Vendégvárás teljes készültségben

Nagy volt a pára a házban és odakint is – nem lehet csodálkozni, hogy megpenészedett a sok szeder az ágakon. Ennek tehát vége. Nem is baj, mert éppen akad elég más, amivel foglalkozni lehet.

Kihívások a sütivásár körül

Elsőnek a sütivásár. Minden év őszén tartanak egy jótékonysági vásárt a fiúk iskolájában. Süteményeket, édességeket adnak el, amit a szülők készítenek (elfoglaltabbak a boltban vásárolják), és ők is veszik meg, ami a csemetéjüknek vagy nekik megtetszik a kínálatból. Egy-egy szelet 10-20 pennyért kel el.

Tavaly nagy sikert arattak a krémes tekercsek, hízott a májam, mikor megtudtam, hogy ez egyiket valaki egyben megvette 5 fontért!!! Hát idén sem akartam alább adni, most is krémeseket készítettem. Most torta formájúakat, mert nem volt kedvem bíbelődni a tekergetéssel.

Mivel két fiam jár az iskolába, két süteményt készítettem. Az egyik a már ismert túrós-tejszínes krémmel készült, csak ennek most nem cukormáz, hanem csokidísz került a tetejére. Így egészen túrórudis lett az összhatás. A másik tortácska egy kicsit még különlegesebb lett. Nem szándékosan, hanem azért, mert “elrontottam”. Nemcsak finomat, szépet is szerettem volna – hiszen a vásárló mégiscsak a külcsín alapján választ, előkóstolásra nincs mód.

A recept nem új, viszont nagyon egyszerű. Ezt is leírtam már nektek. A piskótalapokat tejszínes fehércsokival locsoltam meg, és mikor kihűlt, kakaós tejszínhabbal töltöttem. Szépen ki is díszítettem, és még egy öreg, de mutatós pléhdobozt is találtam, amiben elvihetik a vásárra. Beletettem, és a hűtőben várta a másnapot. Elégedett voltam az eredménnyel és a hatékonysággal: egészen gyorsan elkészültem mindennel.

Sajnos Murphy úgy döntött, letörli az arcomról az önelégült mosolyt. Másnap, mielőtt a fiúk kezébe adtam volna a dobozokat, még ellenőriztem, minden rendben van-e. És ahogy belenéztem a dobozba... jajjjjj! Minden cukrászok rémálma tárult elém. A kakaós tortám kopaszon, megskalpolva szégyenkezett odabenn … A máz és a díszítés odaragadt a fedő belső feléhez. És mivel már meg volt dermedve, amint leszedtem a tetőt, egyben meg is kopasztottam, szegény kis tortámat.

Gondolkodtam, mit tehetnék, de menthetetlen volt: semmi egyebet nem lehetett tenni, mint kanállal lekapargatni és megeszegetni szépen. Idő már nem volt: a busz hamarosan indult, nem tehettem mást, minthogy nem küldtem el. A férjem azonban megsajnált, és megígérte, hogy majd előbb elindul a fiúkért, és leadja, még a vásár előtt.

Kiszaladtam a gyerekekkel a buszhoz, majd visszatérve egy kávé fölött összeszedtem a romjaimat, és újból nekiláttam a díszítésnek. Vertem egy újabb tejszínhabot, és bevontam vele a tortát. De nem volt kedvem hozzá, hogy kétszer készítsem el ugyanazt: ezúttal nem tettem bele kakaót. Így lett az egyszerű kakaókrémes tortából egzotikus édesség: kívül fehér, belül csokis, kakaós meglepetés.

A siker végül meglett így is. Az egyik három, a másik öt fontért kelt el ezúttal is, és bízom benne, hogy most sem kellett csalódniuk azoknak, akik megvásárolták!

Teljes készültség

– Kele, gyere a Központba! Meg kell beszélnünk a terveket! - szalad be izgatottan Sebő az udvarról.
Kelemen veszi a lapot:
– Mi az, Sebő, teljes készültség van?
– Igen, lehet, hogy kimehetünk a reptérre! Gyere a Központba, majd ott elmondom!
– Jujj, Sebő!!!! - ujjong Kelemen – Az nagyon jó lesz!
– Gyere, megbeszéljük a részleteket!

