Ünnepi sütihegyek

Igazán kitettük magunkért, két hétig szinte csak sütöttem – mégpedig csakis az ő nevének ünneplése alkalmából. Készült: kedvenc szelet, sós stangli, kávés kókuszgolyó – meg kávé nélküli -, pávaszem és kókuszos tekercs, ráadásnak pedig vaníliás keksz!

A névadás nehézségei

A névadás nehéz dolog. Annyi szempontot kell figyelembe venni, hogy még...! És mindenkinek mások a szempontjai. Mammának a hangzás a vesszőparipája: a keresztnév legyen nemes, szép, amit felnőttként is méltósággal viselhet. Legyen kicsit régies, legyen ismert a fülnek, de ne legyen mindennapos. A 100 évvel ezelőtti neveknek van méltósága. Na de hiába a jó keresztnév, vezetékneve is van annak a gyereknek, és az idegenek együtt fogják hallani a kettőt. Anyuka megszállott: a vezeték- és keresztnév legyen kerek egység, legyen ritmusa, íve és dallama.

Apuka klasszikafilológus. Ismeri és kedveli az ókeresztény szenteket, eredetiben olvassa a munkáikat, életüket (csak úgy hobbiból, szerelemből). Szívesen adja a kedvencei nevét a gyekekeinek... Szóval anyuka magszállott, de apuka veszélyes... Nézzük csak végig a szentek neveit úgy az első 4 évszázadból, és mindjárt világos lesz, miféle küzdelmet folytattunk mi a férjemmel, mire mindenki számára elfogadható nevet találtunk: nem lehet akárkiről elnevezni, de nem lehet akármilyen a hangzása sem, sőt!

Ezt csak egy kompromisszummal tudtuk áthidalni: a második keresztneveket átadtam Apának, válasszon ő: (azt úgyse hallják olyan sokan), ha már az volt az álma, hogy a kedvenc szentjeiről nevezi el a gyerekeit, ha már muszáj görög neveket adni, legyen az a harmadik helyen. Csak annyit kértem, hogy ne üssön el ritmusra a név többi részétől... Így aztán van nekünk Ciprián, Efrém és Hilárion nevű gyerekünk is... Így jár az embergyerek, ha ógörögöt tanít az apja... De azért egészen szép nevük lett, és büszke vagyok, hogy rászántuk az áldozatot, energiát, és addig keresgéltünk, míg mindenkinek megfelelőt nem találtunk.

Kelemenünk például Alexandriai Szent Kelemenről kapta a nevét. Elvileg. Valójában egyetlen nevet sem találtunk meg ilyen könnyedén, mint az övét. A pár hónapos Sebőt ringattam a vállamon, és mindenfélét énekeltem neki. Mint a legtöbben, akik szeretnek énekelni, én is tudok jónéhány népdalt. Emlékszem az iskolában tanultakra (mert otthon tanítják őket – becsüljük meg!), és ismerek sok-sok újat is táncházból, népzenei albumokról. Egy kisgyerek mellett azonban hamar kiderül, hogy mindez nem is olyan sok, mint gondolnánk. Nem a gyerek, én untam már őket... pár hónap alatt annyira kifogytam, hogy új ihletre volt szükségem. Egy ilyen alkalommal történt, hogy betettem a Kőmíves Kelemen című örökérvényű darabot (rokckopera?) a lejátszóba, és együtt énekeltem az előadókkal. Régi kedvencem, gimnazista koromban egyszer láttam Hegedűs D. Gézával, és mély benyomást tett rám. Utána megszereztem az albumot, s annyiszor hallottam, hogy máig sem felejtettem el a szövegeket. Ne is mondjam: Sebőkém is imádta. Jobban bevált, mint bármi. Egy időben ez volt a legjobb elfoglaltság a kritikus késő délutáni órákban. Én meg csak énekeltem, énekeltem, és egyszer, ahogy így énekeltünk, táncikáltunk az én kis öthónaposommal, s hallgatjuk, amint beszélnek a felvételen: „te akartad annyira ezt a várat. Te meg Kelemen” - egyszerre csak belém villant: micsoda jó név is ez a Kelemen. Milyen méltóságteljes, milyen férfias... És az én speciális szempontjaimnak is tökéletesen megfelel...

