Édességek ünnepre és hétköznapra

Szinte sosincs időm újraolvasztani és egy kisebb pohárba önteni a csokit. Szerintem ha a fiaim nagyok lesznek, és kellemes emlékeket keresnek a gyerekkorukból, akkor első helyen ez lesz: mindig lapult valahol egy csokis lábas, amiből lakmározni lehetett...

Most is volt, mert Sebőék az iskolában az aztékokról és a csokiról tanulnak, és elhatározta a drága, hogy ennek apropóján visz egy kis marcipános táblás csokit az osztálynak. De szép terv! Majdnem meg is valósult. Nem a csokin múlott.

Hanem a pankráción, amit a játszószobában művelt, míg én az ő ígéretével babráltam. Állítólag az volt a baj, hogy „folyton idegesítették” őt. Igaz, Kele is, Flóris is mester ebben (Sebő persze nem különben), és néha tényleg nem használ más, mint hogy az ember felemeli a hangját. De Sebő nem az az ember. Ő olyan, mint egy kommandós: csendes és megsemmisítő támadást intéz a gyanútlan idegesítő ellen. Ez jelen esetben Flóris volt. Én már csak Kele hangját hallottam a szomszédból: „Hagyd abba! Hagyd abba!” - és azt hittem, a kicsinek szól, hogy ne rombolja szét a legót. De nem: azon már túl voltak. Sebőnek szólt, hogy ne bántsa Flórist. Mentem én, hogy rendet teremtsek, de mire odaértem, már Kele sírt torka szakadtából (ahogy mindig is szokott), Flóris panaszkodott, hogy „Mamma, a Sebő megtámadt engem”, Sebő meg jött a szöveggel, hogy „az volt a baj...” - a kis oknyomozó. A három gyerek elbeszéléséből összeraktam a képet. Csúnya történet volt, nem lehetett annyiban hagyni. Azért idővel kiderült, hogy Flóris is megérte a pénzét, és Kelemen sem csak kiabált...

Alapos fejmosást kaptak.
- Sebő, neked komoly büntetést jár. Ma külön alszol. Megbocsátottunk, mert bocsánatot kértél, de a büntetés nem marad el. Nagyon veszélyes, amit csináltál.
- Én mondtam, Mamma, hogy veszélyes vagyok, ha felmérgesítenek... - érvelt Sebő.
- Ez nem mentség, kisfiam. Uralkodnod kell magadon. És máskor, ha felmérgesítenek, gyere hozzám, mielőtt nekifogsz verekedni!
- Én nem szoktam vejekedni, Mamma – mondta ekkor Flóris ártatlanul -, én csak könyveket dobáltam a Sebő fejéhez...

Így aztán a csoki itthon maradt, a legózást is felfüggesztettük egy jó időre. Ne is mondjam, hogy mi volt Sebő legfőbb bánata: az, hogy nem ehet a marcipános édességből. Délután aztán úgy gondoltam, megbűnhődték már a múltat, és mégiscsak kínzás, hogy ott figyel a csoki a hűtőben, ők meg nem ehetnek belőle. Különösen, hogy letörtem belőle egy darabot – csak úgy próbának, és aztán muszáj volt ezt megtennem még kétszer. Ők meg tízpercenként nézegettek a hűtőbe... Ez egyrészt nagyon rosszat tett az áramszámlának, a hűtő és a lakás hőmérsékeltének - és a tekintélyemnek is...

Addig-addig, hogy a három tábla csokiból egyet a rendelkezésükre bocsátottam. Ennek a nagyon egyszerű édességnek akkora sikere lett, hogy még Kelemen is rájárt, félretéve az elvet, miszerint nem szereti a marcipánt.

Gyors marcipános csoki - akár ajándékba is!

