Finomságok ovi után

Sok új dolog van az életünkben, ígértem is ezt-azt a múltkor: óvodai beszoktatás, miegymás. Talán nem bánjátok, ha hosszú leszek. De hogy el ne billenjen a mérleg nyelve, sok-sok jó receptet is leírok nektek!

Úton az óvodába

Idén a szokásosnál is nagyobb öröm számunkra minden jó idő – most az év elején meg egyenesen az Ég ajándékának tekinthettük.

Flóris gyerek ugyanis a nyáron betöltötte a harmadik életévét, és szerencsésen fel is vették a legközelebbi óvodába. Ez az intézmény azonban a szomszéd faluban, úgy 2,5 km-nyi járásra van a házunktól. Nem nehéz kiszámolni: ha én viszem-hozom a gyereket, az napi 10 km túragyaloglást jelent. Ez nem is lenne olyan nagy baj, csak hát az idő, az IDŐ. Tempós gyaloglás mellett 20 perc alatt tehető meg ez az út, babakocsival inkább 30, ez oda-vissza 1 óra. Persze attól függ, melyik úton megyünk. Azt mindenképp előre kell bocsátanom, hogy mindkét út gyönyörű helyeken át vezet, különösen így ősszel, ha süt a nap. Ami az egyéb tulajdonságokat illeti: az egyik út hosszabb, de valamelyest járhatóbb, a másik rövidebb, akadályokkal teli. Annyi bizonyos, hogy háromnapnyi folyamatos eső után mindkettőn könnyen érezheti magát az ember iszapbirkózónak, úgy felázik a talaj. Márpedig itt ősszel nem három napig, hanem három hétig is esik egyfolytában. (Mondom, hogy idén eddig óriási szerencsénk volt!)

Próbálkozunk mindenhogy, gyalog és biciklivel. Mindkettőnek megvan a maga előnye – no meg a hátránya is. Pár éve örököltünk egy jó nehéz női túrabiciklit. Minden csodás lenne, tekerés közben kit érdekelne a sár! Hanem ezen a rövidebb úton, ami a marhalegelőn át vezet, 5 kis kapu is van. És nem is akármilyenek! Nem ám olyan sima kis „kinyitom-becsukom, aztán megyek is”- kapu. Hanem olyan, amin akkor sem tudnak átmenni a tehenek (meg más se nagyon), ha valaki netán nyitva hagyná őket. Két helyen záródnak ugyanis: aki kinyitja és átmegy rajtuk, az egy kis „kalickába” lép csupán. Abban a kalickában aztán szűk a hely, meg kell kerülni a kapu csukódó szárnyát, azon át kell furakodni valahogy, hogy kilyukadjunk az út túloldalán, és mehessünk tovább. Ezekben a kalickákban csalán, szeder, galagonya, csipkerózsa… minden van! Egy dolog nincs: hely. Nagyjából olyan oda bemenni, mint egy vasszűz belsejében időzni. Babakocsival is nehézkes, de azt már két éve gyakoroljuk, úgyhogy van rutinunk. De ezzel a dögnehéz biciklivel, gyereküléssel csak akkor tudok valahogy átevickélni, ha legalább a gyerek nem ül rajta...

Akkor most álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük el ezt az egészet! Megéri! Két perc tekerés, kapu. Gyerek leszáll (gyerekülésből!), kaput kinyitom, félig rám csukódik, nem jó. Megint megpróbálkozom, beszorul a bicikli, nem jó. Újra. Nehezen sikerül. Bent vagyok a kalickában: kezem galagonya szúrja, lábam csalán csípi, hátamon csorog az izzadság. Fél kézzel tartom a kaput, hogy rám ne csukódjon megint. Próbálom derékszögre hajtani a biciklit, hogy kiszabaduljunk valahogy a természet öleléséből. A sárhányó mindenhová beakad. Húznám arrébb, de nehéz, igazi túrabiciklihez méltón, a kerekek remekül tapadnak, meg sem tudom mozdítani. Cserébe azonban csaknem rám dől az egész jármű. Minden erőmre szükség van, hogy ez utóbbit el tudjam elkerülni. Sikerül. Elképzelem ezt a mutatványt gyerekkel az ülésben: biztos a bozótban kötöttünk volna ki... Valahogy kiszuszakolom a biciklit, s azon gondolkodom, nem lenne-e egyszerűbb súlyemelő leckéket venni, és átdobni valahogy a bringát a sövényen. A gyerek még a kapu túloldalról néz. Na, jöhetsz, fiam! Ő is átjön, ülésbe beköt, megint két perc bicikli, megint egy kapu. És ez ötször. Párszor végigverekedtük magunkat az akadályokon, és bíztam benne, hogy valahogy majd rájövünk a dolog nyitjára, de nem ment. Úgyhogy rövid út, vagy sem, csak babakocsival vállalkozunk erre.