Apa bedugta a fejét az ajtón, hogy lássa, rendben vagyunk-e.
- Tudom, mi lesz a következő gyerekünk neve: Kelemen – mondtam mindjárt.
Kicsit gondolkodott, majd ott a félig nyitott ajtóban rábólintott:
- Jó.
(Ekkor predestinálhattuk magunkat a fiúgyermekekre. Egyikünkben sem merült fel, hogy a következő gyermekünk esetleg lány lesz...)

Névnap háromszor

Ha mostanáig hanyagoltuk is kicsit a dolgot, idén minden adósságunkat leróttuk visszamenőleg is. Most háromszor is megköszöntöttük a drágát. Még mesélek egy kicsit, de aztán jönnek a sütemények sorra!

Kezdődött azzal, hogy „tartsunk partit”. Na, ettől mindjárt égnek is állt a hajam. De aztán nagyot sóhajtottam és egyezkedni kezdtem. Nehéz ügy ez a parti-dolog, és igazán szerencsés vagyok, hogy nem erőszakoskodnak ezen a gyerekeim. Itt ugyanis az a rendszer (írtam már erről), hogy a szülők kibérelnek két órára egy játszóházat vagy termet, meghívnak úgy 20 gyereket, megfizetnek egy bohócot vagy más gyermekfoglalkoztatót, aki különböző eszetlenségekkel (értsd úgy, ahogy írtam) bolondítja a gyerekeket. Közben a szülők a kispadról nézik, hogy mikor kell nyugalomra inteni vagy szétválasztani az összegabalyodott, túlvadult gyerekeket. A vége felé jön a bolti torta, búcsúzáskor a party bag, amiben tíz-tizenkét totálisan felesleges és többnyire használhatatlan aprósággal köszöni meg az ünnepelt a részvételt. A gyerekek persze örülnek ennek csomagnak, de a benne levő ócska édességeken kívül eddig minden, de minden a szemétben kötött ki... maga a totális és felesleges környezetszennyezés... Ami meg a szabadidőközpontos, bohócos partit illeti... Ti, akik olvassátok már egy ideje a blogot, tudjátok, mit gondolok róla.

– Tudod, hogy mi olyan játszóházas partit nem tartunk. Nagyon ellene vagyok. De ha szeretnéd, és úgy jó neked, tarthatunk egy sütizős teapartit, amire meghívhatod öt barátodat. - jelöltem ki gyorsan a határvonalakat.
– Jó. Az nekem jó! - örvendezett Kele, mert nem is gondolta, hogy ilyen könnyen megy majd a dolog.
– Én is hívhatok embereket? - kérdezte Sebő.
– Egyet hívhatsz Te is.
– És az én bajátaim??? - méltaltankodott Flóris, aki a múltkor kifejtette, hogy már van két barátja, és az egyik kislány.
– A te barátaidat majd a te névnapodra hívjuk meg, jó? De játszhatsz majd azokkal a gyerekekkel, akik itt lesznek. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod – mondtam, és már előre láttam, hogy ő lesz a legnagyobb duhaj.

A teaparti időpontját egy héttel a valódi ünnep utánra tettük, mert a családi köszöntéssel nem akartam összekeverni a dolgot, előre meg nem szeretek köszönteni. November 23. épp vasárnapra esett, gondoltam, ha már ilyen szerencsénk van, kanyarítunk egy „közösségi alkalmat”: meghívjuk a barátainkat (papa-mama, gyerekek), hogy ünnepeljenek velünk. Csakhogy ők szombaton értek rá, így lett egy ünnepből mindjárt három: egy 22-én, egy igazi fülhúzogatás 23-án és egy „ereszdelahajamat” teaparti 29-én. A végére úgy éreztem magam, mint egy rosszul megfizetett cukrász, aki másodállásban takarít, és mindenféle alattomos technikákat vet be, hogy a kiskorú gyerekeit rábírja valahogy a segítségre.

Kelemen persze a legextrább kívánságokkal állt elő. A családi ünneplésre Kedvenc szeletet, a partira Pávaszemet kért - a két legbonyolultabb sütemény a repertoáromban... És akkor egy süti nem is elég... De hát az ő ünnepe volt, egyszer megtehetem, gondoltam.

