Élni tudni kell! Még fogyni is lehet vele...

„Néhány éve, amikor egy híres csokigyáros majdnem nyolcvanévesen meghalt Lyonban, a Le Monde gyászjelentésében az állt, hogy mindennap megevett egy nagy tábla csokoládét. Családunkban az a mondás járta, hogy ő volt az egyetlen, aki több csokoládét evett, mint anyám. De mivel anyám jóval túlélte a kilencvenet, és mindvégig csokoládé-függő volt, végül alighanem ő nyert. (…) Amikor anyám hódolt ennek az élvezetének, az leginkább olyan volt, mint egy zen meditáció. Senki nem szólt egy szót sem. Elég volt egyetlen pillantást vetni az arcára, az ajkaira, a szemére — s máris mindenki elhallgatott, így tiszteltük meg anyánkat: engedtük, hogy teljes odaadással hódoljon legfontosabb szenvedélyének. Tudni élvezni a felülmúlhatatlanul selymes, összetett ízhatást, ahogy a csokoládé a szánkban olvad, és elindul a torkon át lefelé – számomra az étkezés érzéki művészetének nagy csúcsa.”

"Leslie, egy New York-i barátom, aki imádja Párizst, eljött velem vacsorázni egy pazar étterembe a rue des Grands-Augustins-en, közvetlenül a Szajna mellett. Miközben turkált az ételben, és nézte, amint én jó étvággyal megeszem az enyémet, beszámolt aznapi ebédjéről. Egy amerikai barátnőjével vásárolgatott, majd beestek egy divatos kis bisztróba a rue Matignonon. Két igazi, divatosan öltözött párizsi nő ült mellettük. „Figyelj", mondta neki a barátnője, aki meg volt győződve arról, hogy a nők Eviant rendelnek majd, és Gauloises-t szívnak hozzá ebédre. Leslie-nek tetszett, hogy a barátnőjének mégsem lett igaza: a nők - nem-dohányzók amúgy - előételt, főételt rendeltek, és hozzá bort. De az amerikaiak akkor döbbentek meg igazán, amikor még profiterolt is kértek, miközben ők már az egyfogásos ebéd kifizetésénél tartottak. „Ó, náluk ez genetikus", mondta Leslie barátnője. Hát nem, nem genetikus. És biztos lehetsz benne, hogy azok a francia hölgyek, akik oly természetesen élvezték ki annak az ebédnek minden pillanatát, már dolgoztak is a kompenzáláson, még aznap este vagy másnap. C'est la vie."