2005. április 29. Angol keksz, ami lehet, hogy skót

Ká-nak viszont annál több, ugyanis siheder korában úszó olimpikon volt (ezért lett ilyen szép, sudár dzsonivejszmülleres alkata), és nyaranta skót gyerekekkel felváltva csereüdültetésen vett részt. Idejött a skót kiscsóka, és Ká szüleinél lakott, akik megetették gulyással, meg paprikás csirkével, rászoktatták a túró rudira, meg a Balcsira, aztán Ká utazott a skót kiscsókához, aki birkabendőt etetett vele, és angol (?) kekszet. Mondjuk a skótok utálják az angolokat, így lehet, hogy az a bizonyos keksz nem is angol, hanem skót volt. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy Ká kisfiúként Glasgow-ban minden reggel úgy kezdte a napot, hogy kinyitotta tetőtéri kis szobájának ablakát, kinézett a zöldellő dombokra és a hangával borított hegyekre, mélyet szippantott a hűs hegyvidéki, virágillatú levegőből, és leballagott az étkezőbe a többiekhez. Az asztalon pedig a gőzölgő tea, és a friss tej mellett mindig ott volt a szeletekre kisütött (?) világos színű, háromszögletű keksz, ami nagyon mély nyomokat hagyott benne.

Régóta tervezem, hogy felkutatom a titkos receptet, és egyszer meglepem vele Ká-t. (aztán, ha finom, és jól sikerül, többször is).A világháló ezúttal is a segítségemre sietett, így egyszerűnek tűnt a feladat. Megvártam, míg Ká a huszonheteik gyilkosos sorozat után autós újságjára bucskázva elalszik, majd gyengéden betakargattam, és nesztelen léptekkel a konyha felé vettem az irányt. Persze két perc alatt átzuhantam az ágy mellett hagyott táskámon, és helyből levertem a komód sarkán lévő fikuszt és a mögötte sorakozó agyagedényeket (amit ki akartunk kivinni a telekre, csak elfelejtettük), és amelyek elképesztő detonációval robbantak szét a földön. Ká úgy ült fel az ágyban, mint akit most lőttek fel az űrbe, és azt sem tudja, fiú-e vagy lány. (egyébként fiú) – Úristen, mi történt, mi ez a robaj? – pislogott álmosan. – Miért nem teszed már egyszer a fotelbe a táskád? Hát ez az, amit annyira szeretek benne. Majdnem minden reggel elzuhanok a táskámban (meg az utcán is), és mégis szeret.

A konyhában már minden olajozottan működött. Titusz a hallban árválkodó ős-öreg fotelben „karikában” aludt, így egyedül láttam neki a keksznek. Fogtam egy mély tálat és beleöntöttem 22 deka lisztet, 6 deka cukrot, 12 deka puha vajat, 1 csipet sót, és 2 evőkanál baracklekvárt (anyukám tavalyi befőzéséből).

Kivajaztam a kerek kerámia tortaformámat és a közben golyóvá gyúrt tésztát szépen belenyomkodtam a tálba. (Persze, kinyújthattam volna nyújtódeszkán, de már korábban rájöttem, hogy az ilyen tésztákat egyszerűen, egy üvegpohárral bele lehet gyurmázni bármilyen formába – akkor pedig miért is nehezítsem meg a saját életem, nem igaz?) A kreatív emberek lusták, ez nem vitás.
Egy villával a tészta szélét megnyomkodtam (így szép, csíkos lett), majd konyhakéssel 8 egyenlő cikkelyre vágtam. Végül villával minden cikkelyt megszurkáltam (hogy ne púposodjon majd fel), aztán bedobtam a sütőbe és 25 perc alatt megsütöttem. Picit ugyan sötétebb lett, mint terveztem, de mennyei volt az illata és, hogy is mondjam…olyan angolosan….azaz….izé….skótosan nézett ki!