Korábbi elképzeléseimmel ellentétben a Központ nem egy fiktív hely. Nagyon is létezik, és stratégiai szempontból is igazán remek: megközelíthetetlen, jól védhető, még sincs messze. Illetéktelen behatolóktól nem kell tartani – egyelőre. Van az udvarunkban egy szép, nagy, öreg tuja. A tetejéig is fel tudnak mászni – néha a szívroham kerülget, hogy milyen magasról hallom a hangjukat -, de az tilos. S bár aggódom, minden jónak mégsem lehetek az elrontója, azért azt nem tartom haszontalannak, ha ügyesen tudnak fára mászni. Évek alatt összegyűlt vastag avarréteg van alatta – ezzel nyugtatom magam, és erősen imádkozom. Nos, ennek a tujának a középső ágain van, úgy három-négy méter magasságban a főhadiszállás, a Központ. Esős, nedves időben ugyan zárva van, de máskülönben előszeretettel látogatja a két nagyobbik fiam. A kisebb meg totyorog a fa alatt, és asszisztál.

– Mamma, én is akajok menni a Központba! - méltatlankodik a kicsi.
– Menjél, fiam, hallgasd ki, mit sutyorognak! - adom alá a lovat.
– Nem tudok. Kejemen becsukta a ajtót... 
- Ki tudsz te menni, nem szokott ez neked gondot jelenteni...!
- Neeeem. Nem működik. A kuta fáját. Vajki bezájta... - állapítja meg. 
Én meg a konyhában vigyorgok, milyen édesen és higgadtan méltatlankodik. 
- Bezárták?? Nem szégyellik magukat? Na várj, mindjárt megyek!
- Mamma, segíss kimenni! - kezdi elveszíteni a türelmét. 
Nyilván attól tart, hogy lemarad a fontos eseményekről.
- Jó, jó, megyek már! - és indulok is.
Ki is derül gyorsan, mi a baj: valaki húzza odakintről az ajtót. Nyilván a kicsi is rájött, mert mire odaérek, magából kikelve kiabálja:
- Kejemen! Engedj kiii!!!

Igen, igen! Ezen a héten esedékes a nagyszülők őszi látogatása. Csütörtöktől egy hétig itt lesznek a férjem szülei. Mindenképpen nagy esemény az ilyesmi, de mivel ők nem az én szüleim, én is igyekszem mindent élére állítani.

Rendet teszek a lakás minden szegletében – felfoghatjuk őszi nagytakarításnak is. Megtisztítom az ablakokat, hajtogatom a ruhákat a szekrényekben, sorba rendezem a könyveket a polcon, kihegyezem a színes ceruzákat, kivasalom a terítőket, most talán lesz értelme, hogy igazi terítőt tegyek az asztalra. Tulajdonképp nem miattuk teszem. Magam is élvezem ezt a rendezkedést. Persze rendezkedni bármikor lehet, és meg is csinálom ezeket máskor is, de valahogy sosem leszek egyszerre kész az egésszel. Mire az egyik sarkot teljesen elrendezem, addigra a másikban már semmi sem látszik a korábbi fél nap munkájából. Ez csak akkor működik, ha van kellő motiváció: egy kisebb vagy nagyobb vendégség. Ilyenkor muszáj egyszerre sínre kerülni mindennek.

Ez nem kis erőfeszítésembe kerül, de utána kb. másfél napig még élvezhetjük a RENDet, és ez az érzés, ez a másfél nap, amíg minden felület tiszta és rendezett, egyetlen lekvárfolt sincs a falon, és még senki nem hordta be a levágott füvet a cipője talpán... az maga a szanatórium: minden fáradságot megér. (Később persze elég gyorsan kifordul magából a ház, mert többen vagyunk, több holmival, többen csináljuk a rendetlenséget. A házi munka, különösen a főzés, sokkal megterhelőbb, mint egyébkor, minden elfogy, nincsenek maradékok, mindennap főzni kell. Míg itt vannak, nem igen marad időm, hogy ami rendetlen, azt helyre hozzam... És megeshet bizony, hogy megjegyzik, hogy gyerek ide, gyerek oda, ők azért nagyobb rendet tudtak tartani annak idején... És még el is hiszem, mert ahogy szétnézek, mintha hónapok óta szabadjára lenne engedve a ház... De még így is megéri.)

