A szájhagyomány szerint hajdanán egy szegény ír asszony konyháján megsavanyodott a tej, ezért kiötlötte, hogy írót és szódát (azaz szódabikarbónát) ad a liszthez. Nagy örömére a cipó kívül ropogósra sült, belül azonban levegős maradt.
A valódi ír szódás kenyér azóta is csupán lisztet, írót, szódabikarbónát és sót tartalmaz. A tetején látható bevágást egyesek azzal magyarázzák, hogy az ír katolikusok hite szerint a kereszt jele távol tartja a sátánt, mások szerint ennek köszönhetően jobban átsül a tészta és könnyen négyfelé törhető a kenyér.
A hagyományos változat jól illik levesekhez és egytálételekhez. A ma divatos receptek gyakran gazdagítják a nyers tésztát magvakkal, esetleg vajjal, cukorral, mazsolával.
Már Mary Randolph 1824-ben kiadott The Virginia Housewife című háztartási könyvében is találunk egy szódás süteményt: „Oldj fel fél font cukrot egy pint tejben, adj hozzá egy teáskanál szódát; öntsd két font liszthez, gyúrd össze fél font olvasztott vajjal, tedd lapos formákba, és süsd meg gyorsan kemencében.” A gyarmatosítás korában élt szerző nyilván ismerte az indián szokásokat, hiszen Amerika őslakói évszázadok óta alkalmazták a szódabikarbónához hasonló hatású fahamut, amit a sütőpor elődjének tekinthetünk.
Angliában 1916-ban jelent meg az egyik legelső közlés a szódás kenyérről. Nevezetesen a The Gentlemen's Magazine szerkesztője a saját tapasztalatai nyomán azt ajánlotta olvasóinak, hogy a gyatra minőségű ír búzalisztet felerészben javítsák fel tört krumplival, és élesztős kelesztés helyett szódával jövesszék fel a tésztát.
Míg Angliában jobbára pékek foglalkoztak a kenyérsütéssel, addig ez a feladat Írországban magától értetődően a háziasszonyokra hárult.
Minden háztartásban volt egy bastible nevű fedeles öntöttvasedény, amelyet kampóra akasztottak vagy parázsra raktak. Mindenféle ételt lehetett benne főzni, és kiválóan megfelelt a szódás kenyér sütéséhez, hiszen a lágy nyers massza leragadt volna az Európában szokásos kemencékben. Ráadásul az univerzális edény peremes fedelére izzó széndarabokat lehetett rakni a korabeli alsó-felső sütéshez.
A szabadtéri konyhában évszázados hagyománya van a háromlábú öntöttvaslábasnak. Ilyet használtak a nyugat felé vándorló amerikai telepesek is.
Az angol Abraham Darby 1704-ben Hollandiában tanulmányozta az edény akkoriban legfejlettebb gyártási módszerét, majd visszatérve szabadalmaztatta a saját öntési eljárását, és ellátta a briteket, valamint az új amerikai kolóniákat a saját termékével.
A köznapi szóhasználatban megmaradt az angol dutch oven (holland edény) elnevezés, erre keress rá, ha a neten szeretnél jó minőségű öntöttvasedényt vásárolni. A mainak persze már nincs lába, és sokféle színben kapható. Nem olcsó, de egy életen át kitart, és akár mindennap süthetsz benne szódás kenyeret!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.