Házibuli

A barátokkal való közös ünneplés végül - Sebő jóvoltából - házibulivá fejlődött. Ajándék gyanánt ugyanis rendezett egy kis közös zenés játékot. Becsomagolt egy apróságot vagy öt külön réteg papírba. A feladat pedig az volt, hogy míg szól a zene, körbe-körbe kell adogatni a csomagocskát. Amikor a zene megáll, nem szabad továbbadni, hanem le kell fejteni róla egy réteget. Már ez is sokkal szórakoztatóbb volt, mint gondolnánk. Hanem amikor a csomag végére értünk, még mindig ott volt a zene: először a Csinibabára ropták, mikor pedig kezdett túláradni a jókedv, átváltottunk a Furulyás Palkóra.

Erre az alkalomra két süteményt sütöttem: az egyik a sós stangli, amit a múltkori írásban részleteztem.

A másik egy réteges sütemény, amit mi Kedvenc szelet néven ismerünk. Én ugyan a kedves otthoni szomszédasszonyomtól kaptam a receptet, de rákerestem a neten, és megállapítottam, hogy pontosan megegyezik ezzel, épp csak annyi a különbség, hogy mi porcukorral a tetején szoktuk meg.

A tea party előkészületei

Komolyan vettük a felkészülést: meghívókat írtunk, a szerény dekorációra több estét rászántunk Kelemennel, és még léggömböket sem felejtettem el rendelni. A mulatság szombat délután volt, s én már csütörtökön nekiláttam a sütögetésnek. Kezdtem mindjárt a kókuszgolyóval. Jó nagy adagot készítettem, mert tudtam, hogy még aznap elfogy majd a fele.

Erre kicsit rá is játszottam. Régóta tervezem, hogy egyszer kipróbálom a kókuszgolyó felnőtt változatát: aroma helyett igazi rummal, tej helyett kávéval. Közepén mazsola... hmmmm. Most elkülönítettem egy kevés masszát, megcsináltam, és megállapítottam, hogy érdemes felnőni.
Fokozta a hatást, hogy mivel itt háztartási kekszhez nehéz hozzájutni, vajas keksszel készítettem.

Kókuszcsók – azaz „felnőtt” kókuszgolyó

Hozzávalók:
25 dkg darált (vajas) keksz
10 dkg vaj
15 dkg porcukor
0,5 dl kávé
0,5 dl rum
1 evőkanál keserű kakaó
kókuszreszelék a forgatáshoz
mazsola a tetejére

Elkészítés: A hozzávalókat a kókusz és a mazsola kivételével összedolgozom. Ha véletlen túl lágy a tészta, zabpehellyel tökéletessé lehet tenni.
Golyókat formázok, kókuszba forgatom, a tetejükre egy szem mazsolát nyomok, majd a hűtőben pihentetem.

Két tanácsom van:
1. hidegen az igazi
2. jobb, ha mindjárt dupla adaggal kezdünk.
Persze elkészítettem az eredeti gyermek-változatot is jó nagy adagban.

Szuper, haladunk, gondoltam. A három süteményből eggyel már el is készültem! Erre mi történik? Este jön haza az én jó uram, és mondja, hogy az egyik kislány anyukája szólt, hogy a gyermeke tejallergiás. Hoppá...

Tejallergiás problémák

Gondolkodóba estem, mivel bővítsem a menüt. A neten is feltettem a kérdést: ki mit javasol. Nagyon hálás vagyok egy kedves hozzászólónak, aki érzékletes képet festett arról, micsoda szomorú sorsa van a tejallergiás gyermekeknek az efféle bulikon. Ott a sok finom falat, dőzsöl a társaság, ők meg az otthonról hozott laktózmentes kekszecskét rágicsálják...

Eredetileg arra gondoltam, hogy csak egy laktózmentes süteményt sütök, de ennek hatására másképp döntöttem: minden laktózos finomságnak lesz egy laktózmentes párja! Ha kiszámoljuk, ez kétszer annyi süteményt jelent – hacsak nem készítek valami olyat is, ami eleve (az eredeti recept szerint is) laktózmentes.