Szóval, készülünk: örülünk, hogy van mire várni, van miért tüsténkedni, és végre megint lesz egy hét, ami egészen másmilyen lesz, mint a többi.

A kandalló mellett

Nagyon hasznosnak tartom, de már hónapok óta nem tudtam rávenni magam, hogy előre összeírjam a heti menüket. Csak úgy ad hoc főztem. Néha a pillanat hevében. Most azonban nekiültem, és összeállítom a menüt. Előbújt belőlem az eminens: felkészült akarok lenni. Sőt! Pedálozok: salátákat, süteményeket veszek tervbe.

Van egy fotelünk a kandalló mellett. Nekem nem túl kényelmes, mert kicsi vagyok, ennek meg magas a karfája, és összeszorítja a karom. Nem hagy elég helyet a könyökömnek. De nem hagyom magam. Egy párna helyett kettőt teszek bele. Így egy kicsit olyan, mintha páholyban ülnék, de van egy kis fonott sámlim, amit a lábam alá tehetek. Tökéletes. Ami még ennél is jobb: nem csak egy fotel, de egy könyvespolc is van a kandalló mellett, tele szakácskönyvekkel. Ott sorakoznak a régiek, aztán a vaskos dossziék tele recepttel, és akad néhány új szerzemény is. Az utóbbi két héten felfedeztem, hogy az Amazonon, tökéletesen újnak látszó használt könyveket vehetek majdhogynem anélkül, hogy fizetnék érte. Vettem is mindjárt hármat. Szép nagyok, akár albumnak ís nevezhetnénk őket, gyönyörű színes, melegséget árasztó képekkel... Igaz, angolul vannak, de azért egy-egy recepttel (pláne így képpel) még én is megbirkózom. Ezeket lapozgatom, és álmodozok, tervezgetek.

Ma megérkezett az első raklapnyi fahasáb: már látom, milyen barátságos hely lesz hamarosan ez az én “kényelmetlen” karosszékem.

A menü

A fiúknak is van néhány egészen konkrét elképzelésük. Körülbelül két hete kifundálták már, hogy tejszínes málnatortával óhajtják fogadni a nagyszüleiket. Azóta gyűjtögetik a kertből a málnát. Minden kisebb tételt lefagyasztunk. Ha így haladunk, össze is jön annyi, ami bőven elegendő lesz ehhez a süteményhez.

Lefekvéskor tovább haladtak a tárgyalások. Már sötét volt, épp indultam kifelé a szobából. Sebő viszont (azt hiszem) nem tudott volna nyugodtan aludni, míg egy kényes pontban egyezségre nem jutunk. Egészen hivatalosan meg kellett egyeznünk abban, mikorra készüljön el a málnatorta. Azon a véleményen volt, hogy mivel a nagyszülők a csütörtök éjjeli géppel érkeznek, a torta péntek uzsonnára lenne a legalkalmasabb...
– Rendben. Ez így nekem is jobban megfelel - egyeztem bele, mert magam is így képzeltem.
– Jó, akkor ebben megállapodtunk! - mondta komolyan Sebő, és elégedetten a fal felé fordult. Most már jöhet az alvás!
Én pedig sietve becsuktam magam mögött az ajtót. Kissé aggódtam, meg tud-e nyugodni így, írásos szerződés nélkül...

További elképzeléseim pedig az alábbiak: holnap nekilátok, és vékonyra szeletelek egy fej fehér káposztát. Belegyömöszölöm egy nagy, öblös üvegbe, teszek bele pár babérlevelet, némi köménymagot, majd felöntöm sós vízzel. Kenyeret rakok a tetejére, és meleg helyen erjesztem pár napig: savanyú káposzta lesz belőle.

