Gyógyhatású padlizsánkrém

Fánknap

A hét eleje még kellemes eseménytelenségben zajlott. A legnagyobb gondom az volt, milyen süteményt süssek a zöldségleves mellé. Eredetileg kalácsot szerettem volna, de nem volt mákom, Sebőnek pedig mák nélkül nem is kalács a kalács. Aztán almás pitére gondoltam, de kiderült, hogy nincs itthon elegendő alma. Majd szóba jött a zserbó, mint gyors sütemény, de akkor még nem tudtam, melyik doboz alján lapul a diós zsák… (azóta megvan). Végül arra jutottam, legjobb, ha fánkkal lepem meg a társaságot. Már szaggattam is, mikor megjöttek a fiúk, és elújságolták, hogy az iskolában ma fánk volt a desszert!

Sebő azonban megvigasztalt, hogy az a fánk egyáltalán nem olyan, mint amit én szoktam: az nagyobb, puhább, a tetején cukor, a belsejében málnalekvár van… - épp csak azt nem mondta, hogy finomabb… De azért nem beszélt le róla, hogy kisüssem, és a végén nem is bánta meg.

A fánkot általában Horváth Ilona receptjei alapján készítem. Ha nem sietek annyira, akkor kelt burgonyafánkot csinálok, mert szerintem az finomabb, de most nem volt kedvem azzal tölteni az időt, hogy a krumplitól ragacsos kezeimet kapirgáljam minden egyéb művelet előtt. Így maradt a szalagos fánk. Próbálunk visszatérni az egészséges ösvényre, ezért javarészt teljes kiőrlésű lisztből dagasztottam. És mivel nálunk a porcukor sem automatikus kellék, kipróbáltam a fánk univerzális változatát: vagyis azt, ami édesen is, sósan is fogyasztható. Épp csak annyit kellett változtatnom a recepten, hogy egy részébe nem teszek rumot, illetve aromát.

Ezek lettek így a hozzávalók:
20 dkg fehérliszt
30 dkg teljes kiőrlésű liszt
3 dkg élesztő
1 evőkanál cukor
1 csipet só
½ liter tej (nekem sosem kell ennyi - most sem kellett)
kevesebb mint fél üvegcse rumaroma (csak a tészta felébe)
olaj a kisütéshez

El is készült egy nagy halom egészen egészséges fánk! Aztán ki-ki „ronthatott rajta” a maga módján: cukorral, lekvárral vagy javíthatott fokhagymával, tejföllel, sajttal. Persze az édes változat vitte a prímet: bevallom, én magam is porcukorral szeretem legjobban, de a fiúk kipróbálták a „lángosos” változatot, és ízlett nekik.

A kókuszkocka és a rákleves esete Sebővel

Szerdán aztán újabb levest kellett készíteni a maradék fánkhoz (kínai kelleves volt garnélával, cérnametélttel - egyszer majd ezt is leírom, de most nem fényképeztem le), csütörtökön újabb sütit a maradék leveshez. Ez az újabb süti volt a kókuszkocka.

A kókuszkocka megint egy problémás eset. Az én receptem szerint 30 deka vaj kell bele! És az még csak a tésztája!! Aztán még egy rahedli a mázhoz... Kérve kérem, aki tud olyan receptet, ami nem „eszik meg” ennyi vajat, az írja meg nekem!

Végül is fogcsikorgatva beletettem, ami írva volt, ki is sült szépen, már hűlt az asztal sarkán, mikor a gyerekek az iskolából megjöttek, nekifogtak a maradék ráklevesnek. Figyelmeztettem őket, hogy ez a süti így még nem kész, akad még vele némi munka. De Sebő nem bírta ki.
- Mamma, ez így is nagyon finom!
A guta majd’ megütött.
- Sebő! Összefogdostad??? Garnélás kézzel???

Na lett is haddelhadd, és magam is nagyon, de nagyon el voltam keseredve, mert már magam előtt láttam az előttünk álló szalmonellás éjszakát... Sebő ugyan nem taperolta végig az egész süteményt, csak egy kis részét, de nem lehetett tudni, melyiket. Végül aztán rájöttem a megoldásra: levágtam az egész sütinek a tetejét. Mire a csokimáz és a kókuszbunda elkészült, szent volt a béke.

A Bristoli-öbölben

Csütörtök este aztán közölték a fiúk, hogy ők bizony már nagyon ennének egy igazi jó pörköltet. Hogy melyik is lenne az igazi meg a jó, arról mindjárt vitát is nyitottak (húskockák legyenek benne vagy combok), de abban megegyeztek, hogy jó sok leve legyen, de ne leves legyen (gulyás), hanem olyan, aminek a hűtőben megdermed a leve, és másnap falatozhatunk belőle hidegen. Arról megoszlottak a vélemények, hogy csipedettel vagy rizzsel, esetleg benne-főtt krumplival a legjobb.

