Egzotikus csók és gyilkosság 29.

A Woodley rezidencia óriási ház volt, és fényár-
ban úszott, amikor a kocsival megálltak a bejárat
előtt. Vörös kabátos inas lépett hozzájuk, hogy le-
parkolja Norman kocsiját, egy másik parkolóőr pe-
dig kinyitotta az ajtókat, és kisegítette a három
hölgyet.

Hannah elámult, amikor Normanbe karolva be-
lépett az előcsarnokba. Trópusi virágokkal díszí-
tették fel az alkalomra, telis teli volt streliciával,
pávavirággal, sziámi rózsafával. Egy vagyonba ke-
rülhettek. Félkörös fali fülkében egy hárfaművész
klasszikus muzsikát játszott. Hannah-nak tetszett
a zene. Meg kell hagyni, Judith Woddley-nak van
stílusa.

– A kabátját, asszonyom? – Sötétzöld egyenruhát
és habos fehér kötényt viselő, csinos szobalány se-
gítette le Hannah kabátját. – Óhajtja esetleg felfris-
síteni magát a mosdóban?
– Igen, köszönöm – felelte Hannah és Norman-
hez fordult. – Csak meggereblyézem a hajam egy
lóvakaróval.
– Nekem is tetszik a hajad – nevette el magát a
lószerszám hallatán Norman.
– Asszonyom? – a szobalány megérintette Han-
nah karját. – Ha volna szíves követni, kérem.

Hannah megbeszélte Normannel, hogy a bárban
találkoznak, és elindult a szobalánnyal. Csinos, bar-
na hajú lány volt, s noha nem ismerte fel Hannah-t,
ő emlékezett rá a tavalyi partiról. Woodley-ék min-
dig külső személyzetet alkalmaznak a partijaikra.
Judith szerint a helybéli lányokat egyszerűen képte-
lenség ilyen különleges rendezvényre kiképezni.
– Ugye nem Lake Eden-be való? – kérdezte a
lányt Hannah.
– Minneapolisi vagyok, asszonyom. A Parti Plusz-
nak dolgozom, ezt a szolgálatot veszi igénybe Mrs.
Woodley.
– Hosszú utat kell megtennie egyetlen partiért –
jegyezte meg barátságos mosollyal Hannah.
– Ó, ez nem gond. Mrs. Woodley gondoskodik a
szállításunkról, és ezt az egy partit a világért sem
szalasztanám el. Már harmadik éve vagyok itt.
– Mintha emlékeznék magára tavalyról. Mitől
jobb ez a parti a többinél?
– Ötnapos megbízás, és használhatjuk a fedett
medencét, meg a szaunát, sőt Mrs. Woodley-tól el-
látást is kapunk, amíg itt vagyunk. Ez számunka is
olyan, mintha mi is buliznánk.

Hannah végtére is nyomozott, és bizony sosem
lehet tudni, mire tud majd használni egy ilyen in-
formáció.
– Gondolom, általában nem ennyire kellemesek
a megbízásaik.
– Ugyan, dehogy. Rendszerint kevesebb, mint hat
óra alatt lebonyolítjuk az egészet, és úgy hajtunk,
hogy kilóg a nyelvünk. Mrs. Woodley azonban min-
dig rengeteg időt ad a felkészülésre.
Hannah kíváncsi lett.
– Mióta vannak itt?
– Kedd reggel óta. Két napig takarítottunk, teg-
nap megterítettük az asztalokat, és ellenőriztük a
poharakat meg a tányérokat. Ma már csak az étel-
szállítóknak kellett segíteni.
– És mikor mennek vissza?
– Holnap délelőtt, rögtön amint összerámoltunk.
Általában délben már úton is vagyunk. Legkésőbb
kettőre hazaérek, de Mrs. Woodley az egész napot
kifizeti nekünk.