Már vettem egy jó adag oldalast. Az egyik nap egészen biztosan toros káposztát főzök majd. Kis füstölt szalonnával, sok pirospaprikával, ahogy az alföldi asszonyok készítik. Talán még főtt krumplit is teszek bele, hogy kiadósabb legyen.

Egy másik napon tárkonyos halat párolok (tengeri hal, vaj, só, kis fokhagyma, tárkony) és magyaros vöröslencse főzeléket készítek hozzá. Általában nem főzelékkel esszük a halat, de egyszer szorultságból mégis így lett. A hal már készen volt, én meg bármilyen más körettel kifutottam volna az időből – kivéve talán a kölest, de akkor már két napja kölest ettünk. A vörös lencse hihetetlenül gyorsan megfő. Nem kell áztatni, és még úgy is szétfő kábé negyed óra alatt. Improvizáltam, tettem bele, ami a kezem ügyébe akadt. És nem elég, hogy jó lett, de olyan remekül illett a halhoz, hogy legtöbbször azóta is halat főzök hozzá. Igazi laktató, ebédre való étel, finom, nagyon egészséges, és elképesztően gyors!

Vöröslencse-főzelék

Hozzávalók:
vöröslencse
fehérrépa
sárgarépa
snidling
pritamin paprika-krém
só
(zabpehely)

Elkészítés: Mindent beleteszek (amit kell, szeletelek) egy lábasba, és felöntöm vízzel. Főzöm, míg a lencse puha nem lesz. A zabpelyhet gyakorlatilag a főzés bármely fázisában beletehetem. Én csak akkor szoktam, ha úgy találom, nem főtte elég jól el a vizét. De általában semmilyen sűrítő anyag nem szükséges bele.

Tervezem még, hogy lesz babos tészta, valamelyik vacsorára biztosan sütök pár tepsi pizzát és / vagy langallót. Lesz még krumplilángos vagy cukkinifasírt, talán frankfurti leves is.

Na de térjünk rá az igai kalandra: a salátákra és a süteményekre! Nem tudom, mennyi valósul majd meg ebből, vagy mennyire lesz működőképes a dolog, de azt tervezem, hogy több vacsorát salátával oldok majd meg. Sosem csináltam, de ezer éve kinéztem már magamnak a nizzai salátát. Elég laktatónak látszik: mindenképp megér egy próbát! A férjemmel nagyon szeretjük a körtés endíviasalátát dióval, kéksajttal – talán ennek is adok egy esélyt –, bár ennek a sikerében nem vagyok teljesen biztos: kicsit félek, hogy túl nagyviláginak érzik majd. Mindenképp lesz tejfölös uborkasaláta – igaz, nem vacsorára -, és néhány kukoricás finomság (mondjuk melegszendvics mellé): tejszínes kukoricasaláta vagy almás vegyes saláta – ez utóbbit apósom különösen szereti.

A süteményekre is van számtalan ötletem. Még nem tudom, mire lesz időm, mire nem, de leírom, mik közül válogatok majd. Péntekre ugye már megvan a rendelés: tejszínes málnatorta. Hétvégén is elő kell rukkolni valami ünnepivel, valami igazán krémessel. Talán Malakov tortát csinálok babapiskótából, vagy elkészítem azt a finom somlói galuskát, amivel ugyan rengeteg a munka, de az eredmény minden percért kárpótol. Mindkettő remek, mert nem aznapi sütemények, előre lehet dolgozni velük. Aztán ott van gyors sütinek a kevert ciromos muffin vagy a vajas tallérok lekvárral. Egy esős hétköznap pedig isteni lehet egy kis túrós rétes vagy mákos patkó. Esetleg egy helyre kis kölesfelfújt!

A finisben vagyunk már. Ahogy a fiúk mondták: teljes a készültség. De azért még akad pár szabad perc, amikor befészkelhetem magam a fotelba egy könyvvel, és szabadjára engedhetem a gondolataimat. Hogy mindebből végül mi valósul meg, az voltaképp már nem is fontos. Akkor már itt lesznek, lesz minek örülni így is, úgy is! De ez a boldog készülődés... ez vetekszik azzal, ami utána jön!