2010. június 7. ... mert írónak születni kell!

Ezért aztán elhozta magával a kis kutyás hátizsákját is, mert megígértük, ha szép mesekönyvet látunk, megvesszük neki. Később kapott több könyvet is: tőlünk egy pici, Csizmás Kandúrosat, a nagyszülőktől pedig egy pónilovasat. :-))
A többiekkel a Vörösmarty téren találkoztunk, röpke félórás keringés után - parkolni ugyanis szinte lehetetlen volt. Hatalmas tömeg hömpölygött végig az utcákon, a standokat szinte látni sem lehetett, de nem bántuk - jó volt látni, hogy az emberek ennyire szeretik a könyveket.
A nap hét ágra sütött, mi pedig sátrat vertünk a K.u.K. Kiadó standja előtt, ide vártuk ugyanis régi barátnőmet, Vág Bernadettet, akinek most jelent meg a legújabb könyve, a Zacc (Gangregény). Ugye még sosem hallottatok ilyet, hogy Gangregény? Én sem. De jóóóó, igaz?

Bernit hosszú évek óta ismerem, és soha nem titkoltam, hogy mennyire büszke vagyok a barátságára. Ő amelett, hogy egy fantasztikus, nagyon kedves, rém okos, vicces, csinos nő - született író (aki szerintem álmában is ír). A könyveit sosem teszem le, ha olvasni kezdem... mindig sírva fakadok a szomorú részeknél (pedig a férjem ilyenkor mindig heccelni kezd, hogy egy könyvön bőgök), a vicceseknél pedig vihogok. A nagyon jó részeket pedig hangosan felolvasom, és olyankor Ká-val együtt röhögünk.
Amúgy sok-sok évvel ezelőtt, amikor Berni kislánya (aki ma már egy csodaszép tini) még csak kislány volt, és először találkoztam vele, nagyon nagyot dobbant szívem. Luca csodaszép gyerek volt, és bájos, okos, kedves, igazi szép angyalka, hosszú barna hajjal és hatalmas csokibarna szemekkel... akkor gondoltam először arra, hogy de jó lenne, ha egyszer nekem is egy ilyen kislányom lenne... A Jóisten meghallgatott. :-)

A mai blogbejegyzést Vág Berni legújabb könyvének, a Zacc bemutatásának szentelem - remélem, nem bánjátok. :-)
(Majd a jövő héten lesz nyírfacukor meg édeskömény és más finomságok...)

És most jöjjön a könyvből egy részlet! (És megtudjátok, miért kedvelem annyira az írásait. )