Fogj 20 deka marcipánt, szeleteld el kissé, végy kábé 5 deka vajat és 1/3 rúd vanília kikapart belsejét (vagy vanília-kivonatot, ha az van otthon), tedd egy mixerbe, és keverd egyenletes állagúra. Kend ki csokival a formát (én most csaltam, mivel közben kiderült, hogy itthonra készül: vaj és kakaópor is került bele, nem csak csoki. De ez csak akkor állja meg a helyét, ha hűtőben tároljuk, különben megolvad. Ha megdermedt, kend bele a marcipánt - és az sem rontja el, ha nyomkodsz bele pár szem mazsolát! -, tedd újra hűtőbe. Ha elég kemény, akkor gyorsan kend a maradék csokit a marcipánra, mehet is a hűtőbe ismét. Ilyen formában egy óra se kell neki ezután, de a biztonság kedvéért várj kettőt - ha kibírod -, és már eheted is. Nem lesz hosszú életű...

Szülinapi túra

Tervezem már egy ideje, hogy beszámolok pár családi ünnepről. Igaz, belejöttünk mostanában az egészségesebb sütemények élvezetébe, de azért ezekre az alkalmakra félretettem a reformkodást, mert bár meglepően jó sütiket lehet cukor és liszt nélkül készíteni, azért még annyira nem megy jól nekem a dolog, hogy egy-egy ilyen süteményem versenybe szállhatna azokkal, amiket itt mindjárt megosztok veletek.

Az év első ilyen ünnepe az én születésnapom volt. A szülinapom sosem egyszerű, mert nagyon közel esik az újévhez. Valaki vagy gondolt rá már jó időben, még az ünnepek előtt, vagy akkor kap észbe, mikor titkon már azt várja, hogy vége legyen ennek az egész ünnepesdinek: „jaj, még az is...” És akkor kapkodni kell, hogy ha már szegény asszony törte magát azzal, hogy elkészítse a saját tortáját, akkor legalább elő tudjunk rukkolni valami ajándékkal...

Ezért az utóbbi évek szülinapi ünneplése meglehetősen eseménydúsra sikeredett. Lassan az ajándék részének tekintem, hogy ezen a napon biztosan kimozdulunk. A cél valamilyen kereskedelmi objektum. Mostanában ez a MS „mindenes áruház”, ami jelenlegi lakhelyünkhöz legközelebb Bathban van, és ahová lassan kizárólag ilyenkor jutunk el. Itt hozzájuthat a későn eszmélő mindenhez, amire csak szüksége lehet: női ruhaneműhöz, porcelánholmihoz és más, egészen ízléses konyhai dolgokhoz, illatszerhez, virághoz, borhoz, csokoládéhoz... és még sorolhatnám. Ráadásul, így az ünnepek után jó pár dolog le is van értékelve. Nem ezért megyünk – de ez sem baj. Be kell látni, szülinapi túrához ideális hely.

Már elindulni sem volt egyszerű – minthogy sohasem az. (Kisgyerekesek tudják, nagy gyerekesek talán még emlékeznek.) A mamma (én) teljes puccban, de még a konyhában: kihasználtam a férjem késlekedését, és az utolsó simításokat is elvégeztem a (saját) tortámon, hogy ha majd megérkezünk a zsákmánnyal, akkor ünnepelhessünk is rögtön. Mert az világos volt, hogy addigra alaposan ránk esteledik majd. Apa három órára lőtte be az indulást, s születésnap lévén, azt is megígérte, hogy segít a készülődésben.

Negyed négykor még egy „szótárt nézegetett” (= fordított) a nappaliban. Állítólag már csak egy mondat volt hátra, de úgy tűnik, nagy gondot okozott neki, mert már vagy fél órája ezzel a szöveggel próbálta csitítani a türelmetlen gyerekeket. A három kisangyal pedig félig elkészülve a folyosón és a nappaliban keresett magának elfoglaltságot. Ki-ki érdeklődése és vérmérséklete szerint. Én csak rémülten füleltem a konyhából, Apa volt a helyzet „ura”.