Végül pénteken csirkepörkölt lett az ebéd - tésztával. Flóris tésztapárti, és sokat küzdünk az etetésével. Ha egy kicsit is egyszerűbb lesz ettől az életünk, szívesen teszek az ő kedvére - akár a többiekével szemben. Jó kis fokhagymás, tejfölös uborkasaláta volt hozzá. Azok az illatok és ízek… egészen otthon éreztük magunkat tőle!

Másnapra kirándulást terveztünk. Gondoltuk, megnézzük itt, a nyugati oldalon is a tengert.

Ebédre falatokat ettünk a hideg csirkepörköltből. Ez az egyik kedvencünk: a fiúk körbeülnek engem, én meg sorban teszem mindenki tányérjára vagy szájába a hideg csirkefalatokat: paprikával, paradicsommal, savanyú uborkával, kinek mi tetszik jobban! Olyanok vagyunk, mint egy madárcsalád: mintha a fiókáimat etetném.

Ebéd után átöltöztünk gyorsan, s mikor apa is megjött, csak bekapta az ebédet, és már indultunk is a Bristoli-öbölbe!

Az út is megér pár szót. Kele és én rendszerint nem bírjuk a kanyargós utakat. De most Sebő sem bírta. A titok abban rejlik, hogy nem elég, hogy kanyarognak ezek (az egyébként főutak!!), de még tele is vannak településsel. De még ez sem lenne akkora baj. A baj az, hogy az út szélén - mégpedig közvetlenül - magas sövény van végig. Mintha egy labirintusban autózna az ember. Mondogathattam én szegény fiaimnak, hogy nézzenek a távolba...! Ez alig-alig volt lehetséges. Mindenütt csak a sövény. Egy-egy pillanatra lehetett látni, hogy birkanyájak, legelők vannak a sövény mögött vagy távoli városok, de ez mindig csak addig tartott, amíg helyre nem állt a sövény rendje. Ahol meg nem sövény volt, ott az épületek, kerítések kezdődtek közvetlenül az autóút mentén. Komolyan gondolkodóba estem, hogy hol járhatnak a gyalogosok. Sokszor le is kellett lassítani, mégpedig hirtelen, mert szembejött, mondjuk egy terepjáró, amiből azért itt van bőven, és nem tudott csak úgy elsuhanni mellettünk. Épp hogy el lehetett férni… Az út csak egy órányi volt, de megszenvedtük.

Ott viszont már remek volt. Egy Berrow nevű falu tengerpartján jártunk. A tenger csak a távolban látszott, apály volt épp. Nem is tűnt igazán tengernek, mivel ez a hely a Severn folyó tölcsértorkolatának délebbi oldalán található. Jobbról is, balról is szárazföldet láttunk. Jobbról Wales partjait, balról Exmoort. Íme egy térkép, hogy könnyebb legyen elképzelni:

Sütött a nap. A part mentén hatalmas homokbuckák voltak gyönyörű zöld tengerparti füvekkel, bozóttal. Sőt, pár méterrel távolabb burjánzott a szeder-bodza és a tengeri homoktövis. A fiúk mindjárt meg is hódították az egyik homokbuckát, ott csúszkáltak le-fel majdnem egész idő alatt. Aztán ettünk egy borzalmas fagyit, de jót beszélgettünk a fagylaltárussal - aki, mint kiderült, szintén magyar volt.

Amikor fogyni kezdtek a kutyasétáltatók, és már ereszkedett lefelé a nap, kimerészkedtünk kicsit a mederbe - amit most az apály szabadon hagyott. Nem is olyan messze egy hajóroncs maradványai voltak láthatóak. Szinte már csak pár deszka. Egy norvég hajó járt pórul úgy 100 éve itt: túl közel merészkedett a parthoz, és belesüppedt a homokba, zátonyra futott. Sehogy se tudták kiráncigálni onnan, így azóta is látható apálykor.

Mikor már hűlni kezdett a levegő és közeledett a tenger, felszedtük mi is a sátorfánkat, az autóhoz vezető úton még szedreztünk egyet, majd úgy félmázsa tengeri homokkal (a fiúcskák ruhájában, cipőjében, fülében) elindultunk hazafelé.

Visszafelé másik utat választottunk: az is kanyargós volt - mert milyen legyen a dombok közt? -, de szélesebb volt, ki lehetett látni. Nem is lett rosszul senki. Wellsben megálltunk vásárolni: kenyeret, gyümölcsöt, virslit. Ez utóbbit aztán otthon gyorsan elkészítettem, azt ettük friss kenyérrel, kukoricával, paradicsommal, paprikával, mindenféle mustárokkal, lilahagymás ketchuppal.

