Julia Child 100

Ki volt Julia Child?

Julia Carolyn McWilliams a kaliforniai Pasadenában 1912. augusztus 15-én felső középosztálybeli jómódú család első gyermekeként születetett. Gyermekkorában nemigen látott mintát arra, milyen is a konyhában otthonosan mozgó tökéletes háziasszony – személyzet készítette a háromgyermekes család (Julia fiatalabb testvérei: Dorothy és John) számára a mérsékelten izgalmas amerikai konyha korabeli népszerű fogásait - élükön a zsíros marhasültekkel, amelyekhez elengedhetetlen volt a barnamártás, vagy a sült csirkével, amihez jobbára kissé ragadós krumplipüré járt.

Julia Child életéről könyvek éppúgy készültek, mint musical vagy filmek – számos helyen olvashatók első lépései a kifinomult konyha irányába. Van olyan szerző, aki az apai nagyanyja által készített csirkére és fánkra hivatkozik, mint ami meghatározta volna Julia ízlésének alakulását; van, aki a mexikói Tijuana város egyik éttermében szervírozott Cézár-salátát említi, mint fiatalkorának meghatározó kulináris élményét. Egy évtizedeken át hatalmas közkedveltségnek örvendő ismert személy esetében nem is meglepő, hogy ki-ki próbál előhozakodni vélt vagy valós fontos fogásokkal.

Tény azonban, hogy – mint azt számos vele készült interjúban elmondta – a 92. születésnapja előtt 2 nappal elhunyt amerikai sztárszakács gyerekkorától kezdve igen egészséges étvággyal rendelkezett. Ez persze még kevés lett volna ahhoz, hogy a második világháborút követő évektől haláláig az ételeknek, és hangsúlyosan a jó ételeknek szentelje az életét – és generációk példaképévé váljon a konyhában.

La Belle France – A gyönyörű Franciaország

Mai szemmel is igen kalandos életútjában kulcsszerepet játszott az az alapvető tulajdonsága, hogy megingathatatlanul hitt az emberek életének jobbá tételében, bármivel is foglalkozott. Jóval 30 éves kora után nyílt meg előtte a konyhák sokféle izgalmat jelentő világa. Bár az érettségit követően diplomát szerezett, a II. világháború alatt önkéntesként a mai CIA elődszervezete, az OSS (Office of Strategic Services) kötelékében végzett jórészt adminisztratív feladatokat. 1944-45-ben Ceylon (a mai Srí Lanka) szigetén és a kínai Kunmingban is teljesített szolgálatot. A munkahely talán legfontosabb ajándéka, hogy itt ismerkedett meg a nála 10 évvel idősebb Paul Childdal. 1946-ban házasodtak össze.

Paul a szó legszorosabb értelmében a társa, sőt alkotótársa is volt feleségének kulináris felfedezőútjai, majd professzionális szakácskönyvszerzői és televíziós pályája során.

1948-ban az állami szolgálatban álló Paul Childot az Egyesült Államok kormánya Párizsba rendelte a francia-amerikai kulturális kapcsolatokat erősítésére. A művelt és sokoldalú diplomata lelkes amatőrfotós is volt, de a festészet és az irodalom is igen közel állt hozzá, bár a munkája jórészt kiállítások szervezésével és kultúrdiplomáciai feladatok ellátásával járt. A többéves franciaországi kiküldetés a házaspár és közvetve a majdani háziasszonyok életét is alapjaiban változtatta meg. Julia követte férjét a kontinensre. Ismerkedése a francia konyhával közel sem volt olyan romantikus, mint a 2009-ben (az alig több mint egy hónapja elhunyt) Nora Ephron által filmre vitt Julie & Julia című filmben látható, de tagadhatatlan, hogy Julia Child a II. világháború után épp csak magára eszmélő Franciaországban második otthonára lelt. 2000-ben pedig 88 évesen a francia becsületrend kitüntetettje lett.