Preludium mint fúga – avagy kérdések indulás előtt

Apa (a nappaliban a fotelből): - Valaki látta a telefonom?
Flóris (a nappaliban a kanapén): - Apa, ez mi?
Kele (a nappaliban a kanapé mellől): - Ki öntötte ezt ide? A Fofo?
Mamma (a konyhából) - Mit?
Sebő (a nappaliban a kanapé mellől): - Azok virágmagok?
Mamma (a konyhából): - Kiöntötte? Hová???
Sebő (mellesleg): - Apa, láttad, mi történt a bilivel...?
Mamma (a konyhából): - Jesszus, miért?
Apa (a folyosóról): - Gyerekek, ki lépett bele a pisibe??
Mamma: - Miiiii?!!
Flóris (nyávogva): - Apa, mikoj vesszük máj je ezt a vizes hajisnát?
Apa: KI LÁTTA A TELEFONOM???
Mamma (a folyosón a nappali ajtajában): - Elindulunk még a héten? Jesszus, mit műveltetek ti itt???!!!

De azért egyszer csak elindultunk, és meg is érkeztünk, sőt, be is barangoltuk mind a három szintet. Kicsit alaposabban is, mint terveztük. A fiúk teljesen be voltak zsongva, mert most ők is választhattak valami ajándékot az ünnepeltnek. Gondoltuk, kezdjük a tetején, aztán haladjunk sorban. Először felmentünk a férfiosztályra, hogy vegyük apának egy rendes munkaruhát (Tweed zakót leétékelve). Amint felértünk, Kele örömében indiántáncot járt, majd Sebő nyakába csimpaszkodott:
– Ó, Sebő! Itt BÁRMIT választhatunk a Mammának!!! Örülsz?
Sebő örült, kezdődött a szeretetteljes nyúzás – de leállítottuk -, én meg elképzeltem, mi mindent kaphatok majd erről az emeletről...

Aztán megtaláltuk azért a női és a konyhai részleget, sőt a csokoládés-virágos-borosat is. Volt, aki előbb, volt, aki később.

Átmeneti létszámhiány

A gyerekek elvesznek. Időről időre. Kivédhetetlenül. Borzalmas érzés. Először észre sem vesszük. Azt hisszük, ott van a ruhasor mögött. Aztán fülelünk, mert legtöbbször elég a hang irányába menni. Majd szólongatjuk őket, biztosan meghallják! Magyar beszédet az angol karatty között, a saját szép nevüket... „Kele, Kelemen, erre vagyunk! Te hol vagy???” De semmi. Kezd megállni az emberben az ütő, de még sikerül higgadtnak maradni. Biztosan csak eltévedt. Küldjük apát, nyargaljon körbe. Addig mi megállunk itt középen, a korlátnál, hogy azonnal meglásson, ha előkeveredne. Senki nem mozdul!!! Itt maradsz, fiam! Nem akarok még egy gyereket elveszíteni! Hárommal jöttem, hárommal is megyek! Közben látom, hogy apa a pénztárossal beszél. Milyen ruhában van? Zöld nadrág, barna pulóver... Ő öltöztette, de én emlékszem, milyen ruha volt rajta. Szőke vagy barna? Szőke. Sötét szőke. Hat éves, de nem magas... Jaj. A pénztáros emeli a telefont, déja vu. Mindjárt bőgök.

Abban a pillanatban meglátok két bolti eladót. Az élelmiszerosztály felől jönnek. Minket néznek, mást nem is. Azt már csak érzem, hogy egy kicsi fiú-szélvész gyorsan odarohan hozzám, és a derekamra csimpaszkodik. Eddig nem sírt, de most keservesen sírni kezd.
– Mamma, elvesztem - hüppögi a ruhámba.
– Jaj, te! De jó, hogy megvagy! Jól van, semmi baj! Már kerestünk, ne aggódj! Már megvagy, ne sírj, na! Mindjárt vehetsz ajándékot...
– Mit szólnál, ha magatoknak is választhatnál valamit? - kérdi odaérve Apa is.
– Valami édességet...? - kezd megenyhülni a gyerek.
– Igen, azt. És vehetek gumicukrot is?
– Vehetsz. Kivételesen. Annak örömére, hogy megkerültél!
(A gumicukor tiltólistán van. Nehezemre esik, hogy még pénzt is adjak érte.)
– Jóóóó! - ujjong Kele, és már minden rendben.