...Nagy Teréz feltámaszkodik a földről, de ülve marad, képtelen felállni, nem is akar, van valami, ami sokkal fontosabb annál, hogy most felálljon. Az az álom. Ha álom volt egyáltalán.
Hogy hogy került a földre, arra nem emlékszik. De nem először fordul elő, hogy egyszer csak összeesik és elterül a szőnyegen vagy az előszoba kövén, mellette üres vodkás üveg. De ez most nem fontos. Az az álom a fontos, az a látomás.
Igen, látomás.
Tisztán emlékszik rá.
Hogy egyszer csak zuhanni kezdett, nem látta, nem értette, hogy hova, csak a félelemre emlékszik, a haláltól félt, még sose járt ott, még sose látott olyan tájat, mint ahová zuhant, mint egy óriási sötét kút, sehol egy kis fény, sehol egy faág, egy gyökér, amibe bele lehet kapaszkodni, és az a rémséges hideg! És rettegett, hogy egyszer csak leér, és ahová leér, ott nincs semmi. Semmi. Annyira semmi, hogy még a semmi sincs, nemhogy valami. És akkor ott megszűnik ő is, belevegyül a többi semmibe.
De mielőtt leért volna, valaki elkapta, két puha, erős kar megtartotta, magához ölelte, úgy óvta. Egy szóval se mondta, mégis érezni lehetett, hogy nagyon szereti ez a valaki Nagy Terézt. Nem lehet tudni, hogy kicsoda volt, hogy férfi volt-e vagy nő, lényegtelen, az a fontos, hogy felemelte és vitte, és ahogy vitte, kivilágosodott minden, el se lehet mondani, micsoda fények csillantak fel körös-körül. Nem bántó, nem vakító fények, mégis ragyogóak, szivárvány-színesek, sőt, még a szivárványnál is színesebbek.
És vitte, vitte az a valaki a karjában folyosókon át, és minden folyosón más színű volt a ragyogás, és amikor Nagy Teréz már azt gondolta, ennél ragyogóbb ragyogás nincs, akkor még tündöklőbb lett, és még annál is tündöklőbb! Na, és a színek! Jaj, micsoda színek, elmondhatatlan, sose látott árnyalatok! És a zene! Olyan zenét nem hallott még soha senki. Nagy Teréz se hallotta, inkább csak tudta, érezte. Még el is álmélkodott rajta, hogy a zenét tudni is lehet, nem csak hallani.
És aztán egy tisztásra értek, ott se volt más, csak a színes fények, mégis tisztás volt. Nem mondta senki, hogy az egy tisztás, mégis tudni, érezni lehetett. És hogy azon a tisztáson nincs más, csak békesség és szeretet. És Nagy Teréz akkor észrevette, hogy nincsenek ott egyedül, hanem rengetegen vannak, látni nem lehetett őket, csak tudni, érezni, és azt is tisztán lehetett érezni, hogy mindenki, aki ott van, nagyon, de nagyon szereti Nagy Terézt.
És Nagy Teréz akkor elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy nincs semmi, amiért szeretni lehetne őt. És azt gondolta, hogy az a sok kedves lény nem is tudja, milyen ócska, semmi ember ő, és csak addig szeretik úgyis, míg ki nem derül az igazság. És az igazság mindjárt kiderül, mert nem marad titokban soha semmi.
És Nagy Teréz ekkor bevallotta a rengeteg szerető léleknek, hogy nem méltó a szeretetre, mert hagyta, hogy elhagyja a férje, mert engedte, hogy elvegyék a kisfiát, hogy kitépjék a karjából, hogy intézetbe vigyék, onnan meg messzire, külföldre, Kanadába. Mert ha nem ivott volna talán, nagyobb erő lett volna a karjában, akkor talán nem tudták volna tőle elszakítani, és a kisfiú sem üvöltötte volna, hogy anyu, ne hagyj itt, mert akkor nem hagyta volna ott, és ha nem ivott volna, akkor talán nagyobb erő lett volna a lelkében is, kitalált volna valamit, valami megoldást, valami tervet, de nem lehetett, mert minél jobban sajgott a szíve, annál erősebben ivott, és minél erősebben ivott, annál messzebb lopta az anyósa a fiút.
Nem vagyok méltó a szeretetre, ordította Nagy Teréz, mert nem harcoltam a gyerekemért, nem harcoltam a férjemért, és önmagamért sem harcoltam soha. Mocsokban élek, haszontalanul, feleslegesen, nem adok senkinek semmit, és nem fogadok el senkitől semmit, képtelen vagyok. Nincs is már senkim, akinek adhatnék, akitől kaphatnék, így büntet engem az Isten, mert ez jár nekem.
És csak mondta, mondta Nagy Teréz, hogy tudják csak meg róla, hogy egy tékozló, hogy elpazarolta mindenét. Valójában nem is éli az életet, amit Istentől kapott, csak kábul, csak tompul, csak vegetál. Vár valamit napra nap, amiről egészen biztosan tudja, hogy csak szörnyű lehet, várja, hogy mielőbb bekövetkezzen, és addig is iszik, mert míg iszik, talán nem retteg annyira.
És Nagy Teréz biztos volt benne, hogy most elfordulnak tőle mind, és megragadják, és visszarángatják a jeges, sötét kúthoz, letaszítják, és hagyják zuhanni.
És akkor a sok lény, aki körülvette, szólt hozzá. Nem lehetett azt hallani, inkább csak tudni, érezni lehetett, hogy mit mondanak. Azt mondták, Nagy Teréz, tudd meg, hogy mi nagyon, de nagyon szeretünk téged, úgy, ahogy vagy, amilyen vagy. Ne félj, nem haragszunk rád, nem ítélkezünk feletted. Csak szeretünk. Szépen és egyszerűen, lényünk minden szeretetével szeretünk. Te se haragudj magadra, Teréz, hanem szeresd magad, ahogy mi is szeretünk, bármi történt is veled az életedben. Bocsáss meg magadnak, Teréz.
És Nagy Teréz ekkor meg akarta érinteni a lényeket, meg akarta simogatni, ölelni őket, de ekkor meglátta, hogy nincsen keze, karja, amivel kinyúlhatna feléjük. Furcsa, de egyáltalán nem lett szomorú attól, hogy nincsen keze, sőt, hogy lába sincs, meg teste sincs, épp csak tudomásul vette. És a lények megértették, hogy mit akar, és rásimultak, összeolvadtak vele, és még annál is erősebben szerették, olyan erősen, hogy azt elmondani nem lehet. És így voltak végtelen ideig, összegabalyodva, ringatózva, hüppögve, szeretve.
És akkor az illető, aki Nagy Terézt a karjában cipelte, holott nem is volt karja, egyszer csak elindult vele. Otthagyták a tisztást, újabb és újabb fényfolyosókon haladtak át, minden folyosó egy-egy külön csoda volt, de Nagy Teréz most már tudta, hogy ezek a folyosók nem üresek, nemcsak a fény pompázik bennük, hanem igenis rengetegen lakják ezeket a folyosókat, és integetnek Nagy Teréznek, és mosolyognak rá. Ha látni nem is lehetett ezt a mosolyt, csak érezni.
És ahogy haladtak szépen, elértek egy hatalmas ajtó elé. Nem lehetett látni, hogy az egy ajtó, de tudni lehetett, érezni lehetett. És Nagy Teréz rettenetesen szeretett volna belépni azon az ajtón, merthogy ott hazaérne. De valaki, egy nagyon kedves, nagyon szerető, nagyon lágy hang, amit hallani nem lehetett, csak érezni, tudni, azt mondta, egyszer majd beléphetsz ide, Nagy Teréz, de nem most. Még vissza kell menned. Még nem jött el az időd. Még dolgod van.