1948. november 3-án, amikor egy hetes, mérsékelten kellemes és kényelmes hajóút után Le Havre kikötőjében Childék a szárazföldre léptek, egyikük sem sejthette, hogy a következő 44 év során mennyi remek és embert próbáló élményben lesz itt részük.

Az 1940-es vége, mint sokak számára sokféleképp, nekik is az új élet kezdetét jelentette. A 39 éves Julia a szakadozó áramellátással, fűtési gondokkal is küszködő Párizsban beiratkozott minden idők leghíresebb főzőiskolájába, a Cordon Bleu-be [kordon blő], de az ott elsajátított alapvető francia gasztronómiai ismereteken túl magánórákat is vett Max Bugnard séftől, akivel akkor is tartotta a kapcsolatot, amikor már férjével a Massachusetts állambéli Cambridge-ben éltek.

Viszonylag gyorsan felismerte a megszerzett tudásában és konyhai gyakorlottságában rejlő lehetőségeket, és 1951-ben két elkötelezett francia hölgy, Simone Beck és Louisette Bertholle társaságában már Franciaországban élő amerikaiak számára nyitott informális főzőiskolát L’Ecole des Trois Gourmandes (’A három gourmand iskolája’) néven, amelyben a cuisine bourgeoise [küizin burzsoáz] hagyományait tartották szem előtt. A fogalmat jórészt Julia Childnak köszönhetően ismerte meg a Franciaországon kívül élő lakosság nagy része. Nem egyszerűen házias francia ételek készítését takarja a kifejezés – hanem ennél sokkal többet: kis túlzással életformát, de mindképp egyfajta viszonyt az étkezés kultúrájának egészéhez.

A cuisine bourgeoise alapját az egyszerű vagy egyszerűen elkészíthető, minőségi alapanyagokra épülő házias fogások jelentik. A gazdag húsos egytálételek, főként marhából és bárányból, a raguk a legismertebb fogásai. Akár vidéki házak udvarán, akár fővárosi lakások ebédlőjében tálalják – mindenki élvezettel fogyasztja őket. Ennek a típusú konyhának nem véletlenül akad sok híve a „slow food”-ként ismertté vált mozgalom és gasztronómiai közösség tagjai között.

Az idetartozó, híres zöldségekkel készült burgundi marharagu, a Boeuf Bourguignon pedig szinte eggyé vált Julia Child nevével, aki tökéletesítette is a receptúráját. A nyomtatásban megjelent eredeti recept elérhető itt >>>

A három gourmand azonban a tanításnál nagyobb vállalkozásba is fogott: elkészítették az első olyan szakácskönyvet, amely kifejezetten amerikaiak (de nyugodtan kijelenthető: minden, nem született francia) számára kívánt átfogó képet nyújtani a francia gasztronómia rejtelmeiről. Julia vállalta magára nem csupán a receptek adaptálásának és azok precíz kipróbálásának, valamint tökéletesítésének feladatát, de a könyv angol anyanyelvű közönség számára minden tekintetben használható elkészítését is. Hatalmas munka volt.

A Child házaspár közben visszaköltözött az USA-ba, maguk mögött hagyva a „gyönyörű Franciaországot”, ahogy Julia mindig is emlegette. A baráti házaspár Simone és Jean Beck provence-i birtokán azonban mindig várta őket egy majdnem saját kis ház (Julia ’La Pitchoune’, vagyis ’kicsike’ névvel illette), ahol rendszerint a nyarakat töltötték.

A könyvön azonban továbbdolgozott Simca – ahogy Julia barátnőjét, Simone Becket szólította – Franciaországban, Julia pedig a tengerentúlon. Számos próbálkozást követően Juliának sikerült megállapodnia Alfred A. Knopf tekintélyes kiadójával a hatalmas anyagot tartalmazó Mastering the Art of French Cooking (’A francia konyha mesterfokú művészete’) című mű kiadásáról. Részletessége, terjedelme és a hazai közönség előtt korábban ismeretlen tematikája miatt kevesen hittek benne, a könyv azonban rövidesen valóságos bestseller lett. Olyan hiánypótló, megjelenése idején pedig teljesen úttörő munka volt, amely ma is megtalálható és használatos az amerikai, sőt angolul olvasó családok sokaságának könyvespolcain.