Ennek megfelelően a menü a következő lett: Indításnak szalámis szendvics zöldségekkel, majd a sütemények sora: kókuszgolyó, mandulás zabgolyó, pávaszem, kókuszos tekercs és vaníliás linzer mindenféle változatban: kakaósan, kakaó nélkül, csokisan és csoki nélkül (a csokoládéban, amit használtam, ugyanis volt tej).

S hogy miért kell ennyi süti nyolc gyereknek? Több okból is. Először is, mert a gyerekeknek szüleik is vannak, aki elhozzák és értük jönnek, talán maradnak is, ahogy a rendes partikon szokás. Sebő egyik régebbi teapartiján pont így történt... Másodsorban pedig azért, mert úgy terveztem (és úgy is lett), hogy ezúttal a party bag-be is sütemény kerül majd.

Írom is sorban a recepteket!

Zabos-mandulás golyó (laktózmentes)

Hozzávalók:
20 dkg zabpehely
10 dkg porcukor
10 dkg margarin
3 evőkanál meggylekvár vagy bármi más piros lekvár
1 evőkanál málnalekvár
1 evőkanál kakaó
4 dkg darált mandula
víz
(esetleg pár csepp vanília-sűrítmény)
5 dkg mandulapehely kissé összetörve

Elkészítés: A hozzávalókat összegyúrom, majd legalább 1 órán át pihentetem (de jobb, ha 2). Ezután golyókat formálok, és megforgatom őket a mandulapehelyben.

A magam részéről a vaníliát kihagytam volna, csakhogy abba a meggylekvárba, amihez itt hozzájutottam, gyárilag tettek vaníliát. Gondolom azért, mert az angolok így szeretik. S mivel úgyis egy angol kislány kedvéért gyártottam a golyókat, megpróbálkoztam vele. Meglepő módon nem rontotta el!

Vaníliás keksz (csoki nélkül laktózmentesre is elkészíthető)

A fiúk amúgy is lobbiztak egy kis vaníliás kekszért, gondoltam, most elkészítem margarinnal, akkor lesz egy sütemény, amit nem kell duplán megcsinálni. Ugyanis ha linzertésztába margarint teszünk vaj helyett, akkor tökéletesen megfelel a tejallergiások igényeinek is.

Hozzávalók:
30 dkg vaj (vagy margarin)
30 dkg fehér liszt
20 dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt
10 dkg kukoricaliszt
20 dkg porcukor (édesszájúak tehetnek 25-öt is)
3 tojás sárgája
1 rúd vanília kikapart belseje
1,5 teáskanál sütőpor
3-4 evőkanál víz
12 dkg étcsoki
1 teáskanál étolaj

Elkészítés: A liszteket, a sütőport, a porcukrot és a vaníliát összekeverem, majd belemarcangolom a hideg vajat, s összedolgozom a 3 tojássárgával. Annyi vizet teszek még bele, hogy összeálljon a tészta. Egy tömbbé gyúrom, fóliába teszem, 2 órán át a hűtőszekrényben pihentetem.
Majd a tésztát 3-4 mm vastagságúra nyújtom, és formákat szúrok ki belőle. 175 fokos sütőben 10-15 percig sütöm. Akkor jó, ha még halovány a színe, de már porhanyós. Ha kész, rácsra teszem, hagyom kihűlni.
Mikor kihűlt, jöhet a csoki! Vízgőzön megolvasztom a csokit az olajjal, néha megkeverem. Ecsettel kenem a kekszek aljára. Rácsra teszem, és a hűtőben dermesztem meg.
Sok lesz ennyiből – legalábbis amíg sütjük, ezt gondoljuk. Aztán kiderül, hogy annyira nem is...

Kelemen kedvence: a pávaszem

Hozzávalók:
6 tojássárgája
3 tojásfehérje
12 dkg porcukor
4 dkg cukrozatlan kakaópor
1 púpozott evőkanál liszt
fél mokkáskanál sütőpor
csipet só
A krémhez:
1 tojás
3 evőkanál vaníliás pudingpor (vagy liszt)
3 dl tej
22 dkg porcukor
1 csomag vaníliás cukor
1 púpozott evőkanál cukrozatlan kakaópor
A mázhoz:
10 dkg étcsokoládé
1 kiskanál naprafogóolaj
(Szükség lesz még két tepsiméretű sütőpapírra és egy friss konyharuhára.)