A mosdóhoz értek, Hannah bement, hogy felmér-
je a kárt. Teljesen rendben volt a haja, csupán né-
hány elszabadult fürtöt kellett lesimítania. Aztán
megigazította a rúzsát, amelyről Luanne Hanks
döntötte el, hogy tökéletesen áll neki.

Normant a bárpultnál találta meg, szinte elve-
szett a sok magasabb ember között. Hannah örült,
hogy csak nyolc centis sarkú cipőt választott.

– Épp idejében érkeztél – Norman megfogta a kar-
ját és félrevonta a tömegből. – Anyáink erre indultak.
Menjünk, tegyük tiszteletünket Woodley-éknak.
Beálltak a nem túl hosszú sor végére, s amint kö-
zeledtek a vendéglátóikhoz, Hannah megcsodálta
Judith Woodley-t. Ruhája lila selyemből készült, felső
részét apró gyöngyök díszítették. Világosbarna haját
gyönyörű, magasra fésült kontyban viselte, s mindent
egybevetve, mint mindig, ragyogóan festett. Moso-
lyogva csevegett a vendégekkel, szinte sugárzott. Ve-
le ellentétben Del meglepően morcosnak tűnt, és
Hannah sötét karikákat fedezett fel a szeme alatt.

– Hannah – Judith kezet nyújtott. – Örülök, hogy
eljött.
Hannah-nak őrült késztetése támadt, hogy azt fe-
lelje, ő is örül, mármint annak, hogy itt van, de
meggondolta magát. Valami odaillő dolog után ku-
tatott az agyában, végül egy sablonszerű bókot hú-
zott elő:
– Csodásan néz ki ma este, Judith. Fogalmam
sem volt, hogy Claire ilyen rendkívüli ruhákat is
tart boltjában.
– Claire? – Judith zöld szeme elkerekedett, és
Hannah tudta, hogy bakot lőtt. – Ez nem a Tökéle-
tes Divatédenből van, Hannah. Billy kifejezetten ne-
kem tervezte.
– Billy?
– Billy Blase, aki közeli barátom. Látom, ebben
az évben kísérővel jött. Milyen kedves.
Hannah némileg zavartan mutatta be Normant.

Természetesen szóba hozta, hogy most érkezett a
városba, és tovább viszi apja fogászati rendelőjét.
Még egy kurta percig beszélgettek a Woodley há-
zaspárral, majd átadták a helyet a sorban utánuk
következőknek.
– Billy Blase – heherészett Norman, ahogy Hannah
belékarolt. – Kíváncsi volnék, hogy Judynak hívja-e.
Hannah elismerően nevetett. Ha Norman to-
vábbra is viccelődni fog, akár még szórakoztató is
lehet ez a parti. Elvett egy pohár pezsgőt az arra cir-
káló pincértől, majd néhány percig a vendégsereg-
ben sétáltak, oda-odaköszöntgetve az ismerősök-
nek. Aztán a büféasztalok felé vették az irányt,
hogy megszemléljék a hidegtálakat.
– Kaviár? – mutatott Norman egy nagyobb tál jég-
forgácsban fészkelő csiszoltüveg tálra, amelyben ta-
piókára emlékeztető, sötétszürke golyócskák voltak.
– Beluga – tájékoztatta Hannah. – Tavaly meg-
kérdeztem, és a pincér közölte velem, hogy Wood-
ley-ék partiján nem szolgálnak fel mást.

Normanre kétségkívül nagy hatással volt az in-
formáció, mert elfogadott a pincértől egy kaviárral
alaposan megrakott kis pirítóst, amelyet várakozó
mosollyal emelt a szájához. Aztán Hannah-ra né-
zett, és összevonta a szemöldökét.

– Jaj, bocsáss meg! Milyen udvariatlan vagyok?
Kérsz kaviárt?
– Kösz, nem. A beluga a legjobb, ami pénzért
egyáltalán megvehető, de tudod, én egy tó partján
nőttem fel. Számomra ez csupán halikra.

