Ká és én sokat beszélgettünk arról, hogy vajon az élet nagy történéseiből mennyit írhat le az ember egy nyilvános naplóba, és mennyit kellene megtartania magának. Ká szerint az erényes ember szerény, és nem hirdeti a jó cselekedeteit. Ebben alapvetően nagy igazság van, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a jó - csakúgy, mint a rossz - ragadós. Ha megosztunk a világgal egy jó cselekedetet, lehet, hogy hatással lesz az emberekre.
Félreértés ne essék, mi is gyarló emberek vagyunk, akik olykor megsértődnek, káromkodnak, ordibálnak, duzzognak és mérgelődnek, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelték. De hiszem, hogy ezeket a "negatív erényeket" nem terjeszteni, sokkal inkább levetkőzni kell, ezért nem is pazarlom tovább rájuka "tintámat". Inkább elmesélek egy történetet.:o)
Úgy alakult, hogy néhány napja a szokásosnál később indultunk haza a fővárosból. Szerencsére nem volt dugó, ám így is, mire az alig 20 perces utat megtettük, már szürkülni kezdett. A levegő megtelt az ősz jellegzetes, égetett falevél-illatával. Közvetlenül a főút mellett, egy nagy fehér kőkereszt mellett szoktunk ráfordulni arra az útra, ami Lujzihoz visz. Szeretjük ezt az utcát, mert öreg, de takaros házak szegélyezik, és jellegzetes kisvárosi hangulata van.
Ahogy csendben végiggurultunk az utcán, egyszerre különös látvány tárult a szemünk elé. A szürkületben egy hófehér hajú, virágos galléros blúzt, szoknyát és gyöngysort viselő asszony a háza előtt a füvet nyírta. Tátva maradt a szánk. Nem csupán attól, hogy egy ilyen idős néni (látszólag kínkeservvel) maga nyírja a füvét, hanem attól, hogy mindezt ilyen eleganciával és tartással teszi.
Továbbhaladtunk, és arról beszélgettünk, hogy milyen rémes lehet, hogy öregségére egyedül kell megküzdenie a kert körüli munkával, és arról, hogy ritkán lát az ember ilyen szép nagymamát. Már az utca végén jártunk, amikor Ká egyszerre csak lágyan a fékbe taposott, és szépen visszatolatott.
- Hova mész? Mit csinálsz? - kérdeztem meglepetten.
- Segítek levágni a füvet - válaszolt huncut kacsintással.
Amint odaértünk, megállt, kiszállt, és udvariasan bemutatkozott az idős hölgynek, majd kivette a kezéből a fűnyírót és dinamikusan nekilátott a fű lenyírásának.
Közben én is újdonsült ismerősünkhöz léptem, és bemutatkoztam.
- Tanítottam magukat valamikor? - nézett rám az idős nénike ibolyakék szemeivel és kedvesen elmosolyodott.
- Óóó, nem hiszem - feleltem. Csak most költöztünk ide.
Aztán beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy régebben a helyi iskolában dolgozott, és matematikát tanított egészen 1982-ig. A kérdésre, hogy hiányzik-e neki a gyerekzsivaj, szomorú nem-el felelt. Azt mondta, rossz volt látnia azt, ahogy a gyerekek egymással bánnak, és hogy régen ez nem így volt. Aztán mesélt magáról, a városról, és az időközben körénk sereglő macskáiról, akik kíváncsian nézték Ká-t, aki sorról sorra haladt a fűnyírással. Miközben beszélgettünk, arra gondoltam, hogy milyen szép ez a néni - nagyon hasonlított a nagymamámra -, és hogy milyen rémes társadalomban élünk, ahol nincs tisztelete az idős embereknek. Szánalmas nyugdíjban és elbánásban részesülnek, és öreg napjaikra a legtöbben igen rossz körülmények közé kényszerülnek annak ellenére, hogy szenvedtek épp eleget a háborús évek és az azt követő nyomor alatt, és végigdolgozták az egész életüket.
Ká időközben végzett a fűnyírással. Szépen kikotorta a gép aljában összegyűlt füvet, feltekerte a zsinórt, majd udvariasan elköszönt a nénitől, és kocsiba szállt. Már jócskán elhagytuk a házat, de a fehér hajú nénike még mindig integetett az utcai lámpák fényében.
Elmondhatatlanul büszke voltam (és vagyok!) arra, hogy Ká a férjem. Ő persze, amikor este - telefonon - mesélni kezdtem a szüleinknek, hogy mi történt, integetni kezdett, hogy hagyjam abba, ne keltsek róla dicső eposzokat, mert ez semmiség. Én azonban azt gondolom, hogy nagyon szép cselekedet volt - és hogy más lenne a világ, ha minden ember sűrűbben tenne ilyen "semmiségeket" a környezetében élő embertársaiért.
Valószínűleg többször is hallottam már életem során, de Böjte Csaba honlapján olvasva döbbentett rá mondanivalója fontosságára az alábbi - Jézus tanításából vett - idézet:
„Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40).
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.