Az én nagymamáim

Apai nagymamám születésem óta velem volt, Anyukám rengeteget dolgozott, így ő várt haza az oviból, iskolából, később ő sütötte a kollégiumi süteményesdobozba a finomabbnál finomabb sütiket.

Mindig azt hittem, engem nem szeret, csak a nővéremet. Valahogy mintha úgy is éreztette volna. Persze, hisz a nővérem vele aludt egy szobában, én meg az Anyuékkal. Ők sutyorogtak együtt a sötétben lefekvés után, nem én. Aztán történt valami. A nővérem férjhez ment, kisbabája született, elköltözött tőlünk. Onnantól kezdve értékelt. Észrevette, hogy ott vagyok. Hagyta, hogy én is segítsek.

A gyomorfekélye miatt legtöbbször csak kenyérhéjat vacsorázott és hozzá tűzforró teát ivott. Mindig megvárta, hogy bevigyem neki a teát, akármilyen későn értem haza, akár szórakozásból, vagy később munkából.

Hatalmas anyagi részt vállalt abban, hogy jogosítványt, nemzetközi nyelvvizsgát szerezhettem, sőt,ő "szponzorálta" a római zarándokutamat is, mert nem volt rá elég pénzem, de ő azt mondta, ad pénzt, menjek el, és gondolatban ott lesz velem a Szt. Péter téren a pápai misén. Én meg minden Magyar Televíziós kamerába beleintegettem, hogy szia Mama!!!
Aztán pont akkor, mikor Rómából hazaérkezvén szálltunk le a buszról, és Anyukám átvezette őt a fogadásunkra a templomkertbe, na ott tudtam meg, hogy mégis büszke rám. Ugyanis az idős utastársak megdicsértek neki, hogy milyen kedves voltam végig, rengeteget segítettem az utazás során - na ekkor a nagymama hajlott háta és állandó társa, a görbe bot ellenére is kihúzta magát, ahogy csak tudta...

82 éves volt, amikor a fia (az én Apukám) megbetegedett. Megrázta magát a sokk után, és újra megtanította a fiát élni, szinte újra kisgyermekként járni, beszélni. (Mert persze szegény Anyumnak még többet kellett dolgoznia, hogy immár egyedül is megteremtse a megélhetésünkhöz szükséges anyagiakat).

Elárvult unokatesóinkat szintén ő várta haza az iskolából, talán egy kevés vigaszt nyújtva a házi baracklekváros kenyérrel és a távol levő nagyi helyett is szeretettel.

A halála előtti napon bent voltam nála a kórházban. Már nem beszélt. Sírva kértem, ha megismer, szorítsa meg a kezem. Halványan bár, de megszorította. Másnap elment. Az űr még ma is hatalmas, bár már én sem lakom otthon, gyermekem született, csodás Párom van.

Szerencsére Édesanyám még velünk van. Igyekszem jobb gyermek lenni, mint amilyen unoka egykor lustaságból vagy nemtörődömségből voltam...

Anyai nagymamám

Egy fehérhajú tündér, akinek sajnos csak kevés jutott belőlünk. A szomszéd faluban laktunk, és mégis. Mindenki rohant. 1 héten 1x lerohantunk hozzá, ő mégis mindig óriási szeretettel fogadott, önzetlenül, csodásan szeretett minket, a segítségét, aki mindig bevásárolt neki, pénteken megkérte, hogy hozzon édességet, üdítőt, ezt-azt, mert jönnek az unokák.

Felolvastuk neki az újságait, mert cukorbetegsége miatt szinte nem látott. Tévéje sem volt épp ezért, mindig rádiót hallgatott.

Nagyon szerettem és szeretem még most is, 12 évvel azután, hogy itt hagyott bennünket, csendesen, szinte "nem is zavarva", ahogy mindig is élt, ahogy beletörődött abba, hogy folyton rohanunk, hogy rá kevés idő jut. Térdig érő és még szakadó hóban temettük, mégis a hó végtelen nyugalma illett hozzá, illett a fájdalmamhoz.

Anyukámtól én is messze lakom. Sajnos ritkán találkozunk. De tudom, hogy ugyanúgy szeret, ugyanúgy türelmesen, csendesen hazavár mindig, ahogy a csáfordi nagymama tette. Mindig imádkozom érte, hogy még sokáig mehessek haza hozzá, hogy még sokáig elmondhassam, van hova mennem, és a virágot nem a temetőbe, hanem az asztalára, a vázájába vihessem Anyák Napján.

Köszönöm, hogy leírhattam.