2007. február 26. A menyasszony ruhája

Ha a nagyszüleink megélték volna, biztos elkerekedett szemekkel hallgatták volna az örömhírt. "Megtaláltam a ruhámat a neten." Ma már azonban - hála a világháló nyújtotta lehetőségeknek, semmi sem lehetetlen.
Hetek óta böngésztem az interneten található esküvői ruhaszalonokat, és nem győztem betelni a szebbnél szebb hófehér csipkecsodákkal. A legjobban az a szalon tetszett, ahonnan néhány évvel ezelőtt Szilvi választott ruhát. Megkértem hát, hogy vigyen el magával, és segítsen kiválasztani a menyasszonyi ruhámat. Szilvi nagyon jó fej volt, azonnal rábólintott a kérésre (pedig gondolom, lett volna jobb programja is). Azt mondta, örömmel jön és segít mindenben, mert szeretné, ha szép és boldog lennék a nagy napon. (A tesóm jól választott, az biztos.)

Péntekre szabit vettem ki, és reggeli után a nyakunkba vettük a várost. Valójában határozott célunk volt, így nem sokat kellett bolyonganunk. A szalon egy öreg bérház második emeletén foglalt helyet. Izgatottan léptünk be, és udvariasan belebújtunk a hallban kikészített papucsokba.
- Ez minek kell? - súgtam Szilvi fülébe.
- Így óvják a ruhákat - válaszolta, és mosolyogva betuszkolt az ajtón.
A hosszú szoba egyik oldalát a plafonig tükrök borították. Szemben vele, egy vasrúdon faltól-falig menyasszonyi ruhák lógtak. Felettük a polcokon leheletkönnyű fátylak, sejtelmes csipke vállkendők, csillogó fejdíszek, gyöngyös nyakékek, hosszú selyemkesztyűk, ezüst csatos kistáskák sorakoztak. Tátott szájjal bámultam a sok szép kiegészítőt és a mesébe illő ruhákat. Még sosem volt rajtam ilyesmi, ami azt illeti, nincs is báli ruhám. Sőt, estélyim sincs. Sem kesztyűm, boleróm és virágos kalapom.

Esetlenül ácsorogtam a tükör előtt. Harisnyás lábaimat a hosszú, kockás flanel szoknyám alá húztam, és nyekkenni sem tudtam.
- Milyen ruhát szeretne? Organzát? Hernyóselymet? Ekrü színűt vagy fehéret? - kérdezgették.
Fogalmam nem volt, milyen az organza-ruha. Nem abból az anyagból készítik a függönyöket? Nem, nem szeretnék organzát, motyogtam.
- Fehéret szeretnénk. Hófehéret! - sietett a segítségemre Szilvi, aki egy pillantásával felmérte, hogy nagyon elanyátlanodtam a nagy tükrök és a fölém tornyosuló csipkeruhák között.
- Zömmel csak csontszínű és homokszínű ruhánk van - mondta az eladó. A fehér már nem divat. Érdemes megpróbálni őket. Gyönyörűek. Egyenesen Spanyolországból és Olaszországból jönnek.
- ... de én szőke és fehérbőrű vagyok... mondtam csalódottan. - Nem kifejezetten mediterrán nőideál.
- Összesen három fehér kölcsönözhető ruhánk van - mondta az eladó. Próbálja meg, hátha valamelyik épp Önre vár. Ugyanakkor javaslom, hogy azért próbáljon meg egy csontszínű ruhát is. Hátha mégis megtetszik.

Szilvi leült egy székre, én pedig elvonultam a próbafülkébe. Fehérneműre vetkőzve, szégyenlősen tértem vissza a terem közepére, ahol a két eladó egy abronccsal és egy fűzővel a kezében várt. Rutinosan rám adták az abroncsot, és egy csattal feltűzték a hajam. Fellélegeztem. Az abroncs már jó. :o) A hangulat is emelkedett valamicskét, amint fűzni kezdtek.
- Ha ilyen ruhában leszek, nem sok vacsora fog a gyomromba férni - viccelődtem, miközben a halcsontos fűző egyre szorosabban ölelte át a derekamat. - Aztamindenit! - kiáltottam fel meglepetten, amint a tükörben megpillantottam magam. Középkori várkastélyos-királylányos dekoltázsom lett, amely szép, karcsú derékban folytatódott. - Ez én lennék?
- Bizony - mondták kórusban az eladók. - Régen tudták a nők, mi teszi még nőiesebbé őket.

Hamar rám került az A-vonalú, enyhén fodros aljú, földig érő szoknya, végül a hajamba egy földig érő, virágos szegélyű fátylat tűztek.
A lélegzetem is elállt (nem csak a fűzőtől) a tükörben látott látványtól. Mint minden kislány, valamikor én is sokat álmodoztam arról, hogy milyen lesz majd egyszer, az esküvőm. Vajon milyen menyasszony leszek? Mit fog szólni Ká hozzám, amikor először meglát?
Most, a tükör előtt állva megkaptam a választ, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép menyasszoyni ruhát találok. És hogy ilyen jól fog állni, és még a méretével sem lesz gond.
- Próbáljuk ki még a másik két ruhát is! - szólt Szilvi határozottan. - Hátha találunk még ennél is szebbet!
Alig 3 perc múlva újabb ruhakölteményben parádéztam a tükör előtt. Szilvi elégedetten bólogatott.
- Megtaláltuk?
- Meg.
Nem volt kérdés, mit válasszunk. Ez a ruha rám várt, nem vitás. A mesékben, azt hiszem az ilyesmit úgy szokták leírni, hogy "mintha ráöntötték volna."
Rám bizony. Osztottunk-szoroztunk (megint elállt a lélegzetem), és kitöltöttük a szükséges papírokat. A ruha elkelt. Lefoglaltuk.
Nem mondtam, hogy olcsó volt, de a kolléganőim már felkészítettek, hogy rémesek a kölcsönzési árak, ráadásul Apa és Anya a segítségemre sietett. Azt mondták, a ruhám az ő ajándékuk lesz. És hogy a legszebbet válasszam ki. Sikerült.

A hétvége ismét nagyon mozgalmasan telt. Elkészítettük a meghívóinkat, amelyeket hamarosan szét is szeretnénk mindenkinek küldeni. A meghívó tetejére - egyfajta díszítő csíkként - mosolygós napok és kövér felhők kerültek. Ez alá egy idézetet tettünk Pál apostoltól, majd a neveinket körülölelő két angyalfigurát és a meghívó hivatalos szövegét.
Az idézeteken sokat töprengtünk, mert nagyon sok kedvenc költőnk van, ám egyikük élete sem példaértékű számunkra, így aztán "versenyzőink" nem jutottak át az utolsó rostán. Kivéve Pál apostolt. Az ő sorai ugyanis örökérvényűek.

A meghívókat színes lapokra fogjuk nyomtatni, amelyeket pár száz forintért egy egészen hétköznapi közértben vettünk. Nem sóherságból nem fordultunk menő nyomdákhoz, egyszerűen csak úgy éreztük helyesnek, hogy a meghívónkat mi magunk készítjük el - a magunk örömére. A barátainknak tetszeni fog. :o)

Szerda reggel jelentkezem újra, reményeim szerint Ká vőlegény-ruhájának híreivel. No és rengeteg finom recepttel, amelyeket a napokban készítettem: zöldségleves petrezselymes palacsintával, hagymás tésztakosárkákkal, narancsos kuglóffal és társaikkal...

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>