Mennyi az annyi?

Nagyanyámtól megmaradt egy kézzel írott recept gyűjtemény. Erdélyben írta a két világháború között. Gyakran szerepel ilyen mennyiségi meghatározás: vegyünk két lejért lisztet. Nem gondolt arra, hogy szegény unokája ezt nehezen fogja dekára lefordítani.

Mai receptekben is gyakran előfordul, hogy az olvasó bizonytalan, mennyit is kell beletenni. Egy evőkanál - itt azért általában, de nem mindig hozzáteszik, púpozott vagy csapott az a kanál. Kiskanál - vajon milyen? Teás, kávés, mokkás, púpozott, sima, csapott? Bögre, pohár (vizes, fehér - vagy vörösboros stb.) , csésze (teás? kávés? eszpresszós?). Csupa kérdőjel.

További gondok, amikor azt olvassuk, vegyünk három burgonyát, hagymát, almát. Kicsit? Közepeset? Nagyot? Ami az Alföldön nagynak számít, az esetleg a Dunántúlon csak közepes, vagy fordítva. Nem beszélve a tojásokról, amelyek őseink receptjeiben szerepeltek, azokhoz képest a mai átlag csak galambtojás méretű.

Tudom, a legtöbb szakácskönyvben leírják, hogyan mérjünk mérleg nélkül. Táblázatokból megtudhatjuk, mennyit nyom egy pohár vagy egy csapott evőkanál liszt vagy kristálycukor.

És aztán mit kezdjen a tudatlan olvasó az olyan meghatározásokkal, mint: ne legyen túl folyós, diónyi vaj, arasznyi kolbász, ne süssük nagyon sötétre, keményre - és hasonlók?

Az érem másik oldala: a főzés nem gyógyszerkészítés, nem kell mindent patikamérlegen mérni. Egy kis gyakorlattal már tudjuk, hogy a tésztába még egy kis liszt kell, vagy még egy kicsit kell sütni, ha elfőtte a levét, akkor adunk hozzá még egy kis vizet, és főleg, ha megkóstoljuk, akkor meg tudjuk ítélni, hogy kell még bele pici só vagy cukor. Fontos a mérés, de még fontosabb a háziasszony / háziember érzéke, tapasztalata, ízlése. Galuskát lehet méricskélés nélkül is készíteni. Nem kell minden háztartásba húshőmérő sem, mégis kitűnő sült kerül az asztalra.

Tanulság mindebből: semmi. Amit kell, azt mérjük pontosan, de bízunk a szemünkben, tapasztalatunkban, lehet anélkül is kitűnően sütni-főzni.