Van egy hosszabb út is, ott jól lehet tekerni, se kapu, se akadály, de helyenként autóúton kell haladni. A terep sem a legbarátságosabb: hegyre-fel, dombról le – és meg nem mondom, melyik a nehezebb, mikor gyerek ül az ember mögött: tekerni teljes erőből vagy fékkel menni lefelé, és folyamatosan félni, hogy vajon ki tudom-e kerülni a hirtelen elém kerülő nagyon kedves, rémségesen barátságos, de szanaszét szaladozó kutyákat... No, ennyit az útról.

Ezek után bárki beláthatja: az a tény, hogy Flóris hetente csak három nap megy óvodába, az igazán remek dolog. És hogy miért három? Mert heti 15 órát fizet az állam. (Mehetne többre is, ha kifizetnénk. De szerintünk elég is ennyi, meg aránytalanul sokba is kerülne – pláne azt tekintve, hogy az ovi egyáltalán nem is kötelező, én meg itthon vagyok.) Ez a három nap jelenleg úgy néz ki, hogy két napon megy délután 1-től 4-ig, egy nap pedig 9-től 3-ig. (Igen, tudjuk, hogy ez még nem 15, egyelőre ennyit tudtak biztosítani). Ehhez adjuk hozzá, hogy egészében véve egy óra út oda, egy óra, vissza, és utána mindenki döntse el, van-e értelme feltenni a kérdést, amit annyiszor kérdeznek mostanában: „És mit tervezel, mire használod a felszabaduló időt?” :D

De azért válaszolok: a két rövid napon nagyjából arra marad időm, hogy szusszanjak, és végre háborítatlan nyugalomban megebédeljek. A hosszúnap, az viszont csodás! Évek óta nem volt részem ilyen nyugalomban. Ilyenkor élvezem, hogy belefeledkezhetek a vasalásba, főzésbe, akármibe. Aztán néha összerezzenek, mert elfelejtem, hogy ezt most SZABAD nekem.

Idő- és liszthiány

Szóval, az IDŐ minden szempontból nagyon fontossá vált az utóbbi hetekben nálunk. Olyan „van is meg nincs is”-jelleggel. Mert szombaton annyira élvezem, hogy sehová sem kell sietni, hogy ismét találtam időt arra, hogy a régóta ki sem nyitott szakácskönyveket bűvöljem, és elképzeljem, hányféle új ételt készíthetek a családnak. Ismét visszatértem a heti menü megírásához is. Ez azért is nagyon fontos, mert azokon a napokon, amikor Flóris csak 3 órát tölt az óvodában, nagyon be van osztva minden perc. A gyereket fél 11-kor lefektetem, hogy fél egykor (megebédelve) elindulhassunk az óvodába. Azelőtt szépen elaludt egyedül – de mióta ilyen korán kell elaludni, kizárólag velem hajlandó. Ha nem fekszem mellé, inkább nem is alszik. Márpedig ha nem alszik, akkor nem biztos, hogy minden olyan rózsásan megy az oviban... (Ez utóbbiról később még írok, csak gondoltam, ideje volna már a konyháról is beszélni.)

Szóval temérdek dolgom közepette fekszem a gyerek mellett, és persze magam is majd'' leragad a szemem...

Aztán irány a konyha vagy ami épp aktuális (mosás, vasalás, takarítás, folytatni, amit elkezdünk). Ebéd, óvoda. Fél kettő körül megjövök, és fél négykor már megyek is a buszhoz, hogy fogadjam a fiúkat. Addigra az asztalon kell lennie az ételnek. Általában én megyek Flórisért négyre, addig a szomszédasszony vigyáz a két nagy legényre. (Ha apa ráér, hogy elmenjen érte alutóval, akkor egy kicsit könnyebb napom van.)

