Ősi indián vagy ír parasztkenyér? Itt az élesztőmentes szódás kenyér története!

A legenda és a tények

A szájhagyomány szerint hajdanán egy szegény ír asszony konyháján megsavanyodott a tej, ezért kiötlötte, hogy írót és szódát (azaz szódabikarbónát) ad a liszthez. Nagy örömére a cipó kívül ropogósra sült, belül azonban levegős maradt.

A valódi ír szódás kenyér azóta is csupán lisztet, írót, szódabikarbónát és sót tartalmaz. A tetején látható bevágást egyesek azzal magyarázzák, hogy az ír katolikusok hite szerint a kereszt jele távol tartja a sátánt, mások szerint ennek köszönhetően jobban átsül a tészta és könnyen négyfelé törhető a kenyér.

A hagyományos változat jól illik levesekhez és egytálételekhez. A ma divatos receptek gyakran gazdagítják a nyers tésztát magvakkal, esetleg vajjal, cukorral, mazsolával.

Már Mary Randolph 1824-ben kiadott The Virginia Housewife című háztartási könyvében is találunk egy szódás süteményt: „Oldj fel fél font cukrot egy pint tejben, adj hozzá egy teáskanál szódát; öntsd két font liszthez, gyúrd össze fél font olvasztott vajjal, tedd lapos formákba, és süsd meg gyorsan kemencében.” A gyarmatosítás korában élt szerző nyilván ismerte az indián szokásokat, hiszen Amerika őslakói évszázadok óta alkalmazták a szódabikarbónához hasonló hatású fahamut, amit a sütőpor elődjének tekinthetünk.

Angliában 1916-ban jelent meg az egyik legelső közlés a szódás kenyérről. Nevezetesen a The Gentlemen's Magazine szerkesztője a saját tapasztalatai nyomán azt ajánlotta olvasóinak, hogy a gyatra minőségű ír búzalisztet felerészben javítsák fel tört krumplival, és élesztős kelesztés helyett szódával jövesszék fel a tésztát.

Mi az a bastible és a dutch oven?

Míg Angliában jobbára pékek foglalkoztak a kenyérsütéssel, addig ez a feladat Írországban magától értetődően a háziasszonyokra hárult.

Minden háztartásban volt egy bastible nevű fedeles öntöttvasedény, amelyet kampóra akasztottak vagy parázsra raktak. Mindenféle ételt lehetett benne főzni, és kiválóan megfelelt a szódás kenyér sütéséhez, hiszen a lágy nyers massza leragadt volna az Európában szokásos kemencékben. Ráadásul az univerzális edény peremes fedelére izzó széndarabokat lehetett rakni a korabeli alsó-felső sütéshez.

A szabadtéri konyhában évszázados hagyománya van a háromlábú öntöttvaslábasnak. Ilyet használtak a nyugat felé vándorló amerikai telepesek is.

Az angol Abraham Darby 1704-ben Hollandiában tanulmányozta az edény akkoriban legfejlettebb gyártási módszerét, majd visszatérve szabadalmaztatta a saját öntési eljárását, és ellátta a briteket, valamint az új amerikai kolóniákat a saját termékével.

A köznapi szóhasználatban megmaradt az angol dutch oven (holland edény) elnevezés, erre keress rá, ha a neten szeretnél jó minőségű öntöttvasedényt vásárolni. A mainak persze már nincs lába, és sokféle színben kapható. Nem olcsó, de egy életen át kitart, és akár mindennap süthetsz benne szódás kenyeret!

Még több kenyér recept itt >>>