A gyerekek elvesznek időnként. Nem ez volt az első eset. Minden gyerekemet keresgéltük már itt-ott. Flórist legutóbb az iskola hatalmas erdős parkjában. Sebő két éves korában a reptéren egyedül lépte át a határt - illegálisan. Kele egy óriásmultiban tűnt el másfél évesen, egy angol nagyvárosban: biztató tekintetű fekete biztonsági őrök keresték... én meg rettegtem, hogy belépett a liftbe, és lement a parkoló szintre... Végül a mellékhelyiségekben is keresni kezdték, s az én kicsike fiam ott rötyögött a pelenkázóban. A szemetes kuka billenő tetejét lökdöste... Mikor az eladó felkapta és kihozta, már visított és rúgkapált a drágám, mint egy malac. Akkor nagyjából megnyugodtam, hogy „ezt a gyereket ezzel a hangerővel nemigen tudják ellopni tőlünk”. Szerintem, nincs olyan kisgyerekes szülő, aki ne veszítette volna el legalább egyszer a gyerekét. Kezdem azt hinni, hogy ez a szülők és a gyerekek természetes fejlődéséhez tartozik. De azért mindig szörnyű – hát még a születésnapomon.

Most, hogy megvolt ismét a létszám, gyorsan beszereztük, ami még kellett (pl. gumicukor), és indultunk is. Be volt tervezve egy nyugodt kávézás is valami útba eső kedves kis helyen, de ez már senkit sem érdekelt. A fiúkat a cukorka hozta lázba, nekünk meg ezután elegünk lett a városi létformából.

A vigaszcukorka őre

A zsákmányt, amit az élelmiszerosztályon beszereztünk, Flóris vette magához. Mindjárt az elején kijelentette, hogy ő szeretné vinni. És mivel egyébként is mindenkinek meg kellett ennie előtte legalább egy zsemlét, ő meg épp rém határozott volt e tekintetben, hát odaadtuk neki.

A város szélén egy domboldalon parkoltunk. Flórisnak könnyű dolga volt, ő babakocsiban ült, a nagy fiúk meg már nyúllottak-mállottak. Sötét is volt. Csak a cukorka reménye tartotta bennük a lelket. Abban maradtunk, hogy az autóban megehetik. Már előtte ki akarták csikarni tőlünk, de tartottuk magunkat: az autóban.

Oda is értünk, el is helyezkedtünk, kértük is a kincsek őrét, Flórist, hogy adja oda, elosztjuk.
– Majd otthon - jött a válasz.
– De Flóris, hát ehetünk cukorkát! Te is kapsz, finom! - jöttek az érvek mindenhonnan, de a válasz csak ez volt:
– Majd otthon.
Sebő pánikba esett: az még háromnegyed óra...(Pedig ha tudta volna, hogy több, mint egy egész...) Minden érvet felhozott, minden hangot kipróbált, de a basa ült a kincsén és nem adta: „Majd otthon”.

Ez ment egész úton. Sebő nem adta fel, Flóris pedig rendíthetetlen volt. Kele, apa és én dőltünk a nevetéstől, Flóris olyan komolyan és felelősségteljesen adta elő újra és újra a „majd otthon”- számot. Sebő meg vinnyogott, fenyegetőzött, próbálta megvesztegetni, de mindhiába. Aztán már CSAK vinnyogott. Dugóba keveredtünk, sok volt ez mára: kínomban én is tettem egy próbát:
– Flóris, nem adsz egy kicsit a többieknek? Te oszthatod szét...
– De, mindjárt – csillant meg egy halvány remény -, otthon.
És ez így ment hazáig. Meg is állapítottuk: megvan a család másik pénztárosa: apáról Flórisra fog szállni a feladat. Csak pár év, és ő is azt az elvet fogja vallani: „a pénz nem azért van, hogy elköltsük”.

Ünnep

Az ünnep tehát cukorkaosztással kezdődött. Aztán jöhetett a torta és az ajándékok is, csini pulcsi, kávés csoki, konyakos meggy, cukros puszik, kedves beszólások:

- Tudod, Mamma, a fiúk dolga, hogy megvédjék a lányokat - bújt oda hozzám Sebő - még akkor is, ha az anyukájuk.
- Igen. Ez jusson majd eszedbe, kisfiam, ha öregasszony leszek, te meg erős férfi!
- Jó, Mamma, bár az, hogy te öregasszony leszel, az előbb lesz...