Ilyen rohanásban meg az egyre borongósabb időkben ismét barátságot kötöttem az olajban sült mindenfélékkel. Egy főzelék és egy kukoricás vagy gombás lepényke igazán otthonos érzést ad kicsinek és nagynak egyaránt. Nem is beszélve a fánkról és palacsintáról! Így aztán készült nálunk magos fasírozott (ez utobbi nem olajban, hanem tepsiben, és régebben már megadtam a receptjét), rántott hal, szaggatott fánk, hajdinapalacsinta, gombafasírt és kukoricás lepényke, és végre kipróbáltam a fishcake-et is, ami nem más, mint halból vagy más tengeri herkentyűből készült fasírozott.

A véletlen úgy hozta, hogy ahogy belelendültem a különböző kisüthető lepénykék rejtelmeibe, úgy fogyott ki itthonról lassan mindenféle liszt. Először csak a fehér búzaliszt, aztán a teljes kiőrlésű, majd a rozsliszt is. Végül már csak hajdinalisztem maradt. Aki idegenkedik attól, hogy ne a megszokott fehér búzalisztet használja - vagy nincs neki készleten ennyiféle -, az nyugodtan elkészítheti fehér vagy teljes kiőrlésű búzaliszttel is ezeket az ételeket.

Szaggatott fánk mindenféle lisztből

Hozzávalók:
15 dkg teljes kiőrlésű rozsliszt
15 dkg hajdinaliszt
50 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt
2 teáskanál szárított élesztő
2 teáskanál méz
6 dkg cukor
1 teáskanál só
3 tojás sárgája
1/2 üvegcse rumaroma
5 dkg olvasztott vaj
annyi langyos tej, hogy kenhető tésztát kapjunk (legalább 5 dl)
olaj a sütéshez

Elkészítés: Hagyományos módon készül: futtatás, dagasztás, kelesztés. Mikor szépen megemelkedett, két kanál segítségével galuskákat szaggatok a forró olajba, mint a túrófánknál.

Nagyon finom lett!! Megkockáztatom, hogy jobb, mint a fehér lisztes változata.

Kukoricás lepényke

Hozzávalók:
½ doboz (25 dkg) konzerv kukorica
6 cl tej
pár csepp Tabasco szósz (vigyázat, ha 3-4 cseppnél többet teszünk, csípős lesz!)
2 dl zabpehely
2 evőkanál napraforgómag
2 nagy tojás
só
bors
annyi (tönköly)liszt, hogy fasírt sűrűségű masszát kapjunk

Elkészítés: A kukoricának leöntöm a levét, beleteszem a tejet, a Tabascót és a borsot, összekeverem, majd beleteszem a magokat, a tojást és a sót. Ezután fél órán át állni hagyom, hadd szívja meg magát a zabpehely.
A lisztet csak ez után teszem bele (nekem 1 bő evőkanál kellett hozzá).
Olajat forrósítok, és kanállal kis halmokat teszek az olajba. Ha az egyik fele megsült, megfordítom. Melegen (fokhagymás) tejföllel vagy majonézzel fogyasztjuk.

Mi salátával ettük, és a fiúknak annyira ízlett, hogy este újra ki kellett sütnöm egy adagot. Akkor nem volt időm fél órát adni a zabnak, helyette több lisztet tettem bele.

Fishcake

Hozzávalók:
2-3 fagyasztott halfilé – kiengedve
½ citrom leve
¼ (nagyobb) fej vöröshagyma
6 evőkanál zabpehely
1 bő teáskanál mustár
8 evőkanál tej
só
kevés zsemlemorzsa megforgatni benne
olaj a sütéshez
(aki aggódik, hogy szétesik, tehet bele 1 tojást is, de én nem tettem)

Elkészítés: A halra kiengedés előtt rácsorgattam a citromlevet, mikor kiengedett, az összes hozzávalót turmixgépbe tettem és összeturmixoltam. Kis gombócokat formáztam, megforgattam zsemlemorzsában, meglapogattam, majd olajban kisütöttem.

Nagyon finom! Szerintem, jobb, mint a rántott hal. Paradicsomos lencsefőzelékkel ettük.

