Emlékezős

Tavaly az első karácsony, idén az első húsvét telt nélküle. Furcsa, de sem akkor, sem most nem estem letargiába: azt hiszem, azért, mert még mindig nem érzem át igazán, hogy elment. Talán jobb így. És itt van velem most is: egy darabka vagyok belőle, bennem él tovább. A mozdulataim, a gesztusaim – a minap döbbentem rá, hogy ugyanúgy nevetek, mint ő.

Mindig hetekkel korábban megvette az ünnepi menühöz valót. Az ünnepi bevásárlás vele afféle jellemformáló lecke is volt: „ami a szívemen, az a számon” típusú ember lévén kertelés nélkül megmondta a boltosnak a véleményét, ha az mondjuk állott húst kínált. No ebben nem rá ütöttem, én kerülöm a legapróbb konfliktust is. :) Az agyonsózott sonkát amúgy az utóbbi években füstölt tarjára cseréltük – folytatva a hagyományt, magam is tarját vettem az idén; igazság szerint lehetett volna egy picit kövérebb - tudják, olyan fehér zsírszalagokkal sűrűn erezett -, de azért finom volt. Imádta a töltött káposztát, amivel én egyelőre még nem próbálkoztam – bajban is lennék, mert nem írta le a receptjét, úgyhogy kénytelen leszek az emlékeimből dolgozni. A rántott pontyszelet szintén az ünnepi menü része volt, anyu jó tanácsát megfogadva én is mindig „vékony patkó”-kat kérek a halastól, mivel az könnyebben átsül – az idén csak részben teljesült az óhajom...

Bejglit húsvétkor nemigen sütött, a gyorsan sokat elvét követve inkább kevert süti, piskóta járta nálunk, utóbbiból a citromkrémes volt a kedvencem. Jómagam, a karácsonyi sikeren felbuzdulva, 2-2 mákos és diós bejglivel leptem meg a szűkebb családot; locsolkodók híján bőven el fog tartani hét közepéig.

Gyerekként, kisfiú létemre szívesen segédkeztem a tojásfestésben. A színes tojásokra – kedvencem a kék volt – kifejezetten e célra árult matricát is ragasztottam. A festékes tasakra is emlékszem, nagyon tetszett rajta a „Festék- és Anilingyár” felirat. Amúgy 1 vagy 2 forintért árulták, és kemény munka volt összeválogatni belőle a színpalettát a közértben. :)

Húsvétra „stílusosan” mindig vettünk tojáslikőrt – más szeszes italt nemigen ivott anyu, kivéve nyáron egy-egy pohár sört vagy szilveszterkor a nyeletnyi pezsgőt. „Újabb kori” kedvence a jeges tea volt, amit tréfásan Ica teának hívott. Az üdítőitalt régen a jaffa- és málnaszörp jelentette, na meg a Traubisoda, Márka, kóla – utóbbi, akárcsak a sör, ünnepek előtt akut hiánycikknek számított – nehéz ezt ma elképzelni...

A legfrissebb locsoló mindig a keresztapám, anyám bátyja volt. A város másik végéből jött, de reggel hétkor már nyomta a csengőt – vajon mikor indulhatott el...? Hosszú szünet következett, majd kezdtek szállingózni a többiek, közben mi is útra keltünk apámmal. Szerettem a húsvét hangulatát. A hímes tojást, a terüljasztalkát a rokonoknál, na meg a kapott zsebpénzt. Keresztanyám libatojást is főzött – hű, az mekkora! Nála egyébként minden „bio” volt: a kakaskodó kakasok, a cipőmet kóstolgató libák és a disznószemű röfik is – hogy szerettem vakargatni a hátukat! (Meg persze a belőlük készült finomságokat! :))

Egy ideje már nem locsolkodunk, és hozzánk sem igen jönnek; sokan eltávoztak – szegény anyám is -, vagy meglazult a kapcsolat. Az utóbbi években rendszerint a telken húsvétoltunk. Anyu volt a virágfelelős, hogy örült ilyenkor a nyíló nárcisznak, tulipánnak! Hiába mondtuk neki, hogy pihenjen, mindig az ágyásban matatott. Tavaly már itthon töltötte az ünnepet.

Van egy orgona a telken. Kis csenevész, lila orgonabokor, alig-dupla virágú. Törékeny, mint amilyenné szegény anyámat tette a kór. Az utolsó este hajtást ígért belőle a bátyámnak. Apám tudja a módját, ő csinálja majd. És én is tudom már, hogy mit viszek anyák napján a temetőbe.