Az én nagymamám

Az én drága kedvenc Mamám 1925-ben született, ha lett volna egy kis szerencsénk, még ma is élhetne, de sajnos nem így történt…

Elmondása alapján már kislánykorában korán cselédsorba került, mert saját édesanyja „nem szerette”, talán különös tehernek érezte a felnevelését, mivel nagymamám édesapja tragikus balesetben elhunyt még az ő születése előtt. Egyedül volt mindenre, és ennek szegény Mama itta meg a levét. Nem csoda, hogy korán, 16 évesen férjhez ment, és addigi lakóhelyétől több száz kilométerre költözött új családjával. Három lánya született, akik közül a középső pár hónapos korában meghalt. Ez a tragédia haláláig kitörölhetetlen fájdalmat és törést jelentett az életében. Harmadik gyermekként megszületett az én édesanyám.

Mama konyhalányként dolgozott egy helyi vendéglőben, amely ma is a város egyik legjobb étterme. Ebből adódóan otthon is ő készítette a legfinomabb fogásokat. Halálával tudomásul kellett vennünk, hogy már soha nem eszünk olyan finom bablevest, gulyásleves vagy akár teát, ahogy Ő készítette! Hiába, hogy mindent „ugyanúgy” csinálunk, mégsem olyan az íze… nincs benne az Ő szíve-lelke.

Gyermekeinek és nekünk, unokáinak igyekezett élete során mindazt a szeretetet, törődést és gyengédséget megadni, amiben neki soha nem volt része.

Kislányként napokat töltöttem nála, vele, mert szerencsémre ő már nyugdíjas volt, amikor én óvodás lettem. A rendszeresen elhangzó kérdésre, hogy: „Hová szeretnél menni inkább, Mamához vagy oviba?” Többnyire az volt a válasz csillogó szemmel, nevetve, hogy: „Mamához!”

Azt hiszem, bárhogy is keresgélek, nem találok olyan élményt a múltban, amikor ő türelmetlen vagy önző lett volna, olyan alázattal és önmaga háttérbe szorításával élt és dolgozott értünk, amitől most is könnybe lábad a szemem. Élete utolsó 17 évét sajnos özvegyen töltötte.

Nagyon szerettem Őt, és szerencsére ezt mondtam is neki sokszor, kivéve a halála napját, amikor ő kórházban feküdt, én előtte néhány nappal külföldre utaztam. Már éppen tervezgettem, hogy én fogok érte menni a kórházba, ha haza megyek, meglepem. Arra nem számítottam, hogy Ő „lep meg” engem, hogy reggel telefonon kapom a hírt, hogy: „Mama meghalt.” Ez a két szó egymás mellett olyan hihetetlen, olyan fájdalmas és olyan szomorú volt számomra, hogy először fel sem fogtam. Nagyon nehezemre esett összeszedni magam. Több száz kilométer távolság és csak a gyász… soha, míg élek, nem felejtem el azt a napot! Ennek már két éve.

Azóta különösen sokszor gondolok Rá, szinte minden nap. Azokra a dolgokra, amiket együtt csináltunk, hogy 83 évesen is vittem magammal mindenhová, hogy a 80-on túl is hagyta magát finoman kisminkelni (egyébként ő maga soha nem festette magát), nagyon szép volt és csinos, a bőrét sok 50 éves megirigyelhette volna. Szerette őt a Jóisten, sok dologgal kárpótolta a félárvaságban és anyai eltaszítottságban telt gyermekkor miatt.

Sok jó dolgot csináltunk együtt, amiknek egy része természetesen a konyhához volt köthető. A világ legfinomabb sütijeként tartottam számon 3 évesen azt az édességet, ami körülbelül 15 perc alatt elkészül, mennyei íze és illata van: Néhány zsemlét kettévágunk, a belét kiszedjük, és a helyére vaníliás cukorral és tojássárgájával elkevert tehéntúrót teszünk, betoljuk a sütőbe, és mire a zsemle széle halvány aranybarnára sül, kész is a finomság! Ropogós, édes és eszméletlenül illatos, minden kiskölyök álma!

Nem volt olyan nap, hogy ne sütöttünk-főztünk volna együtt. Kedvenceim voltak a paradicsomleves és a diós laska, amit egész héten képes lettem voltam megenni. Abban az időben hetente legfeljebb kétszer-háromszor került hús az asztalra, de nem is hiányzott, mert a kedvenceim nem a húsos ételek közül kerültek ki. Szinte hetente készült a barátfüle (krumplis tészta lekvártöltelékkel), a piskóta, a csöröge, a zserbó, a mézestorta és még sorolhatnám. Volt, hogy egy-egy sütemény órákig készült, mert minket is oda engedett, hagyta, hadd próbálkozzunk, nem sürgetett, nem szidott le, ha nem sikerült elsőre, másodjára sem…

Ma is a kezembe kerülnek a saját kézzel írt receptjei, amikre mindig egy apró kis puszikát lehelek, akárhányszor elolvasom. A konyharuhái, asztalterítői ma is össze vannak csomagolva, jó szorosan lezárva, hogy amíg csak lehet, megérezzem az illatát, ha felnyitom a doboz tetejét.

Közvetlenül a halála után késszúrásszerű fájdalmat éreztem, ha megéreztem az illatát, míg ma szándékosan keresem, érezni és emlékezni akarok!

Nagyon imádtam, imádom most is, remélem, hogy a mennyország legszebb részét foglalta le neki Szent Péter, akiről halála előtt pár nappal - amikor rosszulléttel kórházba került - úgy nyilatkozott: „Kopogtattam Szent Péter ajtaján, de azt mondta, hogy még nincs itt az idő, egy kicsi időre még menjek vissza.”

Sajnos a „kicsi idő” tényleg szívszorítóan kevés lett, bár aznap is visszaküldték volna…
Soha nem fogom elfelejteni! Isten nyugosztalja békében!