Elkészítés: Kiszabom a sütőpapírokat, az egyiket a tepsi aljára fektetem, a másikra tűvel kicsi lyukakat szúrok szerteszét (mint mikor villával meg kell szurkálni a sütemény tetejét – csak most a papírt kell).
A tojássárgákat a porcukorral fehéredésig keverem. A fehérjéket a csipet sóval kemény habbá verem. A sárgájába apránként belekeverem a lisztet, a tojásfehérjét, a kakaót és a sütőport. A masszát szépen eloszlatom a tepsiben az ép sütőpapíron. 180 fokon sütöm 10-15 percig, mielőtt kivenném, tűpróbával ellenőrzöm, megsült-e a piskóta.
Mikor kész, kiveszem, és csak pár percet adok neki hűlni, hogy a kezem kibírja. Aztán előveszem a konyharuhát, megfröcskölöm hideg vízzel. Arra teszem a lyuggatott sütőpapírt, majd erre ráborítom a piskótát anélkül, hogy a sürőpapírt lefejteném róla. Így van négy rétegem: alul a konyharuha, rajta lyuggatott sütőpapír, azon a piskóta, azon egy másik sütőpapír. Most megfogom a négy réteg hozzám közelebb eső felét, és szorosan feltekerem, majd a konyharuha széleit aláhajtom, hagyom pihenni, kihűlni. Nagyon bonyolultnak hangzik, de nem az! Olvasni nehezebb, mint csinálni! Próbáljátok ki!

A krémhez a pudingport összekeverem a tejjel, majd alaposan belekeverem a tojást, és alacsony lángon jó keményre felfőzöm. Amikor bugyog, akkor is kevergetem még 1 percig a tűzön, majd leveszem, de még mindig kevergetem 2 percig. Félreteszem hűlni, de közben is néha megkeverem.
Kikeverem a vajat a porcukorral, majd ha kihűlt a pudingos krém, összekeverem a kettőt. Nem nagyon akar majd elegyedni – én a legjobb eredményt a botmixer aprító fejével szoktam elérni – és így a konyha sem lesz tele krémmel. :)
Ha ezzel megvagyok, kétfelé veszem a krémet. Az egyik felébe belekeverek 1 csomag vaníliás cukrot, a másikba a kakaót.
Ezután óvatosan kibontom a kihűlt tésztát. Mivel kevesebb benne a fehérje, mint a sárgája, szépen ki lehet göngyölni. Rákenem a kakaós krémet. Ez idáig nem nehéz. A nehéz most jön: a vaníliás krémet a kakaós krém tetejére kell kenni, mégpedig úgy, hogy a két krém ne keveredjen össze. Na ez türelemmunka! De ne aggódjunk, ha véletlen kicsit össze is mosódik a kettő: az ízén nem fog változtatni. Ezután feltekerem olyan szorosan, ahogy a tészta engedi.
Vízgőzön megolvasztok 10 dkg étcsokoládét, teszek bele 1 kiskanál olajat, elkeverem, és ezzel a mázzal vonom be a süteményt.

Laktózmentes kókusztekercs

Ezt a receptet azóta listára vettük. Mindenkinek nagyon ízlett, de Sebőnek különösen. Azóta is rágja a fülem, hogy készítsem újra. Ha lesz megint kókuszkrémem, meg is teszem, mert nagyon egyszerű.

Hozzávalók:
1 kakaós piskótatekercs (épp olyan, mint a fenti)
2,5 dl kókuszkrém
10-12 dkg porcukor
1 csomag habfixáló
2 evőkanál kókuszreszelék
pár csepp vanília-sűrítmény
cukrozatlan kakaópor a tetejére

Elkészítés: Kibontom a kókuszkrémet, és ha van különvált leve (az enyémnek volt, nem is kevés), azt leöntöm róla. Belekeverem a porcukrot, és habverővel kissé felverem. Majd jöhet a habfixáló, ezzel aztán olyan keményre verem, amennyire lehetséges. Végül óvatosan belekeverem a vanília-sűrítményt.
Ezután kiterítem a piskótatésztát, rákenem a krémet úgy, hogy kb. 2 evőkanálnyi azért még maradjon. Rászórom a kókuszt, feltekerem. A külsejét megkenem a maradék krémmel, és egy szűrő vagy szita segítségével kakaóport szórok rá.