Szerencsére a torta a nap sokféle baját orvosolta.

Gesztenyetorta pudingos piskótával

Elfogulatlanság nélkül mondhatom: naaaagyon finom lett! A krém nem új, csak a régi jól bevált vajas-gesztenyés. De a piskóta!!! Az valami isteni lett! Meg is tudom mondani, miért.

A szokásos vizes piskótámat sütöttem (nem az enyém, én is könyvből nézem a receptet, de örökbe fogadtam, mert olyan rendes, sose okoz csalódást), és csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy túl kevés az étkezési keményítőm (kukoricalisztem). Épp fele annyi volt, mint kellett volna. Nem mertem kockáztatni. A hiányzó mennyiséget (5 dkg) egy zacskó csokis pudingporral pótoltam. És ettől olyan, de olyan lágy lett az egész piskóta...! Már kétszer sütöttem piskótát, és azóta sem csinálom másképp. Elvileg ugyanannak kéne lennie, hisz a pudingpor is kukoricakeményítő, de nem ugyanaz, az fix. Sőt azóta kipróbáltam úgy is, hogy a 10 dkg keményítő helyett csokis pudingot teszek, kettőt, és úgy is működik!

Ráhel-nap

Cirka egy hónap múlva elérkezett a névnapom is, és mit gondoltok, milyen piskótát sütöttem a tortámhoz...? Úgy van! Pudingosat! A krémje sem volt akármilyen: mascarponés, vaníliás, diógrillázsos.

Diógrillázsos vaníliatorta (és diótorta)

Hozzávalók:
A piskótához:
20 dkg cukor
5 tojás
csipet só
5 evőkanál langyos víz
5 dkg étkezési keményítő
1 evőkanál cukrozatlan kakaópor
1 csomag csokoládés pudingpor (vagy a keményítőt ki is hagyhatjuk, és akkor 2 csomag pudingpor kell hozzá)
10 dkg fehérliszt
1 teáskanál sütőpor
A krémhez:
25 dkg mascarpone
3 dl tejszín
1 rúd vaníla kikapart belseje
2-3 evőkanál porcukor
1 csomag habfixáló
A diógrillázshoz:
5 dkg dió
1 evőkanál kristálycukor

Elkészítés: A piskótához a tojásokat szétválasztjuk, a cukrot pedig két részre osztjuk: 15 dekával elkeverjük a sárgáját. Amikor habos, akkor szép fokozatosan hozzákeverünk még 5 evőkanál langyos vizet. A fehérjét a sóval és a maradék 5 dkg cukorral kemény habbá verjük. Tovább tart így, mintha nem lenne benne a cukor, de keményebb, tartósabb is a habja, jobb lesz a tészta. A lisztet, a sütőport, a keményítőt, a kakaóport és a pudingot összekeverjük, és óvatosan összedolgozzuk a három tál tartalmát: a fehérjét, a sárgáját és a száraz anyagokat. Vajazott-lisztezett tepsibe, tortaformába tesszük.
És most jön a másik nagyon fontos dolog: a sütés. Nekem mindig azt mondták, először kell magas hőfokon sütni, aztán alacsonyan... de megbízhatóan csak azóta sikerülnek a piskótáim, mióta fordítva csinálom. 150 fokos sütőbe tolom, és 10 percig így sütöm. Majd felveszem a hőt 180 fokra, és még 30 percet adok neki így. Ellenőrizzük, de nekem ilyenkor már mindig jó. Ilyenkor, és nem előbb. Ehhez a módszerhez ennyi idő kell, de tuti, nem fog összeesni a piskóta, nem lesz „szalonnás”, és kemény sem. Ha letelt az idő, és már nem ragad semmi a tűre, pálcikára, akkor még 15 percig hagyjuk a kikapcsolt sütőben!
Amikor kivesszük, rácsra borítjuk, ha teljesen kihűlt, akkor szeleteljük: óvatosan, lágy a tésztája!