Miközben Norman kaviárral tömte magát, Han-
nah a büféasztal többi részét vette szemügyre. Hal-
lotta, hogy Judith a legjobb minneapolisi vendéglá-
tó céget fogadta fel, és kétségkívül ezt igazolták az
egyforma vastagságú, legyezőszerűen elrendezett
marhasültfilék, a smithfieldi sonkával megrakott tá-
lak, egy egész főtt lazac kaporágyon, és a csirke-
meg pulykamell-szeletektől roskadozó különböző
tálak. Egy ezüsttálcán zsenge spárgaszálakat kínál-
tak, amelyek kifelé néző csúcsukkal egy óriási kocsi-
kereket formáltak, a közepén elhelyezett ezüst már-
tásos csészébe pedig hollandi mártást töltöttek. Egy
hatalmas kristálytál pedig egészen a karimájáig teli
volt mázas bébi-sárgarépával. Hannah csupán futó
pillantást vetett minderre és a héjában főtt, apró pi-
ros krumplikra meg a fűszeres fürjtojásokra. Őt
ugyanis igazából a desszertes asztal érdekelte.

És az édességek káprázatosak voltak! A harapás-
nyi, cukormázzal bevont tortafalatokat apró, ehető
virágok díszítették, rózsaszirmokkal borított tálcá-
kon többféle minyon, csokoládéba mártott eprek,
egy nagy ezüst kosárban pedig édes teasütemé-
nyek. Hannah kiválasztott egyet, és megkóstolta.
A süti épp annyira ropogott a szájában, amennyi-
re kellett, viszont határozottan száraz volt. Elma-
radt az ízrobbanás, amire számított. Ízlelőbimbói
még a vanília ízét sem érzékelték, s Hannah össze-
ráncolt a homlokát. Szép sütik, meg kell hagyni, de
ízük, az nem volt.

– Elnézést. – A vendéglátást szervező hölgy, aki
ugyancsak drága ruhát viselt, ideges mosollyal lé-
pett Hannah-hoz. – Véletlenül észrevettem, hogyan
reagált a teasüteményre. Nem ízlett önnek?

Hannah a tapintatosságra gondolt, ám rögtön
utána az üzletre. Úgy érezte, azzal nem tesz szíves-
séget a vendéglátásért felelős személynek, ha nem
mondja meg neki az igazat. Közelebb lépett, és hal-
kan, hogy a többi vendég ne hallja, így szólt:

– Csalódást okoztak a teasütemények. Remélem,
nem önök készítették.
– Maga aztán nem kerülgeti a forró kását.
– Nem igazán. Tehát, maguk sütötték?
– Nem, egy szállítótól vettem.

Hannah megnyugodott. Legalább nem a saját re-
ceptjére kell azt mondania a nőnek, hogy a süte-
mény nem sikerült.

– Ne vásároljon tőle többet. Valami olcsó marga-
rint használnak, és nagyon kevés vaníliát tesznek
bele. Ráadásul túl is sütik őket. Valószínűleg alacso-
nyabb fokra állítják be a sütőt, nehogy megbarnul-
janak a sütemények, és túl sokáig hagyják bent.
– Honnan tudja, hogy nem vajat használnak?
– Onnan, hogy nincs vaj íze – magyarázta Han-
nah. – Egy édes teasütemény vaj nélkül olyan, mint
egy autó üzemanyag nélkül. Jól néz ki, de nem mű-
ködik.

