és fürdőszobával. Nagyon hangulatos, családias, barátságos. (pláne akkor, amikor a szüleim a teraszon üldögélnek)

Gyorsan kicsomagoltuk a gondosan összerakott ágyneműt és azt a pár melegebb ruhát, amit otthon bedobáltunk, és elindultunk a móló felé. Bár hideg volt, vagy 2 órát sétáltunk és néztük a jellegzetes nyaralókat, a hatalmas, fehér kérgű platánokat, a kertekben színesen pompázó virágokat, és nem győztünk betelni a Balatonnal.

Akárki akármit mond, itt más illata van a levegőnek! A szellő szinte simogatja az ember bőrét és a Nap még lemenőben is úgy ragyog, mint sehol máshol. Ká és én odavoltunk a kikötő nyújtotta panorámától. Anyukák, apukák sétálgattak gyermekeikkel az üres stégek előtt, egy idős házaspár a vízen habcsókként ringatózó hattyúkat etette, egy kismacska a kövön ülve snecik után kapkodott - és arra gondoltam, hogy a Jóisten milyen szépre teremtette a világot!

A séta megtette a hatását, így kellőképpen megéhezett a társaság. Minthogy a napokban volt Apa születésnapja, elhatároztuk, hogy "urak" leszünk, beülünk egy csárdába és megvacsorázunk.
A csárdában kellemes meleg és tömeg fogadott minket. Mind a négyen fácánlevest rendeltünk, ami valójában egyszerű húsleves volt répával és cérnametélttel, valamint csíkokra vágott fácánhússal, amitől pikáns ízt kapott.

A kantin valójában ilyenkor sem szünetel, sokkal inkább passzívan dolgozik: ötleteket gyűjt, megkérdezi a pincéreket, hogy ez vagy az a fogás hogy készül, hogy majd esetleg otthon megvalósítsa. Így tanultam például egy sörsátorban a bajor gőzgombócot. De azt majd akkor főzök, ha hó esik... mondjuk novemberben. :-)
Szóval, a leves után Anya és Ká cigánypecsenyét rendeltek magyaros burgonyával, Apa és én pedig uborkával és sajttal töltött pulykamellet rizi-bizivel.

A fogásokat stílusosan, fatányérokon hozták ki, parányi magyar zászlókkal a közepükön. Ká és én rögtön arra gondoltunk, hogy nekünk is épp ilyen fatáljaink vannak otthon (anyukája hozta nekünk Erdélyből), és hogy fel is avatjuk, ha hazaérünk. Eddig a polcon álltak, mivel nem igazán tudtuk, milyen ételt lehetne benne kínálni úgy, hogy a szép, nyers fa ne barnuljon be. Itt azt mondták, mindenképp bebarnul, de minél többet használjuk, annál jobb lesz benne az ételek íze. Úgy legyen!

Az ételek, a saláták és az üdítők is igazán hibátlanok voltak, mindannyian nagyon jóllaktunk. Mondjuk, eszembe nem jutott volna egy pulykamellet csemege uborkával megtölteni, de nagyon finom volt!
Ká is megjegyezte, hogy tanuljam meg a cigánypecsenyét, és süssek neki otthon. Hogyne, mondtam kedvesen, és arra gondoltam, mikor fogja csak fele-ennyire megszeretni a spenótot vagy a cukkínit?

Búcsúzóul mindannyian kaptunk egy pohárka körtepálinkát, mondván, segíti az emésztést, és jó kedvet csinál. Kissé vonakodva, de felhajtottuk. Hmm... és hatott! Soha ennyi csillagot nem láttam még az égen, mint aznap éjszaka!

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>