Gesztenye, te szelíd

A szelíd, nemes, édes, jóféle, ehető előtagokkal illetett gesztenye a bükkfafélék családjába tartozik, és meglepő módon semmilyen rokoni kapcsolatban nincs sem a vadgesztenyével, sem a vízigesztenyével. A szelídgesztenyének négy alfaja ismert, ezek az európai, kínai, japán és amerikai gesztenefajták. Egy fa termése egy fő teljes téli élelmezését megoldotta éhínség idején, ezért is tartották nagy becsben.

Ez az egyik leghosszabb életű fa a Földön, viszonylag idősen, kb. 20 évesen terem először, és akár 500-1000 évig is elél. A rómaiak úgy tartották, ott élhet jól az ember, ahol a szelídgesztenye megél. A szelídgesztenyének pedig jó az ízlése: Magyarországon a Soproni-hegységben, a Zalai-dombságon és a Börzsöny déli lejtőin vannak kiterjedt ültetvények. Európa legnagyobb gesztenyetermelő területe az olasz Mugello régió (Firenzétől északra) és a francia Ardeche megye (Lyon környéke).

*Kis Magyar Gesztenyetörténet*

A szelídgesztenye ősidők óta Közép- és Dél-Európában él, már a történelem előtti időkben is fontos táplálékunkat képezte. Hazánkban valószínűleg Beatrix királyné terjesztette el az olasz gesztenyés recepteket, Mátyás királynak hamar kedvence lett a gesztenyés kappan (avagy kakas). A feljegyzések szerint 1642-ben Nagybánya várostanácsa már szelídgesztenyét ajándékozott a fejedelmeknek és főuraknak.

Azokon a tájakon, ahol a föld alkalmatlan volt a művelésre, a családok számára a gesztenye a gabonát és a burgonyát helyettesítette. A lehullott gesztenyét zsákokban taposták ki tüskés burkából. Egyes helyeken burkostul hordóban tartották, majd füstön megszárították. Volt, ahol megaszalták, és fogyasztás előtt meggőzölték. A gesztenyelisztet vízben, tejben megfőve fogyasztották. Érdekes hagyomány, hogy Mindenszentekkor a sült gesztenyét a halottakért harangozó ifjak kapták.

Gesztenyepüré, fehér hegy, marron glacé

Gesztenyekrémleves, gesztenyepüré, gesztenyetorta, liszt, gesztenyegolyó, gesztenyés muffin, gesztenyés kosár, tekercs, töltelék, rétes, és persze a kedvenc, a gesztenyeszív. Méltán mondhatjuk, hogy a gesztenye sokoldalúan elkészíthető gyümölcs.

Korzikán gesztenyesört, gesztenyemézet és lekvárt is készítenek belőle, de gyakran a palacsintában vagy a kenyérben is kiváltják a liszt egy részét gesztenyeliszttel, amitől édeskés, finom gesztenye ízt kap az étel. A franciák köretként is fogyasztják: az áttört gesztenyét vajon párolt hagymához adják, sózzák, borsozzák, és tejszínnel keverik. Az angolszász vidékeken pedig szívesen használják töltelékbe, akár hússal kombinálva: az ünnepi pulykasült töltelékébe is gyakran kerül belőle.

Sajnos tévhit, hogy a gesztenyepüré hungarikum. A franciák Mont Blanc (ejtsd: monblan, vagyis Fehér Hegy) néven fogyasztják, de ők is az olaszok Monte Biancoját honosították, az első leírása egy 1475-ös olasz szakácskönyvben már olvasható.

Érdekes desszert a marron glacé (cukormázzal bevont, hámozott, főtt maróni), mely XIV. Lajos udvarában lett igazán népszerű, bár már a 15. századtól ismerték. A maróni egy szelídgesztenye alfaj, a sokféle nemesítés egyike, de minőségi különbséget is jelöl. Ha 32 mm-nél nagyobb a termés, már nem gesztenyéről, hanem maróniról beszélünk. Íze édesebb, mint a szelídgesztenyéé, struktúrája is más, természetesen az ára is borsosabb.

Gyógygesztenye

Téli meghűlésre, hurutra, asztmatikus köhögésre készítsünk gesztenyefőzetet, megnyugtatja a nyálkahártyát. Hasmenésre a nyers termést szokták ajánlani a vajákos asszonyok. A gesztenyeméz megszünteti a visszérproblémákat és a trombózist. A levelek hatóanyagai reumás panaszok, hátfájás, ízületi merevség ellen és izomlazítónak is jónak bizonyultak.