Mielőtt a gombapogácsa receptjét leírnám, ide kívánkozik egy másik recept. Pénteken mindig rám jön a hétvégeváró hangulat, csakhogy addigra már tényleg kifogytunk mindenféle lisztből, kizárólag hajdinaliszt volt itthon. Ez mégsem tarthatott vissza engem attól, hogy péntek délután palacsintát süssek. Találtam az egyik szakácskönyvben egy receptet: breton hajdinapalacsinta. Ez ugyan sós volt, tojással, sajttal fogyasztották, de nem volt nehéz átalakítani a mi kedvünk szerint. Végre sikerült CSAK hajdinalisztből szép, "jól kezelhető" és finom palacsintákat sütnöm. Így csináltam:

Hajdinapalacsinta

Hozzávalók:
50 dkg hajdinaliszt
2 tojás
fél teáskanál só
1,5 evőkanál cukor
5 dl víz
5 dl (vagy több) tej
2 evőkanál tejföl vagy tejfölös túró (quark)
1 szűk teáskanál sütőpor
2 evőkanál olaj a tésztába + a sütéshez

Elkészítés: A hozzávalókból palacsintatésztát kevertem, majd 2 órán át hagytam pihenni (ha szükséges, önthetünk még hozzá tejet, mielőtt sütni kezdjük, kicsit sűrűbbnek kell lennie, mint a hagyományos palacsintatésztának). A megszokott módon sütjük a palacsintákat, mindegyik előtt egy kevéske olajjal meg kell kenni a serpenyőt.
Nem teljesen olyan az íze, mint a búzalisztesnek (miért is lenne olyan, hisz nem abból van), de finom, és teljesen ugyanúgy fogyasztható. A fiaim egy árva nyikkot nem szóltak, hogy "baj" lenne a palacsintával. Ették, mint rendesen.

Gombapogácsa

Hozzávalók:
5-10 (amennyi van) gombafej felszeletelve
1/4 vöröshagyma
½ csokor petrezselyem
pár szál friss kakukkfű (vagy fél mokkáskanálnyi szárított)
3 evőkanál zabpehely
2 evőkanál napraforgómag
nyers hajdinapalacsinta-tészta
só
olaj a sütéshez

Elkészítés: A gombát, a fűszereket, a zabpelyhet és a napraforgót egy tálban összekeverem, s annyi hajdinapalacsinta-masszát öntök hozzá, hogy jól szaggatható tésztát kapjak. (Ha véletlen túl híg lenne, nyugodtan kiegészíthetjük még zabpehellyel vagy akár liszttel.)
Ezután forró olajon kisütjük őket.
Ez is remek húsmentes feltét lehet főzelék mellé. Mi paradicsomos káposztával fogyasztottuk.

De sütöttünk sütőben is, nem csak olajban. Az édeskrumplis kenyérben például nagy segítségemre volt a kis házi pékem. Ha nektek is van ilyen, ki ne hagyjátok a munkából!

A kenyérke egyébként sütőtökkel ugyanígy elkészíthető. Én csak azért nem azzal csináltam, mert úgy vettem észre, hogy ebben az országban ősszel ízetlenek a sütőtökök. Tavasszal-nyáron viszont olyan országokból importálják, ahol kap elég napsütést, és finom, édesre érik. Ilyemkor itt érdemesebb csalni egy kicsit, és édesburgonyával helyettesíteni minden sütőtökös receptet.

Édeskrumplis reform(forma) kenyérke

Mint mondtam, nincs itthon fehér lisztem. Nem direkt, csak elfogyott. Úgyhogy az édeskrumplis kenyér (ami szerintem sütőtökös is lehetne ennyi erővel) hajdinaliszttel és teljes kiőrlésű búzaliszttel készült.

Hozzávalók:
20 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt
10 dkg hajdinaliszt
1 teáskanál szárított élesztő
1 teáskanál méz
1 teáskanál só
1 édeskrumpli (négybe vágva, 200 fokon 20 percig sütve, összeturmixolva)
10-15 friss rozmaringlevélke
langyos víz
esetleg 1 teáskanál olaj
(a fogyasztáshoz vaj! )

Elkészítés: Összegyúrom, dagasztom az alapanyagokat, kelesztem, cipót fomálok, kelesztem, 200 fokon 35-45 percig sütöm, kiveszem, megkenegetem a tetejét hideg vízzel. Megvárom, hogy kihűljön, felvágom, vajjal fogyasztom – illetve az egész család. :)

Két megjegyzésem van. Az első: ha mindezt fehér lisztből készítem, bizonyára igazi puha, ruganyos kenyér lett volna. Elkészíthető így is! Ez nem ilyen lett. Ez puha (másnap is, takarás nélkül), de kicsit sűrű tésztájú. De így is finom! A másik megjegyzés: nekem magában kicsit erőteljes volt benne a rozmaring íze, de tehetünk kevesebbet is. De nem biztos, hogy legközelebb kevesebb rozmaringgal csinálom, ugyanis vajjal megkenve meg egyenesen tökéletes! (Reform-katagóriában mindenképp rászokunk!)