A töltelékhez először a grillázst készítjük el (nekem maradt karácsonyról, ezzel már nem volt gondom). 5 deka durvára vágott diót egy kislábasban kislángon megpirítunk, s mikor már érezni a dió illatát, hozzáadunk 1evőkanál cukrot. Azzal addig melegítjük, kevergetjük, míg a cukor rá nem olvad a dióra. Akkor félrehúzzuk, megvárjuk, míg kihűl, és kávédarálóban porrá daráljuk. (Ez a mennyiség csak enyhe diós ízt fog adni. A krémben alapvetően a vanília dominál majd. Ha inkább diótortát szeretnénk, akkor kétszeres mennyiséget készítsünk, és kicsit kevesebb vaníliát tegyük bele!)

Ha a grillázs megvan, keverjük habosra a mascarponét magában, majd adjunk hozzá 2 evőkanál porcukrot. A tejszínt verjük fel a habfixálóval, tegyük bele a vaníliát, és óvatosan keverjük össze a mascarponéval. Kóstoljuk meg, ha úgy érezzük, tegyünk még hozzá cukrot, végül óvatosan dolgozzuk bele a diót.

Kenjük meg a lapokat, tegyük hűtőbe. Azonnal is fogyasztható, de másnap lesz isteni! (Fogyaszthatjuk csokiöntettel: nem rontja el.)

Sebestyén kedvencei

És ha már az ünnepeknél tartunk, akkor ide kívánkozik még a Sebestyén-nap is. Sebő nem tagadta meg önmagát: tortát szeretett volna a két kedvencével, mákkal és marcipánnal. Ez pedig külön problémákat vetett fel, lévén, hogy Kele a mákot és a marcipánt (általában) nem szereti. Így aztán lett mákos-marcipános torta és pudingos-túrós leveles tészta is, hogy mindenki boldog lehessen.

Mákos-marcipános "torta" (=kalács)

Hozzávalók:
A tésztához:
50 dkg liszt + egy kevés a nyújtáshoz
1 bő kiskanál szárított élesztő (vagy 4 dkg friss)
10 dkg cukor
kb. 2 dl tej
12,5 dkg vaj
1 egész tojás és 2 tojás sárgája
1 csipet só
A töltelékhez:
25 dkg cukros mák 3: 1 arányban keverve (az én kávédarálóm megdarálja a mákot, ha cukorral keverem, most 3 evőkanál mákot és 1 evőkanál cukrot tettem bele, tele is lett épp, ebből három darálónyit készítettem, így jött ki a 25 dkg cukros mák)
10 dkg marcipán durván lereszelve
2,5 dkg vaj
1,2 dl tej

Elkészítés: A tészta hozzávalóiból kelt tésztát dagasztok, kelesztem.
Egy tortaformát kivajazok, lisztezek.
Ha megkelt a tészta, 3 részre osztom, és tortalap-formájúra nyújtom a részeket. Ezután az első lapot a tortaforma aljára teszem, villával megszurkálom, majd jöhet a töltelék fele. Újabb lap, újabb szurka, újabb töltelék. Végül a legfölső lap, szurka-piszka.

Érdemes egy kicsit hagyni, hogy összekeljen, mielőtt a sütőbe dugnánk, de nekem nem volt erre időm, úgyhogy a sütőbe tettem, de először csak 130 fokon sütöttem úgy 20-30 percig. Aztán felvettem 200-ra. Összesen kb. 1 órán át sült, mire jó lett. Ha nagyon pirulna a teteje, alufóliát kell lazán rátenni a tetejére.
Egy fogpiszkálót szúrtam bele, úgy ellenőriztem, jó-e. Mikor nem ragadt rá semmi, akkor jó volt.

A jövő héten újabb két születésnapot ünneplünk: most Apa és Kelemen kerülnek sorra. Meglepetés is készül Kelének, ÓRIÁSI meglepetés, egyenesen Magyarországról. Olyan, amire gondolni sem merne... De ezt majd megírom legközelebb!