A 734 oldalas, kétkötetes alapmű 1961-es első kiadását követően számtalan újranyomásban látott napvilágot. Az 1960-as években gasztronómia forradalomról a legkevésbé sem lehet beszélni (ez még az USA-ban is csak bő tíz évvel később kezdett kibontakozni), de hogy az egészségtelen, félkész és konzervételek tömeges fogyasztása után igény támadt a változatos, friss és izgalmas fogások elkészítésére a gazdaságilag is fellendülőben lévő nyugat-európai országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, az tagadhatatlan (az egykori szocialista országokba mindennek még a híre sem jutott el). Julia Childék könyve pedig egyfajta katalizátorszerepet is betöltött mindabban a folyamatban, amelynek az eredményei évtizedekkel később lettek világszerte érzékelhetők – nevezetesen a gasztronómiára irányuló figyelem kiszélesítésében.

A gigantikus opus országos sikerét megtapasztalva Julia Child számára egyáltalán nem okozott nehézséget, hogy az új kommunikációs csatornák (a Boston Globe gasztronómiai rovatában pl. már az 1960-as években hetente jelentek meg írásai – nálunk ekkoriban legfeljebb a Nők Lapja hasábjain közöltek praktikus recepteket, országos napi- és hetilapokban ez nem volt jellemző) és televízió kínálta lehetőségekkel éljen. Nem is akárhogyan!

A francia szakács – Áttörés a televíziós főzőműsorokban

Egy kis bostoni tv-társaság lehetőséget látott abban, hogy a főzés a képernyőn is népszerű legyen: egyfajta gasztronómiai dokumentumműsor, vagy sokkal inkább közművelődési céllal szerkesztett adás készítésében gondolkodtak az ötletgazdák. A természetes pedagógiai érzékkel és jó értelemben vett népművelői hivatástudattal rendelkező Julia Child 1963. február 11-én forgatta élete első, élő televíziós főzőshow-ját a WGBH csatorna mai szemmel megdöbbentően szerény, ám a nézők többségének konyhájához nagyon is közelálló berendezésekkel felszerelt stúdiókonyhájában. A forgatásra (és ez a kezdeti időkben így is maradt) nemcsak az alapanyagokat, de az edények és konyhai eszközök többségét is Julia vitte magával – természetesen a férje társaságában, aki a felvételeknél is jelen volt. Sőt, saját konyhájukban is számos fényképet készített feleségéről, az ételekről.

A csatorna ugyan nem szándékozott sorozatot készíteni a The French Chef (’A francia szakács’) című adásból, azonban tekintettel a nagy nézettségre 1964-ben elindult a ma is példátlannak mondható azonos című, 10 éven át tartó széria.

Hogy miben rejlett a 188 cm magas, különös hanghordozással beszélő, legkevésbé sem sztáralkatú Julia Child titka? Akik emlékeznek még a magyar televíziózás hőskorából Öveges professzor előadásaira, amelyek generációkat szögeztek a képernyő elé és indították útjára természettudós-nemzedékek sorát, bizonyára pontosan tudják, mit jelent egy karizmatikus, nagyon is szerethető, hiteles és megbízható tudással rendelkező személy tolmácsolásában szinte játszi könnyedséggel tanulni.

Julia nem akart a kamerák előtt sem mást mutatni, mint amit valójában szenvedélyesen és kitartóan művelt: főzni, ételekről, alapanyagokról lelkesen és meggyőzően beszélni, egyszerűen elsajátítható konyhai praktikákat mutatni, fejedelmi fogásokat varázsolni az asztalra, vagy épp vékony pénztárcával is megvalósítható, kitűnő ételek készítését megtanítani – átadni a főzés örömét mindenkinek, aki csak leül a képernyő elé, aztán pedig beteszi a lábát a konyhába. És mindezt saját személyiségének átható erejével, feltűnő magasságával és összetéveszthetetlen gesztusaival.

