2006. december 8. Hidegen fújnak a szelek...

Lujzitól az állomásig közel egy óra séta az út, ami szintén horror - annak ellenére, hogy amúgy kifejezetten szeretek sétálni. Reggel 6-kor azonban nagyon zord tud lenni az idő, és hiába a meleg kabát, sapka, sál, a hideg ilyenkor csontig hatol. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de a szél szabályosan sír a bejárati ajtónk előtt. Talán a szomszédos szántóföldek vagy a fák és a házak hiánya teszi, de a kertünkben egyfajta házi tornádó lakik, aki reggelente - mintegy köszönésképpen - jeges csókjával arcon nyal minket. Ilyenkor még jobban a fülünkre húzzuk a kapucnit, és szaporázni kezdjük a lépteinket.

A peronon várakozva nap mint nap ismerős arcokat látok. Egy oldalt felnyírt, amúgy hosszú hajú lány vastag paplankabátban, néhány harmincas nő, egy idősebb házaspár, egy-egy őslakos, és egy kisfiú. Szőke, széparcú és nagyon sovány. Tíz-tizenkét éves lehet. Többnyire egy kinyúlt - műszálasnak tűnő - kopott férfipulóverben didereg a feljáró tövében. Az első nap, amikor megláttam, arra gondoltam, milyen hülye divatot követnek ezek a fiatalok. A második nap pedig arra, hogy miért nem figyel rá jobban az anyja, hiszen ez a gyerek reszket a hidegtől. Ká - aki aznap velem volt - azt mondta, szerinte szegények lehetnek a szülei, és nem telik kabátra neki.

Aztán elcsíptünk néhány szófoszlányt. A kisfiú egy negyvenes éveiben járó nővel beszélgetett. A nő aggodalmát fejezte ki a gyerek alulöltözöttségével kapcsolatban, mire a kisfiú fogvacogva megjegyezte, hogy rettenetesen fázik, de nem tud mit felvenni, nincs kabátja...
Azt hittem, rosszul hallok. És még nincs is igazán kemény tél. Mi lesz, ha beköszöntenek a kőkemény mínuszok és a havazás?
- Vegyünk neki egy télikabátot, jó? - súgta a fülembe Ká.
- Jó! - vágtam rá azonnal, és szomorúan szálltam fel a vonatra.
Arra gondoltam, milyen nehéz élete lehet ennek a kisgyereknek. Miközben mi tétovázunk, hogy sárga vagy vörös legyen a függönyünk, ő minden nap halálra fagy az utcán. És hányan élhetnek még így körülöttünk...!

Bent elmeséltem a kolléganőmnek a történteket, aki azonnal rávágta, ő is belead a pénzbe, sőt el is jön velem vásárolni, csak minél hamarabb meglegyen az a kabát.
S az - mintha csak a kisfiúra várt volna - ott virított a szemközti ruhaboltban. Zsemleszínű, polár béléses, vastag, kapucnis kiskabát, 10-12 éveseknek. Nem sokat teketóriáztunk, megvettük, majd boldogan felhívtuk Ká-t, hogy elújságoltjuk, kis missziónk immár három személyesre bővült, és hogy - eddig - sikerrel jártunk.

Otthon aztán Ká is megnézhette a kabátot. Elégedetten megtapogatta, jobbra-balra forgatta, majd levágta róla az árcédulát, és gondosan összehajtogatta.
- Jó meleg, és igazán nagyon szép - mondta. - Holnap odaadjuk neki!

Egész este a kisfiúról beszélgettünk. Vajon örülni fog neki? El fogja fogadni? Nem fog megijedni? Mi van, ha otthon leszidják miattunk?
Kétségek és remények között aludtunk el, s mire felébredtünk, már hajnalodott.
- Szerinted ott lesz? - kérdezte Ká aggodalmaskodva.
- Talán - mondtam. - De ha nem ma, majd hétfőn vagy kedden odaadjuk.

Ma reggel szokatlanul hideg volt az állomáson. Ká és én jéggé fagyva járkáltunk fel s alá a peronon - eredménytelenül.
- Küzdelmesebb lesz a missziónk, mint gondoltam - mondta Ká csalódottan. - De nem baj. Minden nap kijövünk, jó?
- Jó - hümmögtem, de a szívem mélyén én is bánatos voltam.
- Annyira szerettem volna segíteni annak a kisfiúnak, hogy el sem tudom mondani... - folytatta Ká, amikor hirtelen a vékony gyermekalak felbukkant. A jól ismert, lógó pulóver volt rajta, semmi több. Fázósan összefonta magán karjait, mintegy védekezésképpen a jeges szél egyre erősödő támadásai elől.
Egy korunkbeli nő lépett mellé, és beszélgetni kezdett vele.

Elindultunk feléjük. A szívem hangosan vert.
Sokan álltak körülöttük, túlságosan is. Megtorpantunk. Vajon most mi legyen? Várjuk meg, amíg elmennek? Vagy ne törődjünk vele? Nehogy kellemetlenül érezze magát szegény...

- Szia! - mondta Ká kedvesen. Nemsokára Karácsony van, és szeretnénk egy ajándékot adni neked. Fogadd el, kérlek!
A kisfiúnak tágra nyíltak a szemei a meglepetéstől. Egyenesen a kabátra meredt.
- Boldogok lennénk, ha elfogadnád! - tettem hozzá én is.
- Az anyukám nem fog örülni - motyogta halkan, mire a közelben állók is bekapcsolódtak a beszélgetésbe.
- Vedd csak fel, épp a te méreted! Nem fogsz többé fázni! - mondta a nő.
- Az anyukádnak mondd azt, hogy az angyaloktól kaptad - bíztatta egy másik.
A kisfiú a kabát felé nyúlt, a többiek pedig segítettek levenni az iskolatáskáját, és belebújni az ajándékba.
- Köszönöm szépen! - mondta mosolyogva, a szép új, homokszínű kabátjában, mi pedig igyekeztünk minél hamarabb elillanni, nehogy meggondolja magát, zavarba jöjjön vagy rosszul érezze magát.
A peron végéből leskelődtünk a könnyeinkkel küszködve. A kabát új tulajdonosa feje búbjáig eltűnt a bélelt kapucni alatt. A zipzárt nyakig felhúzta, apró kezei pedig eltűntek a kabát ujjaiban.

Fél órával később a végállomáson a tömegben baktatva még egyszer kiszúrtam a kisfiút. A mosolyáról ismertem meg. És a kabátról. :o)

MENNYI SZERETET FÉR EL EGY CIPŐSDOBOZBAN? >>>

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>