Nagyon finom! Ha belejön az ember a tekergetésbe, ez az egyik legegyszerűbb vasárnapi sütemény!

Tea tejjel – tej nélkül

A mulatság jól sikerült. Két kislány és három fiú jött. A szülők szépen hazamentek, megbeszéltük, hogy hatra jönnek a csemetékért.

Pedig ijesztően indult. Erősen hajazott a dolog a gyerekek által megszokott szülinapi szaladozós eszetlenkedésre. Épphogy megjöttek, még észbe se kaptam, Kele és a három barátja szaladtak fel az emeletre, Flóris lóhalálában utánuk... bementek mindenhová, elbújtak, ijesztgették egymást. Dobogtak a lábak, ki ezért kiabált, ki azért... El sem igazodtam a zajok között... persze a legkisebb gyerek volt a legnagyobb rendbontó... Jaj, mondom, nem lesz ez így jó...

Apa gyorsan leparancsolta őket a földszintre, s mivel jó volt az idő, kiment velük szaladozni az udvarra. Nem nagyon kellett hajkurászni őket: elég volt megállni a ház egyik sarkán, ők futkároztak körbe-körbe. Én meg bevettem magam a konyhába, és szélsebesen teríteni kezdtem. Mire kimozogták magukat és kezet mostak, várta őket a sok finomság.

Uzsonna után szelídebb vizekre eveztünk. A lányok és még páran a múltkorihoz hasonló játékba kezdtünk, a „kemény fiúkat” is hívtuk, de nem volt kedvük hozzá. Ők inkább odafönt legóztak. Mindegyikük épített magának valami szuperhősnek való szuperjárgányt. (Nálunk a sok lego nincs különválasztva. Csak az építési útmutatókat tettük el, az építőelemek mind-mind egy nagy dobozban vannak az emeleten, és az ember azt csinál belőlük, amit csak akar!)

Mielőtt szállingózni kezdtek a szülők, még egyszer megetettük őket: megéheztek a nagy játékban. A távozók süticsomagot kaptak (tea partyról mi mást?), amibe a kedvenc süteményeiket tettem.
Egészében véve elmondhatom: nagyon büszke vagyok magunkra. Sok nehézséget állított elénk ez a tea. Nem volt könnyű minden elvárásnak megfelelni, a házat is rendbe tenni, no meg értelmes időtöltésre ösztönözni ezt a vegyes kis csapatot – de végül sikerült. És ez nem csak a szerencsének köszönhető. Nagyon sok múlott a mi gyerekeinken is. Hogy megértették, mikor azt mondtuk, nincs eszetlenkedés, hogy volt kedvük az udvarra menni, hogy tudták, jó játék a közös legózás is, nem csak a másik ijesztgetése.

A legkedvesebb emlékem azonban a tejérzékeny kislány volt. Aki bizony tényleg jött a maga kis laktózmentes muffinjával. Már az is nagyon megható volt, ahogyan az anyukája meglepődött, mennyi, a kicsi lánya számára is ehető házi finomsággal készültünk. Látszott, hogy erre álmában sem számított. De a legjobb mégis az volt, amikor láttam, hogy az a vékonyka gyerek milyen boldogan eszik a süteményekből. Ízlett neki minden, vett is belőlük bőven – és öröm volt látni az elégedettséget az arcán.

A szép nevű Kelemen is boldog volt. Nem kapott „hagyományos” partit, de volt dekoráció és papírtányér – amit annyira szeretett volna –, volt léggömb és ajándékok, no meg sok-sok finom sütemény. „Szerintem jobb is volt ez a party, mint az angoloké, mert azokon csak egy sütit tesznek a party bag-ba” – adott hangot véleményének az ünnepelt.