Gyógyhatású padlizsánkrém

Még az este megjött az esős idő, és majd két napig egyfolytában, vigasztalhatatlanul esett. Másnapra szépen sorban mutatkoztak is mindnyájunkon a megfázás tünetei. Reggel (és már előtte éjjel) a nagyfiúkon, délelőtt Flórison, délután rajtam. Meg akartunk fagyni ebben a nagy házban. Most bántuk csak igazán, hogy olyan rosszul állunk még a berendezkedéssel: se függöny, se textilek erre-arra. A férjem tömködte az ajtó melletti lyukakat, hogy ne jöjjön be rajtuk a hideg, én meg visítottam, hogy csukja már be az ajtót, mert így is betegek vagyunk mind! Aztán feltettünk pár ideiglenes függönyt, hogy felfogja a hideget. Most úgy néz kis a lakás, mint egy 70-es évekbeli hétvégi ház. Arról is megvilágosodtam (újra), hogy miféle szerepe van a teának az angolok életében. A házak szigetelését helyettesíti. (És mennyivel finomabb, mint a kőzetgyapot!)

Estére szerettem volna sütni egy kis süteményt, de úgy elgyengültem, hogy végül tejbegríz lett belőle.

Azóta központi szerepet tölt be az életünkben minden, ami meleg és amiben nyers fokhagyma van. Ettünk pirítóst is, bundáskenyeret is fokhagymával, fokhagymás uborkasalátát. Felmerült a lángos lehetősége is, Kelemen már be is jelentette az igényét, de mivel a hét elején már ettünk affélét, inkább készítettem egy igazán finom padlizsánkrémet.

Tudom, nem csak arról folynak viták, hogy milyen az igazi paprikás csirke, hanem arról is, hogy melyik az igazi padlizsánkrém. Én az egyik nagyon jó barátnőméknél ettem anno igazán finomat, Erdélyből származott a recept, el is kértem, meg is csináltam, de nekem nem lett olyan. Aztán a recept elkallódott, én meg csak úgy ad hoc készítgettem a padlizsánkrémeket, de sosem lett az igazi. Most két padlizsánom is várt a sorsára. Nem is krémnek szántam őket, de végül amellett döntöttem, mert az igényelte a legkisebb odafigyelést. Nekiveselkedtem a netnek, elővettem a maradék emlékképemet is a régi receptről, és a későbbi kísérletek tapasztalatait, és kiokumláltam, mi lesz a legjobb. Igen tetszett a padlizsános mártogatós is, de végül az egyszerű padlizsánkrém mellett döntöttem. (És legvégül mégsem egészen úgy csináltam.)

És most végre tényleg jó lett! Nem tettem bele mindent, ami az eredeti erdélyi receptben volt, de talán jobb is így egyelőre. Aztán majd fejlődünk ebben is!

Ugyanolyan egyszerű padlizsánkrém - kevés különbséggel

Hozzávalók:
2 nagyobb padlizsán
fél fej lilahagyma
4 gerezd fokhagyma
3 bő evőkanál majonéz
só, bors

Elkészítés: A padlizsánokat ezúttal egészben sütöttem meg, majd lehántottam a héjukat. Szerencsém volt: nem voltak keserűek. Tudom, hogy kést használnom sem lett volna szabad, de bátor voltam, és megtettem: nem lett belőle semmi gond. Amikor kissé kihűltek, akkor feldaraboltam őket és turmixgépbe tettem. Ez a másik barbárság, amit elkövettem, de higgyétek el, eddig ez volt a legjobb padlizsánkrémem, pedig korábban betartottam a szabályokat. Ezzel csupán azt szeretném mondani, hogy sok múlhat adott esetben ezeken is, de úgy látszik, a recept a lényeg!
A hagymát felkockáztam, a fokhagymát szétzúztam, és az egészet összeturmixoltam. Aztán ízlés szerint sóztam, borsoztam. Mikor pedig egészen kihűlt, akkor hozzákevertem a majonézt is.

Olvastam egy recept után, hogy 1 napig kellene hagyni érni. Mi ezzel úgy voltunk, mint a Mátyás király-mesében: hagytuk is, meg nem is. Még aznap nekiestünk, de mivel sok volt, jutott másnapra, harmadnapra is. És bizony igaz: másnap még finomabb volt!

Ma is rendeltem egy adag padlizsánt, holnap este is fokhagymás padlizsánkrémmel kúrálgatjuk magunkat. Ma meg körözöttel. S ha valakinek van még olyan ételrecept a tarsolyában, ami nyers vörös- vagy fokhagymával készül, kérem, ne habozzon megosztani velem!!! Előre is köszönöm!