2006. március 29. Lánc, lánc, Eszterlánc...

A legtöbben rettegtek Szalaytól, pedig ő volt a legszórakoztatóbb és a legnagyobb tudású pedagógus az egész iskolában (csak sokan nem értették a humorát). Brigi barátnőm és én nagyon bírtuk a stílusát és a megjegyzéseit, amelyek időnként lehet, hogy erősek, de mindenképp hasznosak voltak szellemi fejlődésünk szempontjából. Sosem hagyta például, hogy valaki "őzzön" vagy hebegjen a felelés alatt. Ha pedig valamelyik szerencsétlen nebuló a tábla előtt görcsölve mégis rákezdett, azonnali megtorlásra számíthatott. Körülbelül így:
Diák: - Öööö Arany János művei között szerepel... öööö... az... ööööö...
Szalay hirtelen felordított: - ÖÖÖ?! Mint egy beteg tehén! ÖÖÖ!? Mi az, hogy ööö?! Ne idegesítsen fel! Gőze sincs Aranyról, azért bőg itt, mint egy tehén! Nem is egyest, hanem nullást kap! Tűnjön el a szemem elől!
A nebuló pedig megszégyenülten, vérvörös fülekkel a helyére kullogott, magában puffogott egy darabig (a gyengébb idegzetűek bömböltek), majd összeszedte magát, megtanulta az anyagot, és soha többé nem "őzött", mint a beteg tehén. Szalay pedig következetesen pallérozta tovább a tudásunkat. Sosem mondhattuk például, hogy "a liliomnak vagy az ibolyának finom szaga volt", mert Szalay velőtrázóan felüvöltött: - Szaga a sz..nak van, jegyezze meg végre! A virágoknak pedig illatuk!
Sajátos nevelési módszerei miatt sokan utálták a tanárnőt, de tény, hogy mindannyian leszoktunk az "őzésről" és a helytelen kifejezésekről. Olyannyira, hogy mai napig fülsértőnek találom, amikor híres "médiasztárok", műsorvezetők és politikusok hebegnek és "őznek" a képernyőn. Épp úgy, mint a beteg tehenek.
Szalay tanárnő azonban nemcsak az irodalomórákról, hanem egy különös ékszer kapcsán is gyakran eszembe jut. Jelesül egy karkötő miatt, amelyen különböző nagyságú, vésett mintákkal díszített aranytallérok lógtak. Amikor magyarázott vagy a táblára írt, az aranytallérok különösen szép hangon csilingelni kezdtek. A tanárnőnek nagyon szép, mindig gondosan manikűrözött, sötétvörösre lakkozott körmei voltak, és gyakran hordott bordó, lila vagy meggypiros pulóvereket, amelyek még jobban kiemelték az arany karkötő csillogását. Akkoriban ezt nagyon felnőttes és nőies dolognak találtam, és alig vártam, hogy végre felnőtt lehessek, és szerezzek magamnak valami hasonlót.

Persze sosem vettem aranytalléros karkötőt. Mondjuk nem is láttam, csak olyanokat, amelyeken különféle ezüstfigurák, gyöngyök vagy kövek csillogtak. Felpróbáltam, barátkoztam egyikkel-másikkal, de nem illettek hozzám, így a pulton hagytam őket. Nem úgy csilingeltek, és nem olyan formájuk volt, mint amilyenre oly sok éven át vártam.
Nemrégiben azonban rábukkantam egy otthon összeállítható karkötőre, ami ugyan még mindig nem hasonlít a hőn áhított aranytalléros-verzióra, de legalább én készíthetem el. Nem beszélve arról, hogy ugyanebből a kollekcióból nemrégiben már sikeresen összeraktam egy nyakláncot is.

A karkötőt amúgy ugyanazzal a szisztémával kell elkészíteni, mint a nyakláncot. Minden egyes gyöngyön átfűzünk egy vékony fémdrótot, amelynek egyik vége hasonlít egy szög-fejre. Ez tartja majd a gyöngyöt, hogy ne csússzon le a drótról. A drót másik végét kb. 1 cm ráhagyással lecsípjük, és egy kúposfogóval visszahajtjuk. (Ez látható a képen). Ezután egyetlen karikával a kész karláncra illesztjük a gyöngyöt.

A karkötő alapját képező karláncot nem nekünk kell elkészíteni, ezt "készen" kapjuk a csomagban. Mindössze a gyöngyöket kell "átdrótozni", és a fém díszekkel együtt 1-1 karikával a karkötő nagyobb láncszemeihez rögzíteni. A végeredmény egy nagyon könnyen elkészíthető "házi ékszer" lesz, ami még nekem, az amatőrnek is, mindössze 30 percemet vett igénybe, pedig nincs sok türelmem, sem kézügyességem az ilyen csecsebecsék összeállításához.

A kész karkötőmmel peckesen sétáltam ki a nappaliba, lustán az ajtófélfának támaszkodtam, és mint egy igazi dizőz, titokzatosan és ellenállhatatlanul megcsörgettem a gyöngyeimet Ká orra előtt.
- Nnna, mit szólsz? - kérdeztem diadalittasan.
- Mutatós darab, igazán. - dicsért meg, majd hozzátette. - Ez lesz ma az ebéd?
- Oh, arról teljesen megfeledkeztem! - kaptam a fejemhez, és csörömpölve visszarobogtam a szobánkba. Nem lehet az ember egyszerre meg nem értett képzőművész és kantinvezető is egyben, nem? Vagy igen? Hááát, nem tudom. Ledobáltam a könyvespolcról vagy tizenöt szakácskönyvet, lázas keresgélésbe kezdtem, majd kiordítottam Anyának, hogy segítsen.

Végül egy Tojásrántottás-póréhagymás lepény mellett döntöttünk. Hozzávalók: A tésztához: 40 dkg liszt, 2 csapott evőkanál só, 2 tojássárgája, (3 dkg élesztő+1 dl tej+1 csipet cukor), 1-1,5 dl olaj. A tetejére: 2 szál póréhagyma megfuttatva, 1 édes piros paprika, arasznyi kolbász felkarikázva. Az öntethez: 5 tojás, só, 1 doboz tejföl
Elkészítés: A tészta hozzávalóit összegyúrjuk, és egy óra alatt duplájára kelesztjük. Ha megkelt, lisztezett deszkán kinyújtjuk, és egy sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük. A póréhagymát kevés olívaolajon vagy vajon megfuttatjuk (csak annyira, hogy ne legyen kemény), majd rászórjuk a tésztára. A piros paprikát felkockázzuk, a kolbászt felkarikázzuk és ezeket is a tésztára szórjuk. Az öntethez összekeverjük a felvert tojásokat a tejföllel és megsózzuk, majd a megpakolt tészta tetejére locsoljuk úgy, hogy mindent befedjen. Sajtot reszelünk a tészta tetejére, és előmelegített sütőben kb. 20 perc alatt 200 fokon megsütjük.

A tészta kiválóan sikerült. Kissé hasonlított a házi pizzára, de annál sokkal könnyebb és vékonyabb volt. A rántottára is hasonlított, de ugye abban nincs tészta. Szóval különleges, mégis nagyon ismerős ízeket sikerült összehoznunk. És mivel hamar elkészült, délután maradt egy kis időm újabb gyöngyöket fűzni...

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>