2007. január 22. Bécsben jártunk

- Láttad? - kérdeztem hüledezve Ká-t.
- Ühüm - bólintott, majd elnevette magát. - Nos, ennyit a wellnessről, Mirzám.
Úgy tűnt, senkit nem rázott meg a medence-karbantartás, sem a felújítási munkák, ugyanis telt ház volt. Olyannyira, hogy majd egy órát kellett várnunk, hogy a takarítók végezzenek a szobánkkal, és átvehessük a kulcsainkat. A szálloda amúgy nagyon előkelő volt (bár részleteiben sok szempontból igencsak lehasznált). A schönbrunni kastély kertjének végében, épp a bejárattal szemközt állt.

A 421-es szobát kaptuk a negyedik emeleten. A londinereket nagy ívben elkerülve, lihegve felgyalogoltunk a lépcsőn (a lift épp nem működött, de úgyis fóbiások vagyunk), és birtokba vettük bécsi főhadiszállásunkat. Nagyon szép, tágas, világos szobát kaptunk. Franciaágy, dolgozósarok, tévé, két fotel és egy dohányzóasztal, valamint egy hófehér fürdőszoba és egy hatalmas terasz tartozott hozzánk. Kipakoltunk, meguzsonnáztunk, aztán átöltöztünk, és nyakunkba vettük a várost.

Először a Pálmaház és a Kaktusz kiállítás felé vettük az irányt, a kastélykerten át. Az eső szakadni kezdett, így szaporázni kezdtük a lépteinket, hogy ne ázzunk teljesen bőrig, mielőtt odaérnénk. A parkban hiába kerestem a mókusokat, helyettük kövér varjak lépkedtek a vizesen csillogó fűszálak között. Aztán megláttuk a nagy üvegkupolát, és hamarosan beléphettünk a virágok palotájába.

16 Euróért kombinált jegyet vettünk. Ezzel mindkét növényházat (és másnap az állatkertet is) meg tudtuk nézni.
A Pálmaházba lépve őrületes meleg és pára fogadott minket - csak úgy dobáltuk le magunkról a vastag pulóvereket, sapkákat és sálakat. Miután a fényképezőgép lencséje is hozzászokott a ködszerű párához és a házmagas fákról lecsöpögő esőpermettől vizes levegőhöz, nekivágtunk az előttünk kanyargó, apró kavicsokkal borított ösvényen. Nagyon izgalmas volt az egész, hiszen rajtunk kívül épp egyetlen látogató sem volt a pálmaházban, így egy-egy röpke pillanatra úgy érezhettük magunkat, mintha az igazi vadonban lennénk.

A középső teremben bódító virágillat vágott fejbe minket. Mintha egyszerre száz virágbolt virágainak összegyűjtött illatát zsúfolták volna be a hatalmas üvegkupolák alá. Mézédes illatok voltak ezek, még sosem éreztünk ilyet. Aztán megláttuk őket. Rózsaszínű, kék, lila, sárga, narancs, vörös és a szivárvány minden színében pompázó virágok billegették felénk a fejüket. A mikulásvirágok pedig velünk egymagasak voltak!
- Azt hittem, ti pici cserepes virágok vagytok - mormogta Ká, miközben egy közel 180 centis példányhoz lépett, és lázasan kattogtatni kezdte a gépét.

A dzsungelben kanyargó út kis tavak mellett vezetett el, és mindenfelől madárcsiripelés hallatszott.
- Milyen jó ez a szalag - mondtam Ká-nak. - Egészen eredetinek tűnik, nem?
- Igen - felelte és szélesen elvigyorodott. - Ott ül a szalagod egy dobozban! És egy kis kék madárra mutatott, aki olyan hangosan dalolászott, hogy különös énekét a Pálmaház legtávolibb csücskéből is hallani lehetett. (A fényképezésből azonban a Művész köszönte szépen, de nem kért. :o))

Az utolsó teremben volt a leghűvösebb, és érdekes módon itt volt a legtöbb déli gyümölcs és a legszínesebb virágok. (És az ember még azt hinné, hogy ezek a meleget szeretik). Ká és én leültünk egy kis padra, és nézelődtünk. Arról beszéltünk, milyen jó hatással van az emberre ez a sok szép virág és a finom illatok. Pláne akkor, amikor odakint szakad az eső, hideg van, és kopaszak a fák. Januárban.

A pálmaház után a kaktusz kiállítás felé vettük az irányt. A bejárattól egy műbarlang felé vezetett az út. A sötét alagútban világító akváriumok mutatták az irányt. Lakóik: kisebb halak, bogarak és gyíkok voltak, akik legalább olyan kíváncsian bámultak ránk az üveg mögül, mint mi annak túloldaláról. Nagyon szép és rendezett volt az egész, a kaktuszok szinte az égig értek, egy dolog azonban mindkettőnket bosszantott. A feliratok csak és kizárólag német nyelven szóltak. Mindketten beszélünk németül, no de azért mégis!

Az állatkertbe csak másnap jutottunk el. Mivel aznap is szakadt az eső, megint csak egyedül voltunk. Életünkben először élő hiúzokat láttunk a hegyoldalban, akik olyannyira lebilincselték a figyelmünket, hogy elfelejtettük lefényképezni őket. (Ellenben 20 perces dokumentumfilmet forgattunk a pamacsos fülű pajkos jószágokról.:o)))

Másnapra azonban minden elcsendesedett, és reggeli után kiadós sétát tettünk a városban. Az eső továbbra is szütyörgött, de ez egyikünket sem zavart. Izgatottan készültünk a délutánra, ugyanis meghívásunk volt Ká testvéréhez, Andrishoz és családjához. Néhány órával később meg is érkeztünk hozzájuk. Bécs túlsó felén, nagyon szép helyen, egy erdő szomszédságában laknak, ahol olyan tiszta a levegő, hogy szinte megfájdul tőle az ember tüdeje. Először jártunk az otthonukban, amelyben mindenek előtt Panka (az unokahúgunk) szobája nyűgözött le. Az ágya fölötti falat ugyanis több tucat saját készítésű rajz díszíti: tündérek, királylányok, babák, családi rajzok, lovak és virágok. De nem csak az ő szobájában, hanem az egész lakásban fellelhető az ifjú képzőművész keze nyoma: kerámiából készült fali díszek, üvegképek, festmények, kézzel varrt kisállatok és papírtárgyak láthatók mindenütt. Öröm volt látni, hogy egy ilyen fiatal kislány ilyen szépérzékkel született erre a földre, és ilyen színpompás világot képes maga köré teremteni. A gyerekektől néha sokkal többet lehet tanulni, mint gondolnánk.

Hamar eltelt a kis vakációnk, ezért búcsúreggelit vettünk, és a létező legnagyobb égszakadás közepette hazaindultunk. Voltak olyan útszakaszok, ahol szinte lépésben haladtunk, annyira nem lehetett az esőtől látni. Szerencsére világos volt, így nem tévedtünk el, de azért nagyon kellett figyelnünk. Érdekes, de amint átléptük a magyar határt, az eső - mintegy varázsütésre - elállt, és kitisztult az ég. Látod, mondtam Ká-nak, már vártak minket. Hazaértünk. :o)

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>