Ratatouille, a francia lecsó

És most tegye fel a kezét az is, aki azt szeretné, hogy ebben a legmagasabb szakmai színvonalat képviselő konyhába bepocsolyázzon egy ázott patkánybanda? Aha! Gondoltam!

A Ratatouille - magyarul L’ecsó című - animációs film azzal próbálkozik, hogy ezt eladja nekünk. Tudjuk, hogy a színház, a film élvezetének alapja, hogy „átmenetileg felfüggesszük a valósághoz való viszonyunkat és elfogadjuk a színház, a film realitását, mint érvényes referenciát”, bla-bla-bla. Hát persze! Ezért fordulhat elő, hogy imádjuk a beszélő kismalacokat, a pasik pedig zabálják a szuperhősöket, meg az autóból átalakuló robotokat. Tudjuk, hogy nem igaz, de valahogy van bennünk valami nagy elvágyódás abba a világba, ahol sztreccsruhás bohócok pókfonálon pörgik körbe a várost. Oda, ahol a képzelet mindennél előbbre való, ahol semmi sem korlátozza a szabadságunkat, még a fizika sem! Ennek ellenére, azért az mégis merész, hogy patkányokat engedjünk a konyhába! A Pókember jöhet, a beszélő kismalac jöhet, de patkányok? A konyhában? Ajaj!

És hogy mi az aktualitása most ennek a filmnek? Mondhatnám, hogy a lecsószezon közeledte, de ez akkora butaság lenne, mint behabarni a rántott levest! Mondhatnám azt is, hogy közeledik a patkányszezon. Hát… ugye? Ezt inkább hagyjuk! Talán elég annyi ürügynek, hogy egy hihetetlenül kedves filmről van szó, ami történetesen a konyhában játszódik, és nem csak gyerekeknek, de felnőtteknek is kellemes kikapcsolódást enged. Szóval jöjjenek a patkányok!

A patkány (Rattus) a filmben nyilván nem patkányt jelent, hanem valami hasonlat! Valakire, utal, aki alulról kapaszkodik fel, és az előítéleteket leküzdve, a társadalmi számkivetettség ellenére is felér a csúcsra. Ez a patkány, Remy, a film főszereplője remekül főz, kiváló az ízlése, igazi zseni! Persze túl azon, hogy tud beszélni. Az önállóság rögös útját járva felér a csúcsra, ráadásul hogyan? Úgy, hogy elkészíti a franciák nemzeti lecsóját, a ratatouille-t, de olyan remekül, hogy az étteremkritikusban gyermekkori emlékek ébrednek, és elgyengül az élménytől. Megadja magát, és megadja a sokadik Michelin csillagot.

Ezt a történetet milliószor láttuk már, a legkisebb fiú, királyfi, kondás elindul, hogy megszerezze a királylány kezét, az aranytojást tojó tyúkot vagy a rézfánfütyülőpetrencegrádicsot. Milliószor láttuk, de imádjuk újra nézni. Reményt ad, hogy talán mi is… egyszer… ha elindulunk… vagy elindulnánk… de legalább neki sikerült!

Aztán itt vannak a gyerekkori emlékek feltolulásai. Ezt már meglehetősen jól megírta egy francia író bácsi, úgynevezett Marcel Proust. Fő művének - az „Eltűnt idő nyomában” címűnek - „kulcsjelenete”, mikor az elbeszélő egy süteményt márt a teába, és ennek íze emlékek sokaságát hívja elő benne. De Proustot majdnem olyan kevés ember olvas, ahány patkány főzni tud! Mindegy: a sztori működik. Én legalább is zabáltam!

Ugyanakkor az alkotók törekedtek arra, hogy ha már annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy egy főzni tudó patkányt állítsanak a film középpontjába, legalább a többi, a konyha és az ételek hitelesek legyenek. Ennek köszönhetően a filmben tökéletesen berendezett gourmet konyhát láthatunk, ahol az eszközök és az eszközök elhelyezése szakmailag tökéletes. Illetve arra is nagy gondot fordítottak, hogy az ételek elkészítése is hiteles legyen. Vagyis a film elvárja tőlünk, hogy azonosuljunk minden idők legzseniálisabb patkányával, ugyanakkor betekintést enged a francia szakácsművészet kulisszatitkaiba. Hogy Jamie Oliver, Nigella Lawson, Gordon Ramsay után Remy, a patkány is mestereink közé lépjen a vásznon...