2007. július 3. Mézeshetek - képekben

De kezdjük csak az elején. Az esküvőt követő nap alvással és csomagolással telt. Amikor elkészültünk, mindent gondosan berámoltunk a csomagtartóba, hogy reggel csak indulnunk kelljen.
Másnap délelőtt - enyhe csúszással - 11 óra magasságában tudtunk elindulni. Ká az egyik kollégájától kapott egy útvonaltervező gépet, ami pillanatok alatt megrajzolta a monitorján a követendő utat, valamint a becsült távolságot és időt. A Balaton déli partja mellett elsuhanva Horvátországon, majd Szlovénián át mentünk Olaszországba. A gép szerint ez volt a leggazdaságosabb és legrövidebb út, ráadásul ezen az útszakaszon kellett a legkevesebb alagút alatt átmennünk, ami számunkra kardinális kérdés. :o)) Így összesen kb. 10 alagút jutott nekünk, klausztrofóbiásoknak, és bizton állítom, ki lehetett bírni. A leghosszabb 2800 méter volt, igaz, ott már nagyon vártuk a végét...

Este 6-7 körül érkeztünk meg a szállodához, tehát 8 óra hosszú volt az utazás. Nem állítom, hogy kényelmes volt ennyi időn keresztül egy pozícióban ülni, de a hatalmas szlovén hegyek és a romantikus kis olasz falvak látványa mindenért kárpótolt.
Maga a szálloda igazán impozáns látványt nyújtott. A hatalmas fehér épület előtt kanyargó utat közel 3 méter magas vörös, rózsaszín és fehér leanderbokrok keresztezték, mögöttük mediterrán ősfenyők illatoztak a végeláthatatlanságig. A szálloda halljába lépve megborzongtunk (az olaszok nem spóroltak a légkondival!), majd gyönyörködve néztünk végig az elegáns hallon és a liliomokkal és orchideákkal díszített társalgón. A hangszórókból lágy klasszikus zene szólt. Minden nagyon elegáns és különleges volt. Még sosem jártunk ilyen szállodában, de azt hiszem, meg tudnánk szokni a jót...:o)))

A szobánk egyszerű, de tiszta és rendezett szállodai szoba volt kis terasszal és egy fürdőszobával. A teraszról azonban felejthetetlen panorámánk nyúlt a tengerre.

Bár lassan vacsoraidő felé jártunk, lementünk a tengerpartra, hogy sétáljunk egyet, és megnézzük a vizet. A tenger viharos-barna volt a felkavarodott homoktól, de így is jó érzés volt mezítláb a fövenyen tapicskolni. Magunkba szívtuk a finom sós tengeri levegőt, és miközben a hullámok a lábszárunkat nyaldosták, észrevétlenül hagytuk magunk mögött a kilométereket. Otthon éreztük magunkat, és ez jó érzéssel töltött el mindkettőnket.
Az olaszok amúgy rém kedvesek, mosolygósak és barátságosak. Azt hiszem, lenne tőlük mit tanulnunk - ha mást nem, hát jókedvet és egy kis mentalitásbeli különbséget, ahogy az élettel, a gyerekeikkel, és úgy általában egymással bánnak.

Ezek után azonban a napok összemosódtak. Reggeltől estig strandoltunk, napoztunk, szunyókáltunk és sétáltunk vagy bicikliztünk a városban. Az ellátásunk (félpanzió) elképesztő volt. Reggelire többnyire virslit, sajtot, felvágottakat és müzlit ettünk, vacsorára azonban svédasztalos rendszerben tengeri herkenytűk soha nem látott variációit sorakoztatták fel előttünk.

Bár nem mondanám, hogy nagy halrajongó vagyok, Ká biztatására 2 hét alatt végigettük az összes rákot, kagylót és halféleséget, és nem csalódtunk.

Minden olyan szépen volt tálalva, és olyan finoman elkészítve, hogy ma már csak azon csodálkozom, hogy nem kaptunk gyomorbajt. A vicc az, hogy ez a sok-sok csodás tál valójában "csak" az előétel volt. Eztán lehetett kétféle levesből, 4 féle tésztából és további 3-4 féle húsételből, valamint gazdag salátabárból választani.

Ha pedig a kedves vendég túlélte a vacsorát (milyen szerencse, hogy nem voltunk ebédre is befizetve!), megkóstolhatta az olasz konyha édes remekeit: tiramisut, profiterolt, különféle gyümölcsös és csokis pitéket, pudingokat és fagylaltokat. Itt árulom el, hogy közel kb. 3-4 napunkba telt, mire megtanultuk, hogy mindenből csak nagyon keveset szabad enni ahhoz, hogy az ember gyomormosás nélkül túlélje a sok finomságot.

A szálloda medencéje csodás volt. Kellemesen hűvös reggelente, és selymesen meleg délutánra. Ká és én szinte ki sem jöttünk a vízből. 40, majd 30 faktoros krémmel bekentük magunkat, kalapot húztunk, aztán csobbanás a vízbe. (Déltől háromig többnyire visszahúzódtunk a szobánkba, és helyi szokás szerint aludtunk, mint a csecsemők.:o))

Délután 4 körül letáboroztunk a tengerparton elhelyezett napernyőnk alá, és a tengerben folytattuk a "napi programot".

Én többnyire a sekélyebb vízben maradtam (ami a parttól számítva legalább egy 100 méteres széles homokpadot jelent), hogy kagylókat tudjak gyűjteni Zsigának és Árpinak, Ká pedig különféle műsorszámokkal szórakoztatott - a nyaralók legnagyobb örömére.

Igazság szerint semmit nem csináltunk, csak henyéltünk és napoztunk. De azt kéz a kézben tettük, mint igazi férj és feleség. Azóta sokan kérdezték, hogy megváltozott-e az életem, amióta összeházasodtunk. A válasz: határozott IGEN. Mondjon bárki bármit, ez egy olyan erős érzelmi kötelék, amelyről korábban álmodni sem mertem (és amely után mindig sóvárogtam). Jó érzéssel tölt el minden pillanatban, hogy az az ember, akit egész életemben kerestem, a lélektársam, a másik felem, Isten áldásával eggyé vált velem ebben a házasságban. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy kövessen minket ezen az úton! :o)))

Szeretnénk veletek megosztani egy nagyon szép, és örökérvényű történetet, amely minden este eszünkbe jutott, amikor mezítláb a tengerparton sétáltunk...

Morzsáló fórum >>>

A Morzsáló korábbi részeiből itt olvashatsz >>>