2007. április 24. Vérhasbüfé a város szívében

Az öltönyhöz hófehér szmoking inget vettünk, rögtön két darabot - arra az esetre, ha az ifjú férjemet esetleg leöntené valaki vörösborral, vagy megdobnák töltött káposztával. (Hogy a többi lehetőséget ne is említsem.:o))
Az inghez francia nyakkendőt és ugyanolyan anyagból készült mellényt szerettünk volna venni, de ez sokáig nem sikerült. Egyszerűen nem is árultak sehol ilyen összeállítást, vagy ha mégis, akkor öltönnyel együtt adták őket. Amiket pedig szólóban lehetett volna megvenni (Ká méretében ez kb. 2 db-ot jelentett), az olyan harsány volt, hogy le sem akasztottuk a vállfáról.

Tegnap azonban szerencsével jártunk. Egy budai bevásárlóközpontban jártunk, hogy Anyának SIM-kártyát vegyünk, ugyanis ő az egyetlen a családban, akinek nincs mobilja. No nem mintha hiányozna neki, de azért olykor jól jöhet az ilyesmi. Mondjuk csütörtökön, a műtétje után fel tud majd minket hívni, hogy mehetünk érte.
Szóval ahogy a mozgólépcsőn a kijárat felé haladtunk, észrevettem a kirakatban négy öltönyös próbababát. Mindegyiken mellény és francia nyakkendő volt.
- Odanézz! - ordítottam Ká fülébe, és a kirakat felé rángattam. (Szegény nagyon nem bírja a bevásárlóközpontokat. Butik-fóbiája van. :o))
Ezúttal azonban elégedetten nézett szét a férfiruha boltban, ahol pillanatok alatt rávarázsoltak egy ezüstös-gyöngyház színű kacskaringós mintákkal díszített mellényt a hozzá illő francia nyakkendővel. Csodásan festett, az eladónénik - velem együtt - nem győztek betelni a látvánnyal.
- Nagyon szép férjem lesz! - súgtam a fülébe, miközben fizettünk, Ká pedig elégedetten mosolygott.

A sikeres vásárlás után remek ötletem támadt.
- Együnk valamit az ebédjegyünkből az emeleten!
- Ilyen helyen? - kérdezte fintorogva Ká.
- Ugyan már! Mi az, hogy ilyen helyen! - csattantam fel türelmetlenül.
- Ezek vérhasbüfék. Minden állott, lejárt, szalmonellás. Brrrrr....
- Legyél inkább pozitív. Minden finom, minden friss és csak ránk vár - kontráztam, és könyörgő (éhező) tekintettel meredtem Ká-ra.
Végülis győztem. Bementünk egy pizzériába, ahol 7 perc múlva (?) Ká egy 20 centis pizzát kapott mély levesestányérban (?) én pedig egy adag spenótos gnocchit. A pizzán egy fonnyadt pritamin és néhány szál kolbásznak tűnő húscafat éktelenkedett. A tányérom szinte sistergett (a mikrózástól), a spenótom pedig olyan cukros volt, mint egy somlói galuska. Ettünk belőle egy keveset, majd mindketten feladtuk.
Majdnem ötezer forintnyi ebédjegyet fizettünk ki a gyomorforgató vacsoráért és két üveg ásványvízért, majd szédelegve távoztunk az "étteremből".

Miután a szám íze egyszerre volt cukros és fokhagymás, elkezdtem rimánkodni Ká-nak, hogy vegyen nekem a szomszédos büfében egy kókuszgolyót, hogy valami jó élménnyel zárhassam a napot.
- Mirza, nem volt még elég? - kérdezte fáradtan - Nem látod, hogy még rájuk nézni is rossz?
- Nem rossz! Innen látom, hogy finom lesz! - mondtam Garfield lelkesedésével, és szélesen elvigyorodtam.
- Na jó - sóhajtott Ká megadóan, és 200 forintért megvette a kókuszgolyót.
Beleharaptam, és azonnal éreztem, hogy nagy gáz van. A golyó felszíne kőkemény volt, az íze pedig csípősen savanyú. Öklendezve köptem ki az egészet a legelső kukába, majd még egy kicsit elidőztem a szemetesedény mellett, a vasrudat ölelgetve.
A lila köd egy pillanat alatt elöntötte az agyam.
- Ilyen szemétséget nem lehet csinálni az emberekkel! - ordítottam fel dühödten, és ingerülten a pult felé indultam.
- Elnézést! - vágtam az épp gyanútlanul vásárló emberek elé. - Épp most hánytam ki az imént vásárolt kókuszgolyót. Olyan romlott, hogy aki ezt megeszi, garantáltan kórházba kerül! Mégis hogy gondolják ezt? Mióta rohasztják ezt az üveg mögött?
Olyan dühös voltam, hogy legszívesebben a hangosbemondóba üvöltöttem volna bele, hogy zárják be az egész rothadó kócerájt.
Az eladónő szó nélkül nyújtotta felém a kétszáz forintost.
- És ezzel el van intézve? - méltatlankodtam. A kórházba is utánam jön majd? Elvégzi helyettem holnap a munkámat?
- Elnézést, ma reggel kaptuk a kókuszgolyókat, de mindjárt beveszem! - mentegetőzött.
Az emberek a sorból kámforként tűntek el.
- Látod, Mirza? - kérdezte Ká mögöttem. - Erről beszéltem. Ezért jobb helyeken bezárják az ilyen üzleteket. Menjünk inkább haza, mert nagyon émelyeg a gyomrom...

S hogy mi ebből a tanulság? Semmiképp sem az, hogy soha ne menjünk étterembe vagy gyorsbüfébe, hiszen egy csomó remek hely létezik, ahol nem verik át az embert. Néha mindenkinek (pláne a háziasszonyoknak) jólesik egy kis lazulás, amikor nem kell hűtőt nyitogatni, nem kell szervírozni és fazekakkal kolompolni. Nagyon szeretek főzni, de olykor kell egy kis áramszünet. Amikor nem én ugrálok, hanem engem ugrálnak körül. A kérdés már csak annyi, hogy hol, mivel és hogyan?

A kantin persze ugyanolyan lelkesen üzemel, mint azelőtt. Sőt még nagyobb elánnal. Feltaláltam ugyanis az aszalt szilvás rizzsel töltött batyut, a kolbászos zöldségegytált és egy újfajta rózsakenyeret. De erről majd a következő részben...:o)

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>