A nő elnevette magát.
– Ezzel mondott valamit. És azt honnan tudja,
hogy túlsütötték őket?
– Ez aztán igazán könnyű. Olyan száraz, akár a
fűrészpor. Kóstoljon meg egyet… Mindjárt meglátja.
– Már túl vagyok rajta, és önnek igaza van. Ön is
szállít rendezvényekre?
– Csak süteményeket. Van egy kávézóm, Süti
Éden a neve. Ha ad egy névjegykártyát, küldök ön-
nek egy dobozra való mintát jó teasüteményekből.
A nő a zsebébe nyúlt és odaadta a névjegyét Han-
nah-nak.
– Már gondolkodtam azon, hogy szállítót cseré-
lek. Vállal állandó megrendeléseket is?
– Az a megrendeléstől függ. – Amint Hannah ki-
nyitotta az estélyi táskáját és beletette a névjegyet,
sajnálta, hogy ő nem csináltatott. Egészen mostaná-
ig nem gondolta, hogy fontos lehet. – Hívjon fel, ha
ízlik a sütim, és majd megbeszéljük. Majd a sütemé-
nyekhez csomagolom a névjegyemet.

Miután a rendezvényszervező nő elment, Han-
nah megfordult és Normant kereste. Alig egy mé-
terrel mögötte állt, és fülig ért a szája.

– Mit élvezel annyira, Norman?
– Téged. Lenyűgöző vagy! – Norman belekarolt
és a megterített kisasztalok felé vezette. – Ha olyan
iramban mennék az új üzlet után, ahogyan te, ki
kellene bővítenem a rendelőt és forgóajtót kellene
beszereltetnem.

Hannah nevetett.
– Talán igazad van. Amikor a sütijeimről van szó,
tudom, hogy az enyémek a legjobbak, és ezt nem
szégyellem elmondani bárkinek. De majdnem leég-
tem. Még sosem gondoltam rá, hogy névjegykártyát
csináltassak.
– Nincs névjegyed?
Hannah a fejét rázta.
– Nem tartottam fontosnak. Viszont azt mond-
tam ennek a cateringesnek, hogy hozzácsomago-
lom a sütimintáimhoz, úgyhogy most már kényte-
len leszek csináltatni néhányat.
– Majd én csinálok neked a számítógépemen –
ajánlotta Norman. – A sajátomat is azzal készítem.
– Köszönöm. – Hannah éppen arra gondolt, mi-
lyen kedves is ez a Norman, amikor észrevette,
hogy valaki feléjük integet. – Á, ott van Lisa. Ő se-
gít nekem az üzletben. Herb Beesemant pedig biz-
tosan ismered. Ő a városi békebíró.
– Békebíró? Azt hittem, a közlekedésrendészettel
foglalkozik.
– Így igaz, de nem fizetnek túl sokat neki. Herb
az egyetlen alkalmazottjuk, és megengedték, hogy
kiválassza a saját titulusát. Mindig is imádta a vad-
nyugatot.
– Vagy úgy. Hát menjünk oda és üdvözöljük őket.
Lisa és Herb egy négyszemélyes asztalnál ültek,
így Hannah és Norman csatlakozott hozzájuk egy
percre. A két férfi azonnal belebonyolódott a Fő ut-
ca közlekedési problémáiba, Hannah pedig Lisához
fordult.
– Gyönyörű vagy. Jól érzed magad?
Lisa mosolygott, izgatottan ragyogott a szeme.
– Találkoztam a mamáddal és Mrs. Rhodesszal.
Kérdezték, láttalak-e benneteket.
– Ha újra megkérdezik, tagadd le.

Lisa nevetett.
– Képtelenség állandóan meglépni előlük. Mrs.
Rhodes azt mondta, szeretne fényképet készíteni
rólad és Normanről emlékbe.
– Tudom, épp ezért kerülöm őket.
– Mosolyogj és tűrj – Lisa közelebb hajolt, és hal-
kabbra fogta a hangját. – Ugye milyen csinos Herb
öltönyben?

Folytatása következik!

Joanne Fluke: Egzotikus csók és gyilkosság

Kiadja: Illia Kiadó

A Hannah Swensen sorozatban megjelent még:

Joanne Fluke: Epertorta és gyilkosság
Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság