2011. júl. 18. Füredi napok

Utoljára ilyen mozgalmas nyaralóhelyet a nyolcvanas évek közepe táján láttam, amikor a szüleimmel Balaton Széplakon nyaraltunk, és esténként az Ezüstpart sétányon "korzóztunk" a velünk együtt nyaraló kollégákkal és családtagjaikkal. Remek, napsütötte nyaralások voltak ezek, szigorúan kéthetes turnusokban. Ez elég idő volt ahhoz, hogy az ember néhány nap alatt megszokja új lakóhelyét, és otthonosan kezdjen mozogni benne. Imádtam ezeket a nyarakat, mert nem kellett félni a bőrráktól, és állandóan iskolai szünet volt, ráadásul "régimódi" csalamádés, magyar hamburgereket és csokis lekváros gofrit árultak minden utcasarkon, amelyek ízét azóta sem feledem. :-)))

Idén azonban váratlan fordulattal Füred felé vettük az irányt. Csak jót hallottunk erről a helyről, és a vízre néző nagy szállodákról. Sikerült elcsípnünk egy "last minute" visszamondott szobát, így gyorsan összecsomagoltunk, és másfél óra alatt leautóztunk a Balatonra.

Igazán meg sem lepett, hogy a hotelben telt ház volt, hiszen azt hiszem, kifogtuk a nyár legmelegebb hetét. Szerencsére így sem volt tömegnyomor, mert az emberek szépen szétszóródtak a parton. A víz egészen elképesztően szép zöld színben tündökölt, ilyennek korábban még sosem láttam, ám elég hideg volt a Picinek (kb.22 fok), ezért inkább a gyerekmedence felé vettük az irányt.

A képről jut eszembe: ismeritek azt a legendát, miszerint, ha egy fiatal pár mindkét tagja egyszerre néz ki a Tihanyi Apátság ablakán át a Balaton vizére, örökre szerelmesek lesznek egymásba? :-)

Dorka nagyon vidáman hancúrozott a vízben, ám nem engedtük túlságosan szabadjára, hiszen nem tud még úszni, és segítség nélkül elsüllyed, mint a balta. Így aztán vagy úszógumival, vagy karúszóval, sőt, többnyire mindkettővel felszerelve szálltunk vízbe, és általában egy órán ki sem másztunk a medencéből.

Napközben szigorúan a benti medencében úszkáltunk, és csak délután fél hatkor merészkedtünk ki a szabadba, akkor is vastagon bekenve, kalapban és napszemüvegben. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban csak mi voltunk így beijedve, az emberek nagy része ugyanis simán kint feküdt egész nap a tűző napon, tojva a káros UV-re.

Hát nem tudom... de inkább jobb félni, ming megijedni, ugye? Szóval mi nem sültünk lett, a bőrszínünk alapján voltaképp azt is mondhatnám, hogy mindvégig a szobánkban üldögéltünk és tévét néztünk... :-)

Minden este 2 órás sétát tettünk a parton, és együtt andalogtunk azzal a több száz (!) emberrel, akik velünk egyidőben nyaraltak Füreden. A hatalmas platánsor végeláthatatlan hosszan nyúlt el a sétálóutca mentén, és lépten nyomon zsúfolásig rakott butikok kínálták portékáikat a nyaralóknak. A levegőt megtöltötte a pizza és a főtt kukorica nyárias illata.

Dorka nem tudott betelni a Szoboremberrel, akit ugyan nem fényképeztünk le, de nyilván tudjátok, kire gondolok. Egy szobornak tűnő férfiről, aki kellő motivációért (aprópénzért) cserébe időnként megmozdul. Nagyon ügyes volt, a gyerekek sikítoztak izgalmukban, amikor egy-egy apró rajongónak sikerült mozgásra bírni az amúgy mozdulatlan szobrot.

A szállodában nagyon jól főztek, és gondoltak a legkisebbekre is, így minden este volt rántott hús, spagetti és fagylalt. Ahogy láttam, a gyerekek nonstop e három fogást lapátolták jókedvűen magukba...:-))
S bár szeretek főzni, nagyon jól esett, hogy ide csak lesétáltunk, innen-onnan választottunk, majd jóllakottan távoztunk. És nem kellett bevásárolni, darabolni, rendet rakni, mosogatni... egyszóval, a kantin is szabadsára ment. :DDD

Az esti séták a gyors emésztést is elősegítették, mert bár isteniek voltak a félpanzió keretében kapott vacsorák, minden este soknak éreztük a hazai koszthoz képest, így jó volt a hűvös esti szellőben járni egy nagyot. Rengeteg hattyút láttunk a kikötőben, és úgy tűnt, nem is félnek az emberektől. Csoportosan úsztak ki a partra, hogy ennivalót kérjenek a köveken üldögélő túristáktól.

Dorka kedvence ez a hattyúmama volt, aki a kicsinyeivel a hajók között úszkált. Nem tudom, hogyan született a rút kiskacsa meséje, mert ezek a hattyú-gyerekek igazán bájosak voltak, nekünk legalábbis jobban tetszettek, mint a stég túloldalán úszkáló kacsák.

Hamar elszálltak a Balatonon töltött napok, de szívesen jöttünk haza, hogy az év - számunkra - legszebb ünnepére készüljünk: a kis Dorka harmadik születésnapjára...