És Nagy Teréz most meg ül a földön, és nem érti, miért nem sajog a feje, mint szokott, nem érti, miért nem kavarog a gyomra, és azt sem érti, hová tűnt az a mindent elárasztó, végtelen szomorúság, ami élete sok-sok rongyos éve alatt azonossá vált vele, nem érti, hová tűnt a rettegés, a bűntudat, a keserűség.
Csak ül a földön, a szíve tele szeretettel és ujjongó örömmel, és tudja, rengeteg ideje van még. És rengeteg dolga. Még el kell intéznie mindent, szépen, sorjában. Hogy aztán egyszer visszatérhessen oda, ahol annyira várják.
Fel is kel, papírt keres és celluxot, meg a vastag, piros filctollat, aztán a papírra szépen ráírja: A LIFT ÁTMENETILEG NEM MŰKÖDIK, MEGÉRTÉSÜKET KÉRJÜK. És megy, hogy kiragassza....”

Vág Bernadett: Zacc - Gangregény
K. u. K. Kiadó
Megjelenik a Könyvhéten, június 3-án

Egy pesti, belvárosi házban vagyunk napjainkban, a június 17-éről 18-ára virradó éjszakán. Fontos dátum ez, valami történni fog, katasztrófa vagy égi áldás – legalábbis ezt mutatja özvegy Galambos Józsefné, a harmadikon lakó jósnő kártyája.
Valóban nem eseménytelen az éjszaka, a lakók mintha izgatottabbak lennének, kitárulkoznak, bezárkóznak, beszorulnak, fellángolnak, varázsolnak, dührohamot kapnak, nevetnek és sírnak, eközben, mintha a szellemek is le-föl randalíroznának közöttük.
Jó lenne eligazodni ebben az érzelmi zűrzavarban, talán majd egy adag kávézacc – Galambosné jóvoltából – segít.

Vág Bernadett korábban megjelent könyvei:
- Kibeszélem az uram >>>
- A nagy pasivadász
- Konyak és margaréta >>>