Számos, a műsorban elhangzott mondata vált szállóigévé. Talán az egyik legismertebb, amivel valószínűleg nézők tömegeit vette le a lábáról, magyarul nagyjából így hangzik: „Ne felejtsék el, egyedül vannak a konyhában, senki sem látja.” Mondta ezt gyakorta, ha épp a tűzhelyen kötött ki a feldobott omlett vagy palacsinta, kézzel rá kellett segíteni egy-egy tálalni szándékozott ételre – és minden olyan esetben, ami igencsak életszerű: ha épp nem úgy sikerül egy fogás, ahogy a háziasszony elképzelte.

Kétségtelen, hogy ma is minden televíziós főzőműsor életérzést közvetít, ezek berendezése, adott esetben az ott főzött-sütött fogások egy része azonban távol esik az átlagos háztartásokétól. Julia Childnak sikerült valóban megtanítania tv-nézők sokaságát derűsen főzni és jókat enni, azt az érzést keltette: mindez bárki számára, bármikor elérhető. Jóllehet nem ő volt az első tv-szakács, de ő volt az, aki műfajt teremtett. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy ideig nem voltak előre rögzíthető felvételek.

Az alapanyagok tekintetében is minden esetben igyekezett a helyi élelmiszerüzletekben, piacokon beszerezhető árukra koncentrálni – a legkevesebb extrával, a legtöbbet kihozni mindenből.

A még fekete-fehérben sugárzott sorozatot (számos epizód látható különböző internetes megosztókon) több másik is követte. Ilyen volt az 1970-es és ’80-as években immár színes technológiával a Julia Child & Company vagy a Dinner at Julia’s. Az 1990-es években pedig gyakran hívott szakácsvendégeket a műsorába. Egyik állandó munkatársa lett Jacques Pépin séf, akivel a közös forgatások mellett könyvet is írtak együtt. Utolsó tv-sorozata 39 epizódból állt, és 1996-98 között került adásba – ez volt a Baking with Julia (’Süssünk Juliával’). 19 szakácskönyv is köthető a nevéhez, közülük az utolsó halála után, posztumusz jelent meg 2007-ben.

A fiatal generációkra gyakorolt hatását a 2002-ben Julie Powell által indított blog is mutatja, amelyben a szerző végigfőzte és beszámolt mind az 524 receptről, amely a Mastering the Art of French Cookingban szerepelt. A blogot aztán könyv, majd a nagy sikerű film követte – Meryl Streep feledhetetlen alakításával.

Julia Child első könyvének kiadója saját facebook-oldalt is indított – a centenáriumi születésnap alkalmából pedig az év elejétől rendszeresen tudósítanak különböző éttermek Julia Child-menüiről, sőt tematikus heteiről, a rajongók közzétehetik saját Julia Child-recept szerint készített fogásaikat, beszámolnak minden olyan eseményről, ami az ünnepelthez köthető.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy úgy futottak be komoly karriert (nem csupán a gasztronómiában), hogy jószerével nem is állt szándékukban, ráadásul nem is azzal a céllal ragadták meg a kínálkozó lehetőségeket, hogy saját személyüket, sokkal inkább szenvedélyüket állítsák a középpontba, de az először 51 évesen tv-kamerák elé lépett Julia Childnak ez káprázatosan sikerült. Igyekezett megszólítani mindenkit, aki szeret enni és főzni – és hát ki ne szeretne?

Mit is lehetne őszintébben kívánni rá emlékezve mindannyiunknak, mint a szinte védjegyévé vált jellegzetes hangsúllyal elmondott műsorzáró mondatával: Bon appétit! Jó étvágyat!