Óvodai beszoktatás zökkenőkkel

De térjünk vissza az óvodához! Mondhatni, van már tapasztalatom az óvodai beszoktatásban, hiszen a két nagyobbik fiú is átesett rajta. Csakhogy őket gyakorlatilag nem kellett beszoktatni. Minden ment, mint a karikacsapás. Az előző óvodában, ahová ők jártak, egyébként se nagyon volt erre mód: egyszer behívták őket úgy másfél órára (szülő nélkül), és ha jól viselte a gyerek, akkor ennyi volt, mehetett is! És ez a két nagy fiúnak nem jelentett problémát. Nagyjából ugyanerre számítottam most is, különösen, hogy itt magát a beszoktatást is komolyabban vették. Többször behívták őt egy-egy félórára, velem is, nélkülem is, és minden remekül haladt. Egészen addig, amíg élesben nem mentek a dolgok...

Bizony, vigaszcukorkával végződött az első „igazi” óvodai nap! Három órát kellett volna ottmaradnia Flórisnak személyre szabott felügyelettel... Négyre ment volna érte Apa. Az első másfél óra remekül alakult. Aztán szállingózni kezdtek a háromórás szülők, köszöngettek nagyokat a gyerekeknek, ölelgették őket... Szegénykém padlóra került, hogy az ő mammája meg hol van... Iszonyatos cirkusz volt: sírt, rángatta az ajtót, hogy megkeressen, lefeküdt a földre, és sehogy sem lehetett megnyugtatni. Legjobban persze az óvónénik voltak megijedve. Látszott, nemigen láttak még ilyet. Az angol gyerekeket nagyjából egyéves korukban éri az első ilyen sokk, mert akkor hagyja ott őket az anyjuk hosszabb időre más gyerekek között. Az egyéves még másképp reagál, máshogy nyugszik meg. Anyu elmegy dolgozni, a kicsi meg valahogy megszokja. Három éves korukra mind réges-rég túlvannak ezen...

Három óra után pár perccel telefonált Flóris óvónője teljesen kétségbeesetten, én meg tekertem, ahogy tudtam. Mire odaértem, már teljesen kimerült szegény a sírástól, elaludt. De mikor ébredezett, akkor is csak "mammát" motyogott, és mikor meglátott, sírdogált még egy sort. Aztán befutott apa is, és mire becsuktuk magunk mögött az óvoda ajtaját, el is múlt a nagy baj. A rossz élményt ellensúlyozandó azért betértünk a boltba, és megvettük neki azt a cukorkát, amelyikre vágyott.

Két sikertelen próbálkozás következett még. Míg ő bent volt az óvodában, én odakint kuksoltam a bejárat mellett (a hátizsákomra ültem jobb híján, mert nem várakozásra találták ki azt a helyet, egyetlen pad sincs a közelben. Szerencsére azonban jó idők voltak akkortájt.) Flóris óvónénije kedves volt, de láthatóan tanácstalan, a főóvónéni pedig nem bizonyult túl együttműködőnek a megoldási javaslataimat illetően. Saját ötlete viszont nem volt a megoldásra. Igyekeztek Flóris fejére is ráhúzni az angol vödröt, ami olyan jól ráillett a többiekére. Azokban a napokban nem voltam túl elégedett, és már terveztük, hogy hivatalosan is közöljük: a módszereik nem töltenek el minket kellő boldogsággal... De aztán erre nem kellett sort keríteni.

Sokat beszéltünk Flórissal, és őszintén szólva teljesen nem is értettem a dolgot, mi ez a nagy ellenérzés benne – hisz korábban ennek nyoma sem volt! És effélét nála soha nem tapasztaltam - nem félős, nem anyátlan, feltalálja magát. Világos volt: nem attól fél, hogy nem megyünk érte. Nem is rossz neki az óvodában, szívesen játszana ott, ha én vagy valamelyik testvére ott lenne vele. Nem állt össze a kép... Flóris idehaza nagyon higgadtan és világosan tudott beszélni az óvodáról, a sírásáról, az egész helyzetről. Egészen addig biztos volt benne, hogy legközelebb nem fog sírni, míg nem közelítettünk az épülethez. Bementünk, és amint üdvözölt bennünket az óvónénije (meg a többi hat is), Flóris azonnal markolni kezdte a kezem, és kezdődött, a "veled akarok játszani" stb.

Mikor negyedszerre mentünk, láttam, már nem olyan komoly a dolog. Valami nyilván nem tetszik neki, vagy az, hogy elmegyek, vagy a többi gyerek, vagy az angol karatty, esetleg mindez egyszerre. De már nem fél. Inkább dacosnak, akaratosnak láttam.

Már értettem: szeretné, ha mi ketten egy csapat lennénk mégpedig az óvodával szemben. (A harc, mint csapatérítő tréning.) Nem hagytam magam. Nem vigasztaltam, nem vettem tudomást a cirkuszról, hanem visszatértem azokhoz a dolgokhoz, amiket megbeszéltünk. Hogy például "dolgom van, de majd jövök. Addig neked is van elintézni valód: ezekkel és ezekkel a játékokkal kell dolgoznod, itt a te munkahelyeden..." stb. Határozott voltam vele, és az óvónénit is megkértem, hogy ne vigasztalgassa. Kimentem. Nem tudtam, működni fog-e a módszer, csak próbálkoztam. Sok múlt az óvónénin is. Aztán kint a babakocsik közt a biciklim mellett várakoztam. Először sírt, de aztán hallottam, hogy már nevet. Akkor elővettem egy könyvet és olvastam. Fél órát volt bent körülbelül - mikor bementem érte, még megpróbálkozott vele, hogy sajnáltassa magát, de nem hagytam.

Hazaúton megbeszéltük, milyen rendesen megdolgoztatta a csúszdát, a karikát, a triciklit, és mennyire örült Claire óvónéni és a munkatársa is. Ekkor tört meg a jég. Legközelebb már csak egy picit bizonytalanodott el, és már nem is sírt. Én meg két hétig ott rostokoltam az óvoda ajtajában, míg ő bent volt. Mindig egy kicsit tovább. Egyszer az óvodába menet azt mondta:
– Mamma, ha odaérünk, mondd meg az óvónéniknek, hogy nekem ne köszönjenek.
– Miért?
– Mert nem szeretem. Túl hangos.

Hát ez volt a baj!!! Aki hallott már angol felnőttet kisgyerekhez szólni, pláne köszönni, az tudja, miről beszélek. Képzeljük csak el: jövünk kettecskén otthonról, beszélgetünk csendesen. Bemegyünk az első ajtón, recepció, csend. Be a másodikon az óvodások közé, és mi történik: minden oldalról jön a visító éneklős és idegesítően hangos: HELLLLOOO! - az óvónénik részéről. Mintha az ember arcába öntenének egy vödör hideg vizet. Pedig nem annak szánják: ez itt a kedveskedés kifejezése.

Ezen is túlvagyunk már. Persze az óvónénik nem tanulták meg, hogy kisebb sugárban öntözzék a „szeretetet” a gyerek fejére, de szerencsére Flóris lassan megszokja.

Almás-sajtos melegszendvics

Itt vége is lehetne az írásnak, de ezt a receptet semmiképp sem hagynám el - ki tudja, mikor jutna rá idő...? Egy angol szakácskönyvben találtam rá egy szombat reggel. Még aznap háromszor elkészítettem. Amilyen egyszerű, olyan finom! Ki kell próbálnotok!

A recept szabad fordításban "Végy egy szelet lehetőleg teljes kiőrlésű kenyeret, pirítsd meg! Majd kend meg jóféle vajjal, tegyél rá pár szelet savanykás almát (mondjuk jonatánt), vagdoss apróra 2 közepes zsályalevelet és szórd rá! Ezután tegyél rá sajtot (én cheddart tettem, de jó az emmentáli, szerintem a trappista is), szórj rá egy kevés (frissen őrölt) feketeborsot és néhány napraforgómagot! Ezután tedd hagyományos melegszendvicssütőbe vagy a sütőben grillezd